Mesék a ravaszdiról

Az én gyerekkoromban nem voltak még szép, színes meséskönyvek a falvakban és a tanyákon, különösen ott, ahol éltem, az elszakított Bácskában. Nekem a nagyapa mesélt esténként. Miután térdre ereszkedve elmondta az esti imádságot, megengedte, hogy mellébújjak. Betakargatott, kezét féltőn rám tette és megkérdezte: „Mit meséljek? Miről is?”
A ravasz rókáról akartam mesét hallani. Az emberi csalafintasággal felruházott ravaszdiról, aki becsapta a hollót, s lóvá tette nagy barátját, a farkast is. A rókáról, aki a hazugságot igazsággá varázsolta, akinek nagy vörös mellénye volt, és mindenkit félrevezetett.
Nem tudom, hányan ismerik a róla szóló meséket, de biztosan sokan vannak, akik elfeledkeztek róla az idők folyamán. Pedig most is vidáman él közöttünk a ravaszdi.
A napokban nálam járt egyik ismerősöm, aki arról vitatkozott velem, hogy manapság a technika fejlődