Irán tart az Irak ellen készülő háborútól

A legtöbbet Irán Kuzesztán tartománya szenvedett az iraki–iráni háborúban. A tartomány nagy olajkincse ellenére is szegény, területén százezernél is több iraki arab menekült vegetál, miközben a helyi lakosság az országosan egyik legmagasabb munkanélküliségi rátával „dicsekedhet”. Szaddám Huszein iránt nem sokan éreznek itt rokonszenvet, s mindenki tart az újabb iraki rakétáktól, hiszen még a tizenöt éve befejeződött háború emléke is igen eleven.

Jóllehet Örményország kivételével Irán valamennyi szomszédja azonos vallású, vagyis mozlim ország, mégis Örményországgal a legjobb a kapcsolata. Különösen rossz viszonyban volt ugyanakkor a tálibok uralta Afganisztánnal, a tálib hatalom bukásának módja és következménye, az idegen csapatok tartós jelenléte azonban már nincs ínyére. Az államnak minden esélye megvan arra, hogy így, sőt, még rosszabbul járjon, ha megindul az akció Irak ellen. Ezért Teherán az utóbbi két évtizedben nem tapasztalt diplomáciai aktivitással próbál összekovácsolni valamiféle véd- és dacszövetséget az iraki háború ellen, vállalkozása kilátástalanságával azonban maga is tisztában van. No, nem az iraki diktátor várható szomorú vége sarkallja erre, jóval inkább a háború lehetséges következményei.
Aligha akad idegen ország, amely annyit szenvedett volna Szaddám Huszein kezétől, mint Irán. Az arab többségű dél-nyugati Kuzesztán tartományban és az északi kurdok lakta területen Irak már az iszlám forradalom évében, 1979-ben zavargásokat robbantott ki, ezt az ország egy részének megszállása, az olajipari létesítmények és a nagyvárosok bombázása követte. Szaddám nem fukarkodott a vegyi fegyverek alkalmazásával sem. Így igazán nem állítható, hogy George Bush vádjai az iraki diktátor ellen süket fülekre találnának Iránban. Más kérdés, hogy az sem merült feledésbe, hogy a nagyhatalmak milyen buzgón támogatták Irakot véres vállalkozásában.
A nyolc évig (1980–88) tartó háborúnak közel félmillió iráni áldozata volt, a temetők Kuzesztánban még mindig tele vannak a szeretteiket gyászolókkal, akiknek sírja mellett a hála jeléül ott lobog a nemzeti zászló. Emléküket élethű portrék is őrzik Irán-szerte, óriásplakátokon vagy a házak tűzfalaira festve. Az elszenvedett anyagi veszteséget az ország a mai napig nem heverte ki. Ebben persze az sem segítette különösebben, hogy az Egyesült Államok szigorú gazdasági embargót vezetett be ellene.

Ez azonban csak az egyik oka annak, hogy Irán ellenzi a készülő iraki háborút. Teheránt és Washingtont ugyanis az sem hozza közelebb, hogy Bush elnök és csapata egyértelműen kinyilvánította: elfogyott a türelme Mohammad Hatami elnök tétován haladó reformjai iránt, és inkább az iráni rendszer megdöntésére vágyik. Ebben a törekvésében kezére játszik, hogy Irán lakosságának többsége 30 éven aluli, s jelentős hányaduk munkanélküli. Sokan diplomával a zsebükben is hiába keresnek állást, és hovatovább nem győzik kivárni a Hatami elnök által ígért jobb és szabadabb életet. Többségük már az iszlám forradalom után született, s nincs emléke a sah uralmáról, amelyet középkorú honfitársaik az amerikai gyarmatosítás korszakának neveznek. Igen termékeny talajra talál viszont körükben az a nyugati életforma, amelyet a műholdas tévécsatornák jóvoltából, no meg a hatalom újsütetű engedékenysége révén naponta megcsodálhatnak, s ki tudja, talán az elűzött sah elsőszülött fiának szavai is, aki egyenes adásban buzdít a hatalom megdöntésére a tengerentúli iráni emigráció tévécsatornáján, Los Angelesből. Érthető tehát, ha Irán vezetői tartanak attól, hogy Szaddám után rájuk kerül a sor.
Bármi legyen is majdan az iraki háború kimenetele, Teheránban jól sejtik, számukra aligha lesz kedvező. Ha az Irak északi részében már most is autonómiát élvező kurdok még nagyobb önállóságot kapnak, attól Irán kurd lakossága is vérszemet kap, s legalábbis az önrendelkezésre igényt tart majd. Ha az Irak lakosságának mintegy 60 százalékát kitevő síita arabok jutnának nagyobb hatalomhoz Amerika segítségével, az sem feltétlenül erősítené az Iránt jelenleg irányító síita klérust, mert patrónusuk felszólítására esetleg másként értelmeznék a síita tanokat, és erre iráni hittársaikat is rávennék. Abban viszont teljesen biztosak lehetnek Teheránban, hogy az Egyesült Államok hosszú időre rendezkedik be a szomszédságukban, és ellenőrzése alá vonja Irak olajkincsét. Ez pedig valami olyasmi, ami, ha Iránban még egyszer megtörténne, nagyon kevesek egyetértésével találkozna. Iránban tehát mindenki fél a háborútól – még az is, aki változások után epedez, mert úgy sejti, ebből semmi jó nem jöhet.