Bár A feltörekvés ideje című kiállítás Bécs és Budapest történetéből 1873-tól 1918-ig mutatja be a historizmus és az avantgárd közötti kulturális-művészeti fejlődés közös vonásait, a korszak osztrák mestereinek alkotásai csak jelzésszerűen szerepelnek. A remekművek többsége ugyanis szerepel a bécsi múzeumok állandó tárlatain. A mintegy ötszáz magyar műtárgy a korszak magyar művészetének csúcsteljesítményei közé tartozik. A bécsi Collegium Hungaricum és a Kunsthistorisches Museum Wien közös kiállításának kurátora F. Dózsa Katalin, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese. Úgy véli, azért arathattunk ekkora sikert, mert ezúttal nemcsak annak voltunk tudatában, hogy jelentősek az értékek, amelyeket bemutatunk, de megtaláltuk a „láttatás” legmegfelelőbb módját is. Szakmai pályafutása egyik csúcspontjának érzi, hogy a tárlat megvalósult, és éppen Bécs e rangos kiállítóhelyén.
– Gyakran panaszkodunk, hogy nyelvi nehézségek miatt nem tudjuk megmutatni a világnak a magyar kultúra értékeit. Azt hiszem, most sikerült. Ráadásul ideális módon. Én ugyanis mindig tiltakoztam az ellen, hogy „szigetként” mutassuk be a magyar értékeket, ezt zsákutcának érzem. Nagyon fontos a kapcsolatok érzékeltetése, hiszen olyan teljesítményt nyújtott számos magyar alkotó, amely önmagában elég az összehasonlításhoz.
– Mi hiányzott eddig ahhoz, hogy nemcsak színvonalas, de átütő erejű tárlatot is rendezzünk – ha nem is a magyar művészet-, kultúrtörténet vagy építészet egészéről, de legalább meghatározó korszakairól?
– Igazából eddig sem voltak akadályok, s voltak is jó kiállítások. A helyzet azonban most ért meg ilyen nagyszabású tárlat rendezésére. Nyitottabb lett a közönség, és a szakmai együttműködés is mostanra vált olyan szorossá, hogy a Kunsthistorisches Museum főigazgatója az első pillanattól kész volt az együttműködésre. Igaz, tizenöt év közös munka kellett ahhoz, hogy úgy érezzük, egyenrangúvá váltunk. Magyar részről bőkezűen, mintegy ötvenmillió forinttal támogatta a terv megvalósítását a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, ennek is köszönhető, hogy a legkiválóbb alkotásokat adták oda a tárlatra a magyar múzeumok. A Kunsthistorisches Museum nagyságrendekkel nagyobb összeget költött a tárlatra, elsőrangú katalógust adott ki, és hatásos népszerűsítő munkát végzett. A kiállítás a bécsi utcákon is „jelen van”: szép plakátok láthatók a belvárosban. Hogy a magyar és az osztrák intézmények, szakemberek ezúttal ilyen eredményesen működtek együtt, abban a kiállítás gondolatát felvető, a szervezés, rendezés minden fázisában aktívan részt vevő Csúri Károlynak, a bécsi Collegium Hungaricum igazgatójának van kulcsszerepe.
– A kiállítás az első világháború végéig ível, így történelmi cezúrához kötődik. De mi indokolja az 1873-as kezdést mondjuk az 1867-es kiegyezés helyett?
– Egyetlen szóval fantasztikusnak mondhatjuk ezt a korszakot, amelyben a legkülönbözőbb irányzatok, felfogások jelentek meg egymás mellett, és amelyben az ellentétek általában nem voltak feloldhatatlanok. A historizmustól a modern irányzatokig ível a fejlődésvonal ezekben az évtizedekben. A kiállítással átfogott ötven év történelmi léptékkel mérve nem hosszú időszak, de óriási változásokat hozott. Sok tragédiát is, de olyan eredményeket is, amelyekre gondolva elfeledkezünk a szürkébb árnyalatokról. A korszak kezdő évszáma rendkívül fontos eseményekhez kötődik, hiszen az 1873-as bécsi világkiállítás rendkívül fontos volt a magyar főváros számára is, amelynek neve éppen abban az évben változott Pest-Budáról Budapestre, de mivel nem ragaszkodtunk mereven a dátumokhoz, építészeti terveket a korábbi évekből is szerepeltetünk a tárlaton. A bécsi világkiállításra való felkészülés miatt az urbanisztikai változások már korábban elkezdődtek, akkor alakult ki a császárváros egyik nevezetessége, a Ring, de Budapest nagyvárossá válása sem csupán egy-két évszámhoz köthető.
– Noha a tárlat utal a politikai, ipari, gazdasági változásokra, egyértelműen a művészet áll a középpontban. De nemcsak a fő művek a fontosak, hanem az a közeg is, amelyben megszülettek, s amelyben azután további változásokat váltottak ki. Mi indokolta ezt a döntést?
– A bécsi és budapesti helyzetre egyaránt jellemző volt, hogy a kultúra ebben a korszakban igen nagy szerepet vitt: a kultúra, ahogyan azt már a felvilágosodás korában megfogalmazták, a felemelkedés eszköze volt. Különösen jelentősnek értékelhetjük ezt a tényt saját korunkra gondolva, hiszen akkoriban senki nem volt büszke kulturálatlanságára. Sőt ahogy emelkedett a polgár a társadalmi ranglétrán, úgy igyekezett fokozott mértékben kivenni részét a kultúra támogatásából. Budapesti példa az a máig megőrzött feljegyzés, amely tanúsítja, hogyan cserélte fel valaki az olajnyomatokat valódi olajfestményre a megfelelő időpontban – de Bécsben is hasonlóak voltak a változások. Bécs és Budapest is jelkép: a két ország a két, egymáshoz sokban hasonlító fejlődési folyamat szimbóluma. A nagybányai, szolnoki művésztelep alkotói Budapesten találták meg az igazán rangos kiállítási helyszínt Magyarországon, de még nagyobb sikert jelentett, ha Bécsben szereztek hírnevet. Míg az 1910-es években már az is megfigyelhető, hogy olykor megfordul a helyzet: 1912-ben a legmodernebb fiatal osztrák művészek, Egon Schiele, Oskar Kokoschka és mások Budapesten rendeztek olyan sikeres tárlatot, amely nemzetközi hírnevüket megalapozta. Mert addigra itt is kialakultak mérvadó értelmiségi körök, amelyek hatására mások is felfigyeltek az alkotókra. Innen nézve a XIX. század közepén még kisvárosnak nevezhető Pest-Buda átalakulását, igazán lenyűgözőnek láthatjuk a fejlődést s benne a kultúra szerepét.
– Egy kiállítás eleve nem vállalkozhat arra, hogy mindent bemutasson e fejlődési folyamatból, még akkor sem, ha kétezer négyzetméter áll rendelkezésre. Milyen szempontok alapján szűkítették az anyagot?
– Miután a fejlődésben központi szerepe volt a világkiállításnak, azzal indítottunk, persze elsősorban az építészeti, kulturális vonatkozásokra helyezve a hangsúlyt. „Ipari, mezőgazdasági és művészeti” volt ugyanis a kiállítás. Százharminc év távlatából is el kell ismernünk, hogy kitűnően válogatott anyagot helyeztek el a bécsi világkiállítás magyar művészeti pavilonjában. Szerepelt például a mára emblematikussá vált Munkácsy-mű, a Vajat köpülő asszony és a kor számos kvalitásos alkotása. A világkiállítás többek között azért volt fontos a magyar közgyűjtemények szempontjából, mert ebből az alkalomból jött létre az Iparművészeti, illetve a Néprajzi Múzeum első gyűjteménye. Magyarország világkiállítást nem tudott ugyan rendezni, de 1885-ben nagy ipari kiállításra került sor, 1896-ban pedig tizennégyezer tárgy szerepelt a millenniumi kiállításon, olyan sikerrel, hogy a külföldi sajtó lelkesedésének köszönhetően az ország bekerült a nemzetközi köztudatba. Érdemes megemlíteni azt is, hogy az erkölcsi siker mellett anyagi szempontból sem volt sikertelen a vállalkozás.
