A rendszerváltozás óta egyetlen kormánynak sem volt igazán elképzelése arról, hogy a magyar acéliparral mit kellene kezdeni. Alapvetően szociális problémának tekintették az ágazat helyzetét, ami sok tízezer munkahelyet érint. Ez kétségtelenül súlyos gondot okozott, de alapvetően mégsem arra kerestek választ, hogy a dinamikusan növekvő magyar gazdaságban van-e szerepe és helye az acéliparnak.
Márpedig, ha pusztán szociális kérdésként kezelik az ágazat gondjait, akkor az előbb-utóbb oda vezet, hogy az magától leépül – mondta Tardy Pál.
Közölte: az Antall-kormány idején a privatizációt tekintették megoldásnak, akkor adták el először Ózdot és Diósgyőrt. A Horn-kormány alatt – hogy a szociális feszültségeket elkerüljék – igen jelentős pénzeket adtak, főleg Diósgyőrnek, de az alapvető cél az volt, hogy a működőképességet fenntartsák. Ezért a támogatásból ki kellett fizetni a felgyülemlett adósságokat, viszont a vállalat reorganizációjára és a szükséges fejlesztésekre alig maradt pénz. Az oda konvertált állami forrásoknak mindössze 15 százaléka szolgálta azt, hogy a vállalat hosszabb távon is életképes maradjon. Az Orbán-kormány idején vált aktuálissá a szerkezetátalakítási program. Brüsszel úgynevezett kegyelmi időszakot biztosított a csatlakozó országoknak, azaz továbbra is lehetővé tette az állami támogatás megadását, amennyiben egy olyan szerkezetátalakítási program készül, amely ellenőrizhető, ütemezhető és általa elfogadható. 1999-ben el is készült egy szerkezetátalakítási tanulmány, ezt azonban Brüsszel csak arra vonatkozólag fogadta el, hogy a korábbi állami támogatásokat legalizálja. Ám, ha továbbra is állami támogatást akar adni a magyar kormány az ágazatnak, ahhoz egy jövőépítő, jól ellenőrizhető, pénzzel alátámasztott szerkezetátalakítási stratégiára van szükség – mondták Brüsszelben.
Tardy Pál elmondta: ez a változat már nem készült el, mert közben a kormány úgy döntött – amit Brüsszelben be is jelentett –, hogy nem kívánja támogatni a magyar acélipart. Ez pedig hiba volt, ugyanis a cseh és lengyel kormányzat nem mondott le erről a lehetőségről annak ellenére, hogy az ő szerkezetátalakítási programjukat többször visszadobták Brüsszelben, s csak tavaly fogadták el. Ám végül az Európai Bizottság hozzájárult ahhoz, hogy a programnak megfelelően ezek az országok – a csehek és a lengyelek – támogassák a saját acéliparukat. A szlovákok pedig máig illegális támogatást adnak. Az MVAE becslései szerint körülbelül 3500 forint/tonna a támogatás mértéke mind a három országban. Ez az acélipar termelését figyelembe véve évi hétmilliárd forint támogatást jelentene a hazai vállalatoknak. Az EU-tagországok 1975 és 1993 között 60 márka/tonnával támogatták acéliparukat, ami több, mint amit beruházásokra fordítottak. Nálunk pedig nemrég kijelentették, hogy nincs is szükség acélipari koncepcióra. A szakma szerint viszont igenis szükség lenne egy EU-konform acélipari stratégiára.
Statisztikai adatok bizonyítják, hogy az acélfelhasználás és a gazdaság növekedése között rendkívül szoros az összefüggés. Jelenleg a fejlett országokban átlagosan a GDP növekedésével azonos mértékben nő az acélfelhasználás. A dinamikusan (2,5–3 százaléknál gyorsabban) növekvő gazdaságokban viszont gyorsabban nő az acélfelhasználás, mint a GDP. Ez volt a helyzet a 90-es években például az USA-ban és Ausztriában. Márpedig, ha ilyen szoros az öszszefüggés a gazdaság és az acélfelhasználás között, akkor minden kormány szükségesnek tartja, hogy saját gazdaságának acélellátása, legalább részben, saját forrásokból történjék.
