Én egy ideje már csak November teret mondok, mert így nem hangzik olyan „csökevényesnek” – áll szóba velem egy középkorú pedagógusnő, akinek lakcíme ettől még November 7. tér marad. – Férjemmel nagyon szerettük volna a névváltoztatást, tíz éve be is mentem az önkormányzathoz, de semmit sem sikerült elérnem.
Átmutat a kerítésen: – De mondja, nem lehet, hogy azért néz ki így ez a tér, mert November 7-nek hívják?!
Valóban, ez egy fátlan pusztaság, a teret körülveszi a havas sár, tulajdonképpen utak vannak itt, csapadékmentes időben afféle futóhomok erek. Fótnak ez a rég fejlesztett tájéka elsősorban a bűnözők között népszerű. Az asszonyhoz is betörtek, ahogy az itt végződő Garay utca szinte minden családi házába.
– Én azt szeretném, ha a térnek is Garay János lenne a neve – kanyarodik vissza –, annál inkább, mivel ennek a költőnek fóti kötődései voltak. Persze itt főleg idős emberek laknak, ők nem mozdulnak, némelyik egyébként is baloldali érzelmű…
A hölgytől megtudom még, hogy Fótnak ez a része körülbelül a hatvanas évektől népesült be; itt senki sem tősgyökeres. Ugyanezt állítja Csáder Dezső ügyvéd, a helyi kulturális élet egyik régi, önkéntes szervezője. Koránál fogva is ismeri e Pest megyei nagyközség fejlődését. A Fót-Újfalu településrész Dunakeszi felé eső részét a 40–50-es évek fordulóján parcellázták. A kommunista mozgalomhoz kapcsolódó utca- és térnevek még 1956 előtt születtek. Lakóházak viszont csak akkor kezdtek itt tömegével épülni, amikor felvirágzott az OTP-kölcsönök korszaka.
Ettől a negyedtől délre, az 1920-as évek elején kialakított Suum Cuique telep utcáit szintén „különös vágású emberek” nevével látták el. Pedig a Suum Cuique (Mindenkinek a magáét) telephez gróf Károlyi László feleségének, Apponyi Franciskának az emléke fűződik. A világháború után a grófné tizenkét holdat vásárolt itt, hogy adományokból hatvan házat építtessen háborús rokkantaknak, özvegyeknek. Az első házcsoport avatásán, 1922-ben Horthy Miklós kormányzót is vendégül láthatta a falu.
A megfelelő embertől kérdezem, hogy Fót más részein miért bukkannak fel két világháború közötti népiek nevei. Kiderül, Csáder Dezső is tett azért, hogy a hetvenes évek első felében már ilyen utcanévtáblákat szegeztek ki: Sinka István, Veres Péter, Szabó Dezső, Szabó Pál, Illyés Gyula, Áchim András, Muharay Elemér, Vas Gereben, Györffy István. A régi Fót paraszti lakossága irodalompártoló volt. A gazdák gyakran meghívták körükbe a népi írókat. Később azokat, akiket meghurcolt a Rákosi-rendszer, fótiak látták el élelemmel. Nem véletlen, hogy Püski Sándor 1970-ben Fóton búcsúzott el hazájától, mielőtt Amerikába emigrált. Amikor államosították kiadóját, illetve amikor bebörtönözték, családjának elkelt a segítség.
Csáder Dezső azt is megemlíti, hogy néhai felesége 1956 jeles napjaiban felejthetetlen irodalmi délutánt szervezett Fóton. („Ne higgyetek a sajtónak!” – kiáltotta Veres Péter.) Másfél évtized múlva pedig, amikor Csáder a tanács végrehajtó bizottságának a tagja lett, sikerült elérni, hogy a Fót hajdani legelőjén létesült új övezet utcáit népi-nemzetiekről nevezzék el.
De miért illeti itt a tanácsköztársaság „szentjeit” is kegyelet, holott a szomszédos Dunakeszin már egyetlen ilyen közterületnév sincs? A fóti ügyvéd megjegyzi, hogy azért már az első önkormányzati ciklus idején is sikerült megváltoztatni néhány rossz emlékű nevet. Például Münnich Ferenc (kénytelen-kelletlen) akkor adta át helyét Kodály Zoltánnak. Csakhogy az akkor szocialista vezetésű önkormányzat úgy határozott, a lakosság beleegyezése nélkül változás nem történhet. A kommunista nevű utcák lakói pedig általában a status quót pártolták.