– A korszak másik nagy látványosságát a történelmi ihletésű felvonulások, a Festzugok jelentették. Mind a magyar, mind az osztrák eseményeket gazdagon dokumentálják a kiállítás első termeiben…
– Emlékezetesek például Hans Makartnak, a korszak ünnepelt festőfejedelmének XVIII. századi jeleneteket idéző művei, amelyek Ferenc József és Erzsébet királyné huszonötödik házassági évfordulójára készültek. E látványosság párhuzamba állítható a koronázási és a millenniumi felvonulásokkal, ugyanakkor különbségek is megfigyelhetők: az osztrák polgárok kosztümös jelenetei a korszakból való elvágyódásnak is tekinthetők, a magyar nemesek azonban elsősorban a történelmi tradíciók folytatására vállalkoztak. Ezt jól érzékelteti a XVII. századi díszruha, amelyet nem lemásoltak, hanem átalakítottak egy ünnepség alkalmából. A látványos ünnepek különösen értékes dokumentumai Székely Bertalan vázlatai Ferenc József 1867-es koronázásról; de hasonlóan értékes alkotások születtek 1916-ban, amikor Rippl-Rónai József festett igen expresszív képet IV. Károly koronázásáról.
– Hogyan fért meg egymással az új művészeti értékek igénye és a köteles tisztelet a politikai nagyságok, az uralkodó és környezete iránt?
– Kevesebb volt akkoriban a harc a régi és az új törekvések között. Talán azért is, mert Budapesten, ellentétben például Párizzsal, nem volt igazán erős ellenállás az új művészettel szemben. Szinyei Merse Pál vagy Rippl-Rónai József művészetének például jelentős értelmiségi réteg vált a támogatójává. Bécsben Makart korai halála után Gustav Klimt művészete és személyisége került a középpontba, ő érzékeny volt a fiatalok törekvései iránt, még akkor is, ha olyan „nehezen kezelhető” alkotókkal szembesült, mint például Oskar Kokoschka. De azt is el kell ismerni, hogy Ferenc József, noha meglehetősen konzervatív volt az ízlése, uralkodóként nyitott volt, úgy vélte, sokféle érték érdemli meg a támogatást. Beszédes anekdota, hogy Ferenc Ferdinánd felháborodott Egon Schiele egyik kiállításán, és be akarta csukatni azt. Az osztrák sajtó tudta, hogy az uralkodó ezt nem engedné meg, így minden lap írt a bezáratás szándékáról, s Ferenc József valóban intézkedett is, mondván, kritizálni lehet, de bezárni nem. Ez a szabadság is hozzájárult Bécs nemzetközi centrummá válásához.
– És hogyan járult hozzá Ferenc József és Erzsébet királyné gyakori személyes jelenléte a birodalom második fővárosa, Budapest fejlődéséhez?
– Meggyőződésem, nagyon sokat jelentett, hogy évente több hónapot töltöttek Magyarországon. Mária Terézia kétszer járt itt, I. József egyszer. Budapest mellett Gödöllő is fontos tartózkodási helyükké vált, főként szeptemberben, a vadászat idején, s a magyar arisztokrácia vezető rétege ilyenkor oldott körülmények között találkozhatott az uralkodó környezetével. Akárcsak Budapesten, a nem hivatalos rezidenciában karácsony körül vagy a februári báli szezonban, amikor fontos osztrák személyiségek is elkísérték őket. Felgyorsult az újfajta házak, a reprezentatív bérpaloták építése, a tulajdonos első emeleti lakosztálya a középosztály számára is példát jelentett. A Sugár út a belvárost kötötte össze a kocsizóhelyként is népszerű Ligettel, s földalatti is épült alatta, mert hát villamos nem volt való ilyen elegáns útra. Ha pedig az ország színe-java Budapesten tartózkodik, akkor minden irányból szívesen jön ide a tőke, amint azt ma is látjuk, s a fejlődés hullámai a külsőbb kerületeket is elérik. Pezsgett az élet a Nagykörút körüli háztömbökben, sorra nyíltak a kávéházak, persze Bécsben is, és nemcsak üzleteket kötöttek vagy verseket írtak a márványasztalok mellett, de egyszerűen ott érezték jól magukat az emberek. Életforma volt ez, ahogyan életforma a miénk is – televíziós életforma.
