Fényes menyegző az Akropoliszon

Április 16-án az Akropoliszon ad randevút az Európai Unióba igyekvő tíz tagjelölt országnak az EU soros elnöki tisztét január elsejétől ellátó Görögország. Az egybegyűltek „fényes menyegzőre” készülnek, ekkor írják alá ugyanis a csatlakozási szerződést az új tagok képviselőivel.

Kétségtelen, hogy a stafétabotot most átvevő görög elnökség számára az akropoliszi találkozó a fél év csúcspontja lesz. Már csak azért is, mert az EU soros elnökeként Athén egyik legfőbb célkitűzése éppen az, hogy valóra váltsa a Koppenhágában elhatározott bővítést. Mint Jeórjiosz Papandreu görög külügyminiszter a minap kifejtette: hazája nagy hangsúlyt fektet ezenkívül a bevándorlás kérdésének átfogó rendezésére, az EU jövőjére, de a következő hat hónapban szempont lesz az uniós versenyképesség fokozásáról a lisszaboni csúcson kidolgozott program lendületes folytatása, és fokozott figyelem övezi majd az EU és a külvilág kapcsolatainak alakulását is. A tervek között szerepel az is, hogy a fél évet lezáró júniusi thesszaloniki csúcs idejére befejezzék az unió intézményi átalakításáról dönteni hivatott konvent munkáját – hogy utána nyomban kezdődhessen a folyamat befejező állomása, a kormányközi értekezlet.
Magyarország számára több szempontból is fontos év lesz az idei, hiszen a csatlakozási szerződést megelőzően négy nappal, azaz április 12-én a tagjelölt országok közül elsőként nálunk rendeznek referendumot a csatlakozásról. A felmérések egyébként azt mutatják, hogy a magyar lakosság túlnyomó többsége – a legfrissebb adatok szerint mintegy 67 százaléka – támogatja a felvételt. A Bruxinfo összeállítása ugyanakkor rámutat arra is, hogy ez a pozitív hangulat nem párosul nagy tájékozottsággal: csaknem minden második magyar úgy gondolja, ismeretei az Európai Unióról nem elégségesek.
A Tárki felmérése szerint azok között, akik nagy valószínűséggel részt vesznek majd a népszavazáson és várhatóan igennel voksolnak majd, többen vannak a férfiak, a 18–39 évesek, a diplomások, a nem nyugdíjas inaktívak (például a tanulók, illetve a gyesen, gyeden lévő válaszolók), valamint a fővárosban élők. A csatlakozást ellenzők között viszont némileg fölényben vannak a középkorúak (40–59 évesek), valamint az egy főre jutó háztartási jövedelem alapján a legszegényebbnek minősülők.
S hogy mit várunk mi magyarok az uniós csatlakozástól? Nos, rendszerint jobb életfeltételeket és az egyéni kilátások javulását – legalábbis a válaszadók többsége így összegezte elvárásait. Más országokkal ellentétben azonban a magyaroknak csak egyhatoda álmodozik arról, hogy a bővítés után külföldön vállaljon munkát, kétharmadának pedig saját bevallása szerint ez a lehetőség meg sem fordult a fejében. Ezzel szemben például az észtek több mint ötven százaléka szeretne a csatlakozás után külföldön dolgozni.
A magyar referendumot egyébként várhatóan nagy figyelem övezi majd szerte Európában – s nemcsak azért, mert ez lesz az első a csatlakozásról dönteni hivatott népszavazások sorában, hanem azért is, mert kimenetele jelzés lehet a többi aspiráns ország számára is. 2003 azonban nemcsak a voksolások, hanem a ratifikáció éve is lesz egyben. Az Akropoliszon aláírt szerződést ugyanis a tizenötöknek, a belépő országoknak és az Európai Parlamentnek is ratifikálnia kell. Az „izgalmakból” azonban várhatóan kijut nemcsak a görög, hanem még az azt követő olasz elnökségnek is. A dokumentum végül 2004. május elsején lép érvénybe, Magyarország és a többi tagjelölt ekkortól válik az EU teljes jogú tagjává, egy hónapra rá pedig már az új tagok polgárai is részt vehetnek az európai parlamenti voksoláson.
2003. január elseje egyébként nemcsak a görögöknek, hanem magának az uniónak is nevezetes dátum: ezen a napon lett ugyanis egyéves a közös pénz, az euró. Már ami a készpénzforgalmat illeti, hiszen az uniós fizetőeszközt már a bevezetést megelőzően számlapénzként használták EU-szerte. Izgatott készülődés és felfokozott várakozás előzte meg annak idején az euró bevezetését, ám végül Wim Duisenbergnek, az Európai Központi Bank (EKB) elnökének lett igaza, aki azt mondta, hogy az euró készpénzként való bevezetése sima átmenet lesz. S noha a közös pénz gyakorlatilag mind a tizenkét országban jól vizsgázott, mégis sokan visszasírják a régi bankót, és sok helyütt a mai napig fel van tüntetve a nemzeti és az uniós ár is.
– Az euró bevezetésének legnagyobb vesztesei egyébként a pincérek és a koldusok – tartják Európában. Ami nem az EU-polgárok szűkmarkúságát jelzi, hanem sokkal inkább azt, hogy a korábbi pénzek értéke alacsonyabb volt, mint az új fizetőeszközé. S míg a vendég az „euró előtti időkben” könnyebben a pénztárcájába nyúlt, addig lehet, hogy most kétszer is meggondolja magát, mielőtt borravalót ad. Már ha ad. Arról nem is beszélve, hogy az új pénz befizetése óta a kereskedők – akarva-akaratlan – feljebb kerekítették áraikat, nem kívánt árdrágulást idézve elő ezzel. Amelyet kénytelen-kelletlen maga Duisenberg is elismert, mondván: az áttérés „valamenynyire befolyásolta az árakat”. Egyúttal azonban hozzátette azt is, hogy az áru és szolgáltatások egész körét tekintve az euró bevezetésének jelentéktelen hatása volt az árakra. Mindazonáltal az árdrágulás az euró atyjait és anyjait sem kímélte, hiszen mint Wim Duisenberg egy interjúban elmesélte: Frankfurtban – ahol az EKB székháza van – az autósok parkoláskor 2002 januárja előtt egy márkát fizettek fél óráért. Januártól az ár egy euró lett, azaz rögvest a duplájára drágult.