Diósi Ágnes, aki évtizedek óta foglalkozik a cigányság helyzetével, úgy tartja, hogy nem a cigány kifejezést kell elvetni, hanem a hozzátapadt lekicsinylő, megvető képzeteket. Azt mondja, ő azért dolgozik, hogy a cigány vagyok kifejezés jelenthesse ugyanazt, mint a „rom som”: ember vagyok. Szociológus kutatóként rengeteg időt töltött fekete vonatokon, cigánytelepeken, és hihetetlenül sokat tanult ezeken a helyeken az összetartozásról, az igazi, meleg családi légkörről. Diósi Ágnes a többség és a kisebbség szembenállásának egyik okát abban látja, hogy a társadalom nagyobbik része nem ismeri a cigányság belső világának szabályrendszerét. Erre jó példa volt a gyöngyösi kórházban zajló konfliktus: a roma közösségekben, ha meghal valaki, mindenki köréje gyűlik és hangosan siratják. Lélektani szempontból sokkal hatékonyabban végzik el az úgynevezett „gyászmunkát”, mint a fegyelmezett többség, noha azt a kutató is elismeri, hogy a társadalmi normákhoz valóban illenék alkalmazkodni.
Érzelmi gazdagság, kézügyesség
Arra a kérdésre, hogy vajon a magyarokkal ezer éve együtt élő cigányság miként volt képes megőrizni ilyen élesen a különállását, azt felelte: azért, mert a teljes kulturális önfeladáshoz kötötték a befogadásukat, vagyis ahhoz, ha megszűnnek cigánynak lenni. A felmérések szerint a cigány származású szülők azt szeretnék, ha a gyermekeik tanulnának. És itt megint ütközik a hagyomány az újfajta értékrenddel: a roma lány csak szűzen mehet férjhez. Ha viszont szerelmes, képtelen tovább őrizgetni ezt a kincset. Inkább megtartják a lagzit, mindjárt az általános iskola után. Sok szülő egyébként attól is tart, hogy az iskolában a gyermeke megszűnik cigánynak lenni, itt is, ott is idegen lesz, bántani fogják, kinézik.
A nehézségek nagyon korán kezdődnek: bár kötelező az óvoda, oda mégis kevés cigány kisgyermek jár, mert a szociális juttatásokból élő családnak a fejenként néhány ezer forintos térítési díj is drága. A magyar oktatási rendszernek nemcsak a nyelvhasználata, de sok esetben a nyelve is eltér a gyermekétől, aki nem beszél magyarul. A pedagógusoknak gyakran sem hozzáértésük, sem szándékuk nincs arra, hogy ezekkel a gyermekekkel más tempóban, más módszerrel, egyéni sajátosságaikat figyelembe véve foglalkozzanak. A cigány gyermekeket érzelmi gazdagságuk, ügyes kezük, muzikalitásuk felől indulva lehetne a legkönnyebben a tudományok felé terelgetni. Ha meggondoljuk, ez közel sem speciális nemzetiségi probléma, alig van szülő, aki ne panaszkodna az iskolák személytelensége miatt. Az utóbbi években a köztudatban is pozitív példaként jelenik meg az a meleg és befogadó légkör, amiben a roma közösségek a csecsemőket és a kisgyermekeket nevelik. Ugyanígy másfajta tanulási tempójuk is termékenyítőleg hathat a pedagógiára. Diósi Ágnes megkockáztatja: nem kell szentírásnak venni a Nemzeti alaptantervet, ha ezzel képesek vagyunk megakadályozni, hogy roma gyermekek tízezrei minden érdemi iskolai végzettség nélkül éljék le az életüket.
Ezt hallva sokan az oktatás színvonalának süllyedésétől félnek, a jászladányi iskolabotránynak is ez volt az eredője. Ezekre az ellentmondásokra egyébként az unióban sem sikerült megoldást találni. A napokban jelent meg Magyarországon Jean-Pierre Liéglois könyve, ami a franciaországi vándorló romákról szól, és ebből egyértelműen kiderül: az ottani oktatáspolitikusok sem okosabbak, mint a hazaiak.
A könyv talán legérdekesebb fejezete a cigány nevelőszülő-képzéssel foglalkozik. Ez a problémakör magában hordozza mindazt, amit ma Magyarországon cigánykérdésnek nevezünk. Diósi Ágnes és munkatársai azt szerették volna elérni, hogy azok a cigány származású gyermekek, akik állami gondozásban nevelkednek, cigány nevelőszülőkhöz kerüljenek. Olyan emberekhez, akik a cigány létet pozitívumként tudják elfogadtatni a gyermekkel.
Furcsa ellentmondás, hogy a roma közösségekben ugyan a gyermek számított a legnagyobb értéknek, a nevelőotthonok mégis túlnyomórészt ilyen származású kicsinyekkel vannak tele. Diósi Ágnes azt mondja, ebben a szocialista rendszer a ludas, ugyanis ki akarta emelni a cigány gyermekeket a cigány életmódból, mert úgy tartotta, az úgymond lehúzza őket. Az állami gondozástól várták, hogy szocialista embert faragjon belőlük. Ha valami, akkor ez pontosan fordítva sült el, a deviánsok és fiatalkorú bűnözők jó része innen került ki. A szociológus itt megjegyezte, hogy a cigányság bűnözési arányát nem a teljes magyar lakossággal kell összevetni, hanem a hasonló szociális helyzetben élőkével, és máris egészen más képet kapunk, mint ami a köztudatban él.