– A kávéházak szaporodásában azért a szűkös lakáshelyzetnek is volt szerepe… Mindenesetre mindkét fővárosban páratlanul gyors volt a fejlődés egészen a századfordulóig. Akkortól azonban visszaesés, politikai válságok sora következik. Mi volt ennek az oka?
– Az ember olvas ezekről a válságokról, de a valóságban másképpen működtek a dolgok. Megfigyelhető, hogy a XIX. század utolsó évtizedeiben pártoló-segítő szándék irányult Bécsből Budapest felé, az anyagi és kulturális javak kölcsönös áramlása éppen úgy jellemző volt, ahogy az emberek ide-oda utazása, áttelepedése. Kiváló művészek, építészek dolgoztak a „másik” városban, összefonódtak a gazdasági vállalkozások. Ez a kölcsönösen jóindulatú együttműködés 1900 körül tényleg megtört. Mintha a magyarok nemcsak felnőttek volna, de ezzel mintha ingerelték volna osztrák szomszédaikat. Jól érzékelteti a kölcsönös értetlenség erősödését, hogy az 1873-as világkiállítás osztrák–német magyarságképét, a csárda, a paprikás emblematikáját ekkoriban a magyarok már korszerűsíteni szerették volna, a szomszédok azonban továbbra is ragaszkodtak ehhez a képhez. A kapcsolat, legalábbis ami a kultúrát, a művészetet illeti, a tízes években a fiataloknak köszönhetően válik újra harmonikussá. Amikor például a Hagenbundban vagy a Wiener Werkstättében úgy dolgoztak együtt németek, osztrákok és magyarok, hogy föl sem merült a kérdés, ki honnan érkezett. Egyenlő felek közötti, partneri kapcsolat volt ez, amelynek szerves része a már említett osztrák modern művészeti kiállítás Budapesten vagy később a Kassák-kör bécsi jelenléte, melyet szintén a korszakhatár átlépésével dokumentálhattunk.
– A politikailag kényszerű, de a magyar alkotók számára termékeny együttműködésről a magyar szakirodalom eddig is tudósított. De tudatosult-e a közelmúlt vagy a jelen osztrák szakembereiben, hogy milyen fontos szerepet játszott Bécs a modern magyar művészet fejlődésében?
– Azt lehetett érezni, hogy az osztrákok kevesebbet tudnak a magyar művészetről, mint például a franciák, annak ellenére, hogy szomszédok vagyunk, sőt kevesebbet tudnak, mint a hasonló értékű cseh vagy lengyel teljesítményekről. Ez azonban nem baj, dolgozni kell azért, hogy ne maradjon így. Láthatóan nyitott a közönség is, amiben talán az Európai Unióba való közeli belépésünknek is szerepe van. A bizalom, az érdeklődés további erősítésében sokat segíthet ez a kiállítás, elsősorban azzal, hogy megmutatja, milyen jelentős értékeket hozott létre a magyar kultúra, művészet nyolcvan, száz, százhúsz évvel ezelőtt.
F. Dózsa Katalin művészettörténész, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese.
Született 1942-ben. 1970-ben végzett az ELTE művészettörténet, 1971-ben a magyar nyelv és irodalom szakán.
1971–1994 között a Magyar Nemzeti Múzeum textilgyűjteményében muzeológus, 1975 óta gyűjteményvezető.
1994 óta a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese.
Fontosabb kiállítások, amelyek rendezésében részt vett:
1984: Mária királyné menyegzői öltözéke. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest.
1989: Vigyázó szemetek Párizsra vessétek, A francia forradalom és a magyarok, 1789. Magyar Nemzeti Múzeum.
1991: Pesti nő a századfordulón. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest.
1996: Budapest 1100 éve – a millenniumi földalatti vasút 11 állomásán.
1998: Egy nagyváros születése. Budapesti Történeti Múzeum.
2000: A budavári Királyi-palota évszázadai. Budapesti Történeti Múzeum.
2001: „Un château pour un royaume – Histoire du château de Budapest”. (Egy palota a királyságért – a budai vár története.) Párizs, Carnavalet múzeum.
2002: „Zeit des Aufbruchs, Wien und Budapest zwischen Historismus und Avantgarde”. Harrach-palota, Bécs.
origo.hu
Ezt mondta Orbán Viktor Gyurcsány lemondásáról és válásáról