– Részben meg lehet ezt érteni – véli Csáder –, mert akkoriban sokan kispénzű kényszervállalkozók voltak, hamisított edzőcipőkkel és hasonlókkal kereskedtek. Arra hivatkoztak, hogy tönkretenné őket, ha minden okmányukat át kellene íratni, a cégbírósági bejegyzéstől a személyi igazolványig… De olyan is történt, hogy épp a falu előkelőbb körzetében nem mert egy képviselő az új utcanevek mellett érvelni.
Két szocialista ciklus után, 1998 óta független, konzervatív támogatottságú vezetője van a nagyközségnek. 2000-ben Szent-Iványi Géza polgármester is nekirugaszkodott, hogy eltakarítsa a hírhedt eszme öszszes kirívó emlékét. A képviselő-testület kis többséggel kedvező elvi határozatot hozott, ám a végrehajtás megint csak részleges lehetett. Az ok most is a „közfelháborodás”.
– Felingerelt lakók egymásnak adva a kilincset, azt bizonygatták, hogy nekik úgy jó, ahogy van – emlékezik vissza Szent-Iványi Géza. – Ugyanis egy MSZP-s képviselő előzőleg körbejárt a terepen, aláírásokat gyűjtött az addigi állapot meghagyása érdekében. Attól kezdve hiába érveltünk azzal, hogy egy fillérjükbe sem kerülnének az átíratási illetékek, mert a helyhatóság átvállalja a költségeket…
Bár az új képviselő-testületben egyforma a jobb- és a baloldal ereje, a fóti polgármester nem tett le az összes vérvörös közterületnév átkereszteléséről. Ígéri, hogy még az idén újra lép:
– Reméljük, a baloldalon is megértik, hogy mi szolgálja az árkok betemetését. Ha Pesten a Népköztársaság útjából újra Andrássy út válhatott – pedig ott is akadtak, akiknek az okmányprocedúrát végig kellett csinálni –, akkor mi sem térhetünk ki a kötelesség elől. Ha így marad minden, azzal apáink emlékét gyalázzuk meg.
Hogy a határozathozatalkor ki mire fog szavazni, megérne majd egy kis nyilvánosságot… Miért ne lehetne a képviselők döntése egyöntetű? Acél Sándor, a fóti önkormányzat szocialista-liberális frakciójának elnöke nem hárítja el a kérdést:
– El tudom képzelni, hogy változtassunk meg bizonyos közterületneveket. Engels, az más kérdés, ő egy filozófus… Viszont a November 7. tér vagy a Lenin köz tényleg idejétmúlt. A magam nevében beszélek persze, a képviselőcsoporttal még nem egyeztettem.
Hátra van még a feketeleves – a helybéli fiatal járókelők elszólásai sajnos igazolják a közmondást. Egy kismama zavart sietősséggel tolja tovább a kocsit, úgy szól hátra:
– Lehet, hogy jobb lenne, ha kicserélnék a neveket, de engem nem túlzottan zavar az egész. Inkább azoknak az öregeknek lehet ez rossz, akik még tudták, kik a névadók.
– Egy rakás papírt kéne újracsináltatni: az idő is pénz! – nyomja meg a szót egy huszonkét éves fiú. – Én elfogadom az Engels utcát, sőt, kicsit csúnyát mondok: az se zavarna, ha Hitler utcában laknék.
Két szakközépiskolás lány közül a cserfesebbik mondja:
– Mi a kérdés? Ja, letűnt ideológiák képviselői… Hát igen, Tompa Mihály meg Tóth Árpád… Mik is vannak még? Lenin köz, Március 15. tér, na hát ezek se az igaziak!
A másik leány bólogat. Erősen sötétedik, jobb továbbállni.
babakocsi
Játszótérre vitte a négy gyermekét a győri édesapa, de annyira elfajult a dolog, hogy a rendőröknek kellett közbelépniük