Tardy Pál felhívta a figyelmet arra, hogy az acélipar nemzetközi helyzetét megrengető ciklikus válságok a túlkapacitás eredményei. A fejlett országok kivétel nélkül úgy döntöttek, hogy ebben a helyzetben megvédik az acéliparukat. Tavaly márciusban elsőként az Egyesült Államok vezette be a piacvédelmet, röviddel utána az EU, és a legutolsók között mi is. Az USA és az EU piacvédelmi intézkedései az utóbbi 10–15 évben folyamatosak voltak. Antidömping-eljárásokat indítottak, vagy kvótarendszert vezettek be, amikor kellett. Magyarország legutóbb is gyengébb hatásfokú piacvédelmi intézkedéseket vezetett be, mint az EU vagy a szomszédos országok.
A szakmán kívül vannak, akik a szabadverseny hívei, de a szakemberek véleménye szerint az a probléma, hogy a Külügyminisztérium sem jó partner az EU-éhoz hasonló hatásfokú piacvédelem bevezetésében. Miféle helyzet az, amikor a térségben egyedül Magyarország akar eleget tenni mindenfajta előírásnak, a többi környező viszont ország nem? – tette fel a kérdést Tardy Pál.
Úgy vélte, azzal érvelni, hogy szabad versenyt kell biztosítani, ebben a helyzetben kifejezetten méltánytalan. Hiszen, ha csak egy ország vállalja ezt a feltételt, akkor azt a többi pillanatok alatt tönkreteszi. A hazai acélipari szakma éppen ezért olyan piacvédelmet szeretne, amely nem sérti sem a felhasználók érdekeit, sem a biztonságos ellátást. Azt szeretnék, hogy csak olyan termékekre vonatkozzon a piacvédelem, amiből a magyar acélipar is szállítani tud megfelelő mennyiségben és minőségben. És legalább olyan hatékonyságú legyen, mint a környező országoké.
Tardy Pál arra figyelmeztetett, hogy amikor belépünk az EU-ba, az egységes piac részeivé válunk, tehát semmi sem fog védeni minket a cseh, a lengyel vagy a szlovák importtal szemben, pedig ezen országok acélipari vállalatai még 2006-ig támogatást kaphatnak. Kiemelte, hogy a FÁK-országokkal szemben az EU ma is kvótákkal védekezik. Magyarország pedig jövőre a FÁK-országok és az EU határán álló országgá válik, így legegyszerűbb minél többet itthagyni az acélból. Ezért indokolt, hogy a FÁK-országokból származó import ellen külön védekezzünk. Az MVAE azt kérte a kormánytól, érje el Brüsszelnél, hogy a FÁK-országokkal szemben érvényesített kvótákon belül Magyarországra állapítsanak meg – az ország acélfelhasználásával arányos – különkvótát.
Az MVAE műszaki igazgatóhelyettese a DAM Steel jelenlegi helyzetéről elmondta: már az első privatizációja rossz volt, hiszen mindig olyan állapotban magánosították a céget, amikor vagy felszámolás alatt, vagy felszámolás közeli helyzetben volt. Márpedig ilyen körülmények között komoly befektető nemigen akad. A nyugat-európai szakembereknek az a véleményük, hogy privatizáció előtt helyre kell hozni – még az eredeti tulajdonosnak – a vállalatot, tehát eladhatóvá kell tenni a céget, s csak ezután lehet privatizálni. A DAM Steel sorsa tanulság lehet a jövőre nézve is – fejtette ki. Ez az alapelv olyannyira elfogadott – fogalmazott –, hogy az OECD a lehetséges állami támogatások közé sorolta az állami vállalatok privatizáció előtti reorganizációját, s ennek elfogadását kezdeményezte a WTO-nál is.
A magyar acélipar alapvető gondja, hogy termékszerkezete a húsz évvel ezelőtti igényeknek felel meg. A jelenlegi kapacitásokat nagyrészt akkor építették ki, s arányaik érdemben azóta sem változtak. A jövő pedig mindenképpen a késztermékek előállítása lenne. A Dunaferr korábbi vezetésének volt olyan elképzelése, hogy késztermék-előállító részleget telepítsenek az üresen álló csarnokokba. Ez mindenképpen jó ötlet volt. Ezen a téren a kormányzatnak az lenne a szerepe, hogy ösztönözze és bátorítsa az ilyen feldolgozókapacitások növelését, illetőleg új feldolgozóvállalatok alapítását.
Tardy Pál szerint a magyar acélipart ki kell szabadítani abból a kényszerhelyzetből, hogy az olcsó alaptermékeket exportálja, mert épp ebből van a legnagyobb túlkínálat, s ezeknek az árai ingadoznak leginkább. Ha egy befektető nagyobb feldolgozókapacitást épít ki Magyarországon, annak a piaca a környező országokban is stabil lesz, mert ott ugyanazok a problémák, mint nálunk. Ez mindenképpen versenyelőnyt jelent, tehát ki kellene választani egy feldolgozott termékcsoportot, és úgy felfuttatni, hogy azt a környező országokban is el tudják adni.
Tardy Pál szerint a jelenlegi helyzetben a privatizációra szükség van a Dunaferr esetében is. A gyár gyors rekonstrukcióra és termékszerkezet-átalakításra szorul. Ahhoz azonban, hogy a cégcsoport elavult berendezéseit helyrehozza és a termékszerkezet-váltást megcsinálja, százmilliárdos nagyságrendű összeg szükséges, amit vagy az államnak, vagy az új tulajdonosnak kell befektetnie. Miután azonban eddig egyik kormány sem nyilatkozott úgy, hogy hajlandó ekkora pénzt befektetni, nincs más megoldás, mint az ésszerű privatizáció. Nyugat-Európában azt mondják, többek között azért is kell az ilyen nagyvállalatokat privatizálni, mert a kormányok soha nem tudják megállni, hogy közvetlenül beavatkozzanak a cég ügyeibe. Márpedig ha a menedzsmentet országgyűlési választási ciklusonként cserélik, felforgatják a vállalat irányítását, és a koncepció is folyton módosul, az minden vállalatnak árt. Ez egyébként egyáltalán nem magyar specialitás: az osztrák Voest Alpinénél a privatizáció előtt ugyanez volt a helyzet. Az acélpiac jelenlegi általános helyzetében a hazai acéliparban előállított termékek mennyiségét nem, értékét viszont növelni kell. Ugyanis a kisméretű magyar acélipar csak akkor tud életképes maradni, ha az általa előállított termékek értéke megnő.
Végezetül Tardy Pál kiemelte: a legnagyobb gond az, hogy a jelek szerint továbbra sincs koncepciója a kormányzatnak a magyar acélipar helyéről és szerepéről. Ez azért súlyos probléma, mert az acélipar legnagyobb felhasználója az építőipar, a gépipar és a járműipar. Az EU-csatlakozással ezek teljesítménye és az ország acéligénye lényegesen meg fog nőni. Már ma sem elég az ország nyersacélgyártó-kapacitása a belföldi igények kielégítésére. A követendő példa előttünk áll: az EU és a tagállamok acélipari stratégiája. Ennek lényege, hogy először stabilizálták és versenyképessé tették acéliparukat, vészhelyzetekben pedig – amelyben ma a hazai acélipar van – közvetlen és közvetett módszerekkel segítették és ma is segítik a stabilitás fenntartását.
origo.hu
Menczer Tamás: Donald Trumpnak köszönhető, hogy esély nyílt az orosz-ukrán béketárgyalásokra
