Törésvonalak

Vajon véletlenszerűen következnek be az életünket megváltoztató események, vagy a terveinket valósítjuk meg? A szokásosnál nagyságrendekkel több, tizenhatezer ember vesz részt a KSH Népességtudományi Intézetének vizsgálatában, amely az egyéni életút révén a társadalom változásait követi nyomon. Háromévente kérdezik majd meg a vizsgálatban részt vevőket, hogy miként alakult azóta életük. A kiindulópontként szolgáló első adatfelvétel azt is vizsgálta, milyen segítséget nyújtanak a családok egymásnak. Erről kérdeztük Spéder Zsolt demográfust, a KSH Népességtudományi Intézetének igazgatóját.

Miért volt szükség ennyi megkérdezettre?
– Az élet „demográfiai” eseményei – párválasztás, gyermekvállalás, költözködés – döntően megváltoztatják az életünket, ám viszonylag ritkán következnek be. Ahhoz, hogy ezeket az eseményeket „mérni” tudjuk, és meg is értsük, miért következnek be, és milyen következményeik vannak, sok embert kell megkérdeznünk. A kutatás alapkoncepciója az életút követése, ezért adtuk neki az „életünk fordulópontjai” nevet. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy ebből a szempontból is rétegzett-e a társadalom. Mit szeretnének az emberek, mik az elképzeléseik a családjukkal, munkájukkal kapcsolatban, hogyan tudják a kettőt összeegyeztetni? Mennyire érzik bizonytalannak magukat a fiatalok, hogyan viszonyulnak az idősekhez, és így tovább… A követéses vizsgálat megmutatja, volt-e törés az életükben, amely megakadályozta terveik megvalósítását. Arra is kíváncsiak voltunk, hogy milyen jellegű segítséget nyújtanak a családok – elsősorban a rokonok – egymásnak. Ennek a segítségnyújtásnak nemcsak a mindennapi élet megszervezésében van jelentősége, hanem sok – főként fiatal – család anyagi stabilitásához is nélkülözhetetlen.
– Vizsgálták-e például azt, hogy a válások és az időleges élettársi kapcsolatok miatt hány nagymama tartozik manapság egy családhoz?
– Erre a kérdésre mi is szeretnénk választ kapni. Mostanában gyakran előfordul, hogy egy gyereknek akár három nagymamája is van, ha a válás után a felek jóban maradnak egymással. Novemberben indítottunk egy váláskutatási programot, amely pontosan azt hivatott kideríteni, hogyan szerveződnek át a családok egy-egy szakítás után.
– Mi derült ki a családok közötti segítségnyújtásról?
– A legfontosabb és legjobb hír, hogy a magyar családok között kiterjedt és fontos dolog a kölcsönös segítségnyújtás. Azt gondoltuk, ez vidéki jelenség, de szerencsére tévedtünk. Három fő formáját vizsgáltuk: a munkabeli segítséget, az ajándékokat – zöldség, gyümölcs, tisztítószerek, ruha – és a pénzbeli segítséget. Ez utóbbi meghatározóan az idősebbek felől áramlik a fiatalok felé. Lehet alkalmi adomány és rendszeres apanázs is.
– Melyik a gyakoribb?
– Ez életkorok és élethelyzetek szerint változik. A rendszeres anyagi segítség többnyire a diákévekre jellemző, amikor a már felnőtt gyerek éppen leválik a szüleiről. Ilyenkor a kibocsátó család körül létrejön egy hozzá sok szállal kapcsolódó „szatellitháztartás”. Ha a szülő anyagi helyzete lényegesen jobb, mint az önálló életet kezdő fiataloké, akkor ez a fajta segítség később is megmarad, főképpen az unokák születésének idején, hiszen ekkor egy éhes szájjal több, de egy fizetéssel kevesebb lesz a fiatal családban. Egyszeri nagyobb összeggel házvásárlás, esküvő idején segítenek a szülők.
– Adnak hozományt?