Kiragadva a családból
A nevelőotthonok cigány gyermekekkel való feltöltése 1961-ben kezdődött egy párthatározattal, ami a cigányság életkörülményeinek javítását tűzte ki célul, vagyis erőszakosan kiragadták a gyermekeket a családból, szociális helyzetükre való hivatkozással. A mostani cigány állami gondozottak többségének már az apja-anyja is nevelőotthonban nőtt fel, és egész egyszerűen nem sajátították el a szülői készségeket. Nagyon sok fiatalról van szó, tízezrekben mérhető az egykori és mai cigány származású állami gondozottak száma. A roma közösségekben a gyermek a legnagyobb érték, de az öregek otthonában sem találunk cigányokat, sőt a hajléktalanok között is nagyon keveset, mert a hagyományos nagy család, ha századmagával lakik is egy fedél alatt, befogadja azt, akinek nincs hol lehajtania a fejét. Előfordult, hogy a család megpróbálta hazaszöktetni államilag nevelt gyermekét, ilyenkor azonban a rendőrség a nyomukba eredt, és a gyermek körözött személyként nézett a felnőttkor elé.
Sokan azt gondolják, hogy a prostituáltak gyermekei töltik meg a csecsemőotthonokat, ami részben igaz is. Nagyon érdekes ebből a szempontból a roma társadalom: az oláh cigány családokban elképzelhetetlen az ilyesmi, a romungróknál sajnos más a helyzet, de csak akkor, ha a hagyományos közösség szétesőben van és a tradíciók már nem fontosak.
Diósi Ágnes a kilencvenes évek első felében kezdett dolgozni azért, hogy a nevelőotthonokban élő cigánygyermekek cigány nevelőszülőkhöz kerüljenek. Nem kis fába vágta a fejszéjét, hiszen az állami politika számára az asszimiláció volt a cél. A másik nehézség: bár a gondozási díj és a családi pótlék, amit az állam ad a nevelt gyermek után, gyalázatosan kevés, mégis megélhetést ad egyes családoknak. Sajnos még léteznek mostohán kezelt Árvácskák.
A program úgy indult, hogy a gyermekvédelmi szakemberek azt szerették volna, ha azok a családok, akik állami gyermeket vesznek magukhoz, kapnának valamiféle képzést, így hivatásszerűen, fizetésért foglalkozhatnának a rájuk bízottakkal. – Nem tőlem származik az ötlet, hogy cigány nevelőszülőket képezzünk, engem csupán megtalált az ügy – mondja Diósi Ágnes. – Bár a képzést meghirdettük a televízióban és a sajtóban, az első tanfolyamra főként olyan polgárosodott cigány családokat hívtunk meg, akiket jól ismertem. Róluk tudtam, hogy beilleszkedtek a társadalomba, de őrzik a gyökereiket. Természetesen semmiből sem kaptak felmentést, ugyanazt kellett megtanulniuk, mint a többieknek. Az volt más, ahogyan a tanulnivalót megközelítettük. Ha fejlődéslélektanról volt szó, előbb megkérdeztem: ti hogyan csináljátok? Ebből aztán kikerekedett egy beszélgetés, aminek kapcsán a tananyagban szereplő fogalmakat is megismertettem velük.
Öröm és megvetés
Természetesen a cigánysággal kapcsolatos tantárgyak is szerepeltek a képzésben. Diósi Ágnes azt meséli, hogy a nevelőszülők hihetetlen örömmel élték meg, hogy a cigányságuk jó és értékes dolog, hiszen polgárosodottságuk ez idáig azt jelentette, hogy rengeteg motívumot fel kellett adniuk etnikai hovatartozásukból. Az oktatók számára rendkívül tanulságos volt, hogy a tanfolyamra járók a nyilatkozataikban hihetetlenül megvetették azokat a szülőket, akik eldobják a gyermeküket. Mégis, amikor a neveltjeiket meglátogatta a vér szerinti apjuk-anyjuk, szeretettel fogadták őket, elbeszélgettek velük. A származási szülők sokkal rosszabbul élték meg ezeket a helyzeteket. A tanfolyam sikerességét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy azok a szülők, akik ünneplőben mentek vizsgázni, úgy szeretik nevelt gyermekeiket, mint a sajátjukat. Diósi Ágnes megindító példákat sorol a könyvében, amikor sápadt, járni és beszélni nem tudó kis cérnaszálak nevető, boldog kisfiúkká és kislányokká váltak a meleg, elfogadó roma közösségben.
A happy end persze most is elmaradt. Tiz család végezte el azt a képzést, ők a mai napig nevelnek gyermeket, nagy szeretetben. Az új gyermekvédelmi törvény szerint azonban ez is helytelen, ugyanis a vér szerinti szülővel kell szoros kapcsolatot kialakítani, a nevelőszülő a jogszabály szerint csak ideiglenes szereplő lehet a gyermek életében. Meg kell tartania az érzelmi távolságot, hogy ha a származási szülő betoppan, elvihesse a gyermekét. A szociológus azonban azt tapasztalta, hogy az a cigány szülő, aki egyszer lemondott a gyermekéről, nagyon ritkán képes arra, hogy később visszavegye maga mellé. Éppen ezért kegyetlenség egy kisgyermeket megfosztani attól, hogy szeressék, mindezt egy meghatározhatatlan, álhumánus elv jegyében.
A cigány nevelőszülő-képzés ma is folyik, csak nem úgy, ahogyan indult. Lehetetlen időpontban, az etnikai sajátosságokat figyelmen kívül hagyó tanmenettel, éppen csak fizetni nem kell érte, az egykor volt ösztöndíj már a múlté. Diósi Ágnes azt mondja, örül, hogy leírhatta ebben a könyvben azt, amit évtizedek óta tanult a cigányságról és a cigány emberektől. Talán egy lépéssel közelebb jutottunk ahhoz, hogy többen érezzék jól magukat ebben az országban.
Vlagyimir Putyin
Putyin csak játszadozik Donald Trumppal?
