Európa-karaván

Hófehér Jaguár – playbackel lelkesen három fiatalember a Pólus Center autóparkolójában összeácsolt színpadon. A „csajozós” dal illik a hely kipufogógázban dús szelleméhez: szerepel benne többek között, hogy „még a motor is jár”. Az eső szemerkél, a színpad előtt csápolók úgy másfél tucatnyian lehetnek, a transzparensen magabiztos felirat hirdeti: Európa-karaván. Persze a kibic legyen óvatos így kampánycsend idején, hiszen a nagy tekintélyű választási bizottság megmondta: igen vagy nem mellett érvelni már nem lehet, de szavazásra buzdítani igen. (Arról nem szólt, hogy távolmaradásra kapacitálni törvényes-e.) Mindenesetre ezen a nevezetes napon – abszolút politikamentesen – hadd idézzünk fel néhány emlékezetes mozzanatot a magunk „Európa-karavánjából”.
*
Nizza délszaki pálmáinak árnyékában bizarr élmény volt a szovjet halkonzerv olaját francia bagettel tunkolni. Az elsöprő sprottniélmény Ungváron köszönt vissza, amikor a nehéz anyagi helyzetben lévő kárpátaljai újság szerkesztőségében – számolatlan rövidek mellett – ugyancsak ezzel az ebéddel látták vendégül az anyaországi kollégákat.
Volt egy emberaszaló nyári nap Velencében, amit anyagi okokból ketten próbáltunk kihúzni egyetlen flakon ásványvízzel. Sherlock Holmes londoni kocsmájában viszont sportot űztünk abból, ki tud drágább étkeket és italokat rendelni – a cechet egy csúcstechnológiai multicég fizette.
Rómában sem kenyeret, sem krumplit nem adtak a kuriózumként választott nyúlpecsenyéhez. Amit soha nem gondoltunk volna: Finnországban egy röpke hét után rá sem tudtunk már nézni a lazacra.
Marseille-ben nem telt szállodára: az éjszakát – az egyhavi korlátlan utazást biztosító diákigazolvány jóvoltából – a vonaton töltöttük, Perpignanig meg vissza. (Salvador Dalí szerint e zöldségátrakó központ vasútállomásán van a világmindenség középpontja.) Krk szigetén századiknak vertük le a sátrat a kies tengerparton: a hajnali razziát követően csak délután szabadultunk a rendőrkapitányságról, ahová a vadkempingezők útleveleit begyűjtötték. (A ceremónia úgy zajlott, mint a sztriptízjelenet A veréb is madár című filmklasszikusban. Ott a zlotyban és levában fizető vendégeknek kellett elsőként távozniuk, s a legvégéig csak a dollárelszámolásúak maradhattak; itt viszont a horvátok az előrevett németeket és hollandokat példásan megbüntették, míg a végére hagyott magyarokat szigorú ejnye-bejnyében részesítették.)
Dublinban nem engedték meginni a fekete sört, ha negyedóráig nem nyúltunk hozzá, és túlontúl lelappadt a habja – inkább hoztak másikat, mert a Guinness ezt nem viseli el. Rostockban a boldogult NDK-s időkben egy asztalhoz ültettek bennünket a sörözőben vadidegen poroszokkal, mondván, hadd ismerkedjünk. (Amíg be nem telt egy asztal, nem lehetett újat kezdeni.)
Párizsban egy félmagyar családnál (a feleség arab volt) ettünk először mustáros csirkét. Egy bolgár kisvárosban egy nyugdíjas testvérpár egyhavi jövedelmét költötte megvendégelésünkre, mondván: ez életük legszebb napja.
Grenoble központjában sikerült lemaradni az utolsó buszról, és órákon át kutyagolni az éjszakában a külvárosi szállásig, mert nem tájékozódtunk a helyi folklórról, hogy ott a megállóban is stoppolni kell. Bécsben blicceltünk a sebesvasúton, s az izgalmakat csak egy korsó méregdrága újborral sikerült lelohasztani a kedélyes Grinzingen.
Szlovénián átutazóban már semmi valutánk nem maradt, forintot pedig nem fogadtak el az étkezőkocsiban – megtudhattuk, milyen érzés „szomjan halni a forrás vize mellett”. Az észak-görögországi városkában a főtéren terítettek nekünk: úgy éreztük magunkat, mintha jenki felszabadítók volnánk egy hóbortos francia moziban.
Comóban a tavi hajó kapitánya úgy festett, mint a mesékben: legszívesebben feledtük volna a munkát, hagytunk volna csapot-papot, hogy elkormányoztassuk magunkat a hegyek mögé, ahol a gyerekkori titkok rejtőznek. Helsinki és Stockholm között tízemeletes tengeri monstrumon aludtunk, volt egy egész kaszinó- és étterememelet; pezsgőfürdőben, sörrel a kézben kísértük figyelemmel az Európa-bajnokságot.
Krakkóban boltívek alól szólt a dzsessz – s még éppen elcsíptük a rendkívüli állapot hosszan kanyargó sorbaállásait. Brüsszelben láttunk először vízágyút: a belga–holland összecsapás fölhevült szurkolóit hűtötték le vele.
Prága környékén a bányató melletti kemping olyan volt, mint egy korai Menzel-film díszlete: a büfé árai a korhű környezethez igazodtak. A Lídó hullámtörőihez undorító moszatot, döglött halakat csapdosott az Adria: íme, mondtuk fintorogva, a tenger rothadó gyümölcsei.
A nagy sós vizet Coopernél pillantottam meg először. Apu, azonnal álljunk meg! – kiáltottam, s a fűben lapuló kő már szét is hasította a kombi Trabant kipufogódobját. Két felejthetetlen napon át strandoltunk aztán a tengeri sünökben gazdag izolai plázson, míg a cooperi kovácsmester a pórul járt alkatrészt nagy bravúrok árán megreparálta.
Horvátországban – azaz akkor még a titói Jugoszláviában – tizenkét évesen elküldtek a szüleim vízért. Estefelé volt, a lapos hegyi kövek hűvösen simultak a mezítelen lábamhoz. Miközben baktattam a birkacsorda meg a rusztikus küllemű pásztor után, észre sem vettem az idő múlását. Már visszafelé tartottam a teli korsóval, amikor szembetalálkoztam feldúlt apámmal: szüleim már az elrablásomat vizionálták. Pár évvel később ezekben a hegyekben véres harcok voltak, s nekem gyakorta eszembe jutott, mi lehet a szótlan pásztorral meg a birkáival. Birodalmak jönnek és mennek, de az ember talpa valahogy emlékezik a lapos hegyi kövek hűvösére…
*
A Pólus Center parkolójában a három playbackelő fiatalember lassan végére ér a dalnak, a siker meglehetős, a másfél tucatnyi lélekszámú publikum nem hagyta őket faképnél szám közben, így már arra gondolhatnak, hol van a karavánút következő állomása. Slusszpoénként még kiderül, hogy a „csajfelszedő” hófehér autócsoda „nem is egy Jaguár”.
A kutya ugat, a karaván halad.