– Igen, de nem ezen a néven. Inkább startolótőkének nevezik, és nem kizárólag az esküvőhöz kapcsolják, hanem többnyire az első unoka érkezéséhez. Azt is megfigyeltük, hogy ilyenkor a fiatal szülők nagyszülei is igyekeznek pénzzel segíteni, ha megtehetik.
– Esetleg a fiatalok beköltöznek a nagymama lakásába?
– Inkább csak a nagyvárosokban. Vidéken szívesebben építkeznek az új családok, ott erre több is a lehetőség. Nem vizsgáltuk az örökség útján vándorló vagyont, mert mi a folyamatos, illetve a bizonyos időszakokban aktuálisan érkező segítségre voltunk kíváncsiak. Ahogy megérkeznek a gyerekek, egyre több munkabeli segítségre lesz szükségük az új szülőknek, ebben az időszakban kapják a legtöbb ajándék jellegű természetbeni juttatást is. A gyermeküket egyedül nevelő anyák az átlagot meghaladóan kapnak támogatást. A nyugdíjba készülők kétharmada arra számít, hogy nyugdíjasként többet segít a gyerekeinek az unokák nevelésében, ellátásában. Az unokák születését megelőzően egyébként van még egy időszak, mikor a szülők, többnyire az anya komolyan részt vesz a házimunkában, mégpedig amikor a fia már elköltözött otthonról, de még nem alapított családot.
– A testvérek hogyan segítenek egymásnak?
– Nem olyan nagy arányban, mint a szülők a gyerekeiknek. Azt tapasztaltuk, hogy a rokoni, testvéri kapcsolatok nem túl intenzívek a mindennapokban, sokszor évekig szunnyadnak, viszont baj esetén azonnal élővé válnak, legyen szó akár anyagi, akár más jellegű segítségről. A középkorú, élete teljében levő generációról azt állapítottuk meg, hogy ennek tagjai adnak pénzt, segítséget, ajándékot gyerekeiknek, de nagyon ritkán kapnak. Az idősek azután ismét többet kapnak, mint amennyit adnak.
– Ki számít ma Magyarországon idősnek?
– A hatvanöt–hetven éveseket nevezik ma időseknek, azt gondolván, hogy öreg az, aki nehezen gondoskodik magáról, szellemileg már nem túl friss. Tíz évvel ezelőtt az öregség határát inkább a nyugdíjba vonuláshoz kötötték a megkérdezettek. Vizsgálataink azt mutatták, hogy az idős emberek hetvenes éveik végétől szorulnak arra, hogy gyermekeik a mindennapi teendőikbe is besegítsenek. Ezek a bizonyos „gyermekek” ötvenes éveikben járnak, és bizony nem könnyű a helyzetük. Ebben az életszakaszban – ideális esetben – karrierje csúcsán áll az ember, többnyire mindene megvan, amire vágyott. Még egészséges, vezető beosztású, felelősség van rajta. Ezt a korosztályt találóan „szendvicsgenerációnak” nevezik a nyugat-európai szociológusok. A várható élettartam növekedésével egyre többüknek élnek a szülei, ugyanakkor unokáik is vannak már, tehát két irányba kell segítséget nyújtaniuk.
– Adataik szerint Magyarországon ennek a generációnak csak tíz százaléka nyújt segítséget mindkét irányba. Miért ilyen alacsony ez az arány?
– Az egyik ok az, hogy felemásan vettük át a nyugat-európai demográfiai modellt. A nőknél kitolódott az első gyermek vállalásának ideje, a többség a korábbi 21–22 éves kor helyett 25–26 évesen szül, sőt ma már meghatározó a harminc éven felüli első gyermekes anyukák számaránya is. Ugyanakkor a halandóságot tekintve a javulás sokkal lassúbb. A harmadik ok, hogy a családok gyakran nem képesek kétfelé segíteni. Sokszor a fizikai távolság miatt, mivel a mai középkorúak közül számosan elköltöztek annak idején a szülőhelyükről. Nemcsak a távolság, de az eltérő életmód is elválasztja őket szüleiktől. Kevésbé ismerik egymás életét, nem egyértelmű számukra, hogy miben és mit kellene segíteniük. Az idős emberek nem szívesen szólnak akkor sem, ha nem boldogulnak egyedül. Hogy ne kelljen elmondaniuk, mire van szükségük, pontosan látni kell az élethelyzetüket, ismerni szükségleteiket – ami sok száz kilométerről nem egyszerű feladat. A mai ötvenesek ezenkívül elfoglaltak, könnyebben tudnak pénzt adni a szüleiknek, mintsem időt szakítani rájuk.
– Vizsgálták a dédszülők és az unokák kapcsolatát is?
– Erről inkább csak áttételesen van képünk. Arra vonatkozóan viszont vannak adataink, hogy a mai fiatalok és középkorúak sokkal türelmesebben ítélik meg az időskort, mint korábban. Bizonyos állításokról kérdeztük meg a véleményüket, például: türelmetlenek az öregek, irigylik a fiatalokat, sokat panaszkodnak? Egy kérdéssor a társadalmi konfliktusokra, a törésvonalakra vonatkozott. Az emberek úgy ítélték meg, hogy a férfiak és a nők, illetve az öregek és a fiatalok között nincsenek komoly konfliktusok, inkább úgy látták, hogy a valódi törésvonalak a szegények és a gazdagok, illetve a beosztottak és a vezetők között húzódnak. Az a tapasztalatunk, hogy az érzelmi kötelékek, a nagyszülőkhöz fűződő pozitív attitűd a mai napig meghatározó, de Magyarországon erre vonatkozó vizsgálat még nem készült. Franciaországban viszont igen, és ott bebizonyosodott, hogy nagyon szoros a generációk közötti kötődés. A nagyszülők, dédszülők sokat vannak együtt, jól ismerik egymás életét. De ami a legszebben megmutatkozott: a franciák számára meghatározó élmény a nagymamák, nagypapák meséje, a régi történetek, az élettapasztalatok, gyakran kikérik az idősek véleményét. Azt gondolom, hogy ez nálunk sincs másként.
– A mi „szendvicsgenerációnk” miben különbözik még az unióbelitől?
– Ebben az időszakban kell a pároknak felkészülniük a nyugdíjasévekre. Rendbe hozzák a lakásukat, lecserélik tartós fogyasztási cikkeiket, igyekeznek minél többet keresni, hiszen nem mindegy, hogy mekkora fizetéssel mennek nyugdíjba. Ebből a szempontból talán nagyobb nyomás nehezedik rájuk, mint nyugati társaikra. Az is magyar jelenség, hogy az elmúlt tizenkét évet az idősek és a középkorúak jelentős része vesztesként élte meg. A friss nyugdíjasoknak több mint a fele úgy ítéli meg, hogy ez az állapot kevésbé jó, mint amilyennek gondolta. Vizsgálatainkból nem derül ki, hogy azért, mert idősebbek lettek, vagy azért, mert tényleg nehezebb lett az életük. Mindenesetre a megkérdezett időskorúak túlnyomó többsége nem ítélte meg jónak az anyagi helyzetét annak ellenére, hogy a nyugdíjasok helyzete relatíve inkább javult az elmúlt tizenkét évben, mint a fiataloké. A nyugdíjak minden más társadalmi jövedelemnél jobban nőttek reálértéküket tekintve, míg a többi juttatásnak – gyes, gyed, családi pótlék, munkanélküli-segély – jelentősen csökkent az értéke, ráadásul a munkanélküliség értelemszerűen az aktív korúakat sújtja.
– A fiataloknak viszont több a lehetőségük.
– Akiknek jól hasznosítható tudásuk van, és stabil a munkaerő-piaci helyzetük, azok valóban jobb helyzetbe kerültek. De tudjuk, hogy nem ez a jellemző a társadalom nagyobbik részére. Ma is vannak, akik nem végzik el a nyolc osztályt! A kilencvenes évek első feléig a munkahelyeken a senioritás elve alapján fizették a béreket, az keresett többet, aki régebben dolgozott egy adott helyen. Ma ez nem így van, a tudás számít, gyakorlatilag megszűntek a generációs különbségek. Ugyanakkor a gyermekvállalás anyagi terhei kizárólag a fiatal családoknál csapódnak le, ezért romlott az elmúlt tizenkét évben a fiatalok helyzete. Ezzel együtt a nyugdíjasok csoportja is hallatlanul differenciált. Gondolja csak el, hogy ez a hárommillió ember minitársadalmat alkot! Az 1991 és 1995 között nyugdíjba mentek 35 százaléka rokkantsági, 44 százaléka saját jogú öregségi, 15 százaléka korengedményes nyugdíjas lett. Tehát ezeknek az embereknek a fele nem várta ki a hivatalos nyugdíjkorhatárt, hanem hamarabb kivonult a munkaerőpiacról. Amikor a magyar szendvicsgeneráció passzivitását vizsgáljuk, ezt is figyelembe kell venni.
– Ennyire rossz a magyarok egészsége?
– Igen. A vizsgálatunk során egyébként erre is rákérdeztünk, és kiderült, hogy sokan azért választották a korai nyugdíjat, mert a munkanélküliség veszélye lebegett a fejük felett.
– Meglepően magas – egyharmados – volt az önök válaszadói között azoknak az anyáknak az aránya, akik végleg otthon maradnának, hogy gyermekeikkel foglalkozhassanak.
– Más érdekesség is kiderült: eddig a kétgyermekes családmodell volt a legáltalánosabb, a tervek és a gyakorlat szintjén is. Bár továbbra is ez az uralkodó elképzelés, megnövekedett a három gyermeket tervezők aránya, és azoknak a száma is, akik egyáltalán nem akarnak gyereket. Ez az arány a 45 év alatti nők esetében országosan hat, Budapesten tíz százalék. Ugyanakkor a 45 éven aluli nőknek csaknem negyede legalább háromszor vagy annál többször szeretne szülni. A médiában ma slágertéma, hogy miként egyeztethetik össze a nők karrierjüket a gyerekneveléssel. A statisztika azt mutatja, hogy nem a magasan kvalifikált nők szülik a legkevesebb gyereket, hanem a középvégzettségűek. Ők nem tudják összeegyeztetni a karrierjüket a gyerekeikkel. Ebben az esetben persze nem a tévében látott topmenedzser asszonyokra kell gondolni, hanem a fodrászra, a Tesco pénztárosára, a cipőbolti eladóra. Azok a nők szánják rá magukat könnyebben arra, hogy évekig otthon maradjanak, akik tudják: lesz hová visszamenniük. Tartós diplomás munkanélküliség gyakorlatilag nincsen.
– Egyre több férfi tudja jövedelméből egyedül is jó színvonalon eltartani a családját.
– Minél nagyobb a férfi és a nő közötti kereseti különbség, annál nagyobb az esélye annak, hogy sok gyereket vállalnak. Ha pedig csak az iskolai végzettséget nézzük, akkor egyértelműen kirajzolódik, hogy a diplomás férfiaknak több gyerekük van, mit a diplomás nőknek. Bölcsődébe a kicsik húsz százaléka jár, de jellemzően a nagyobb, két-három éves gyerekek, ők is inkább csak a nagyvárosokban. Azoknak az anyáknak elenyésző a száma, akik fél év után visszamennek dolgozni. Az uniós helyzettől annyiban tér el az általunk festett kép, hogy nálunk a gyerekek harminc százaléka születik házasságon kívül. Európában ez az arány ötven és hatvan százalék között mozog. A magyar szinglik viszont többnyire nem meggyőződésből élnek egyedül, hanem addig-addig halogatták a házasságot, míg elfogytak a hozzájuk illő férfiak, illetve a sikertelen tartós kapcsolatokra ment rá az idejük. A mostani gyors felmérés szerint sem a szingliréteg, sem pedig a szendvicsgeneráció nem túl széles, azt gondolom, hogy a következő felmérések velük kapcsolatban mutatják majd ki a legérdekesebb változásokat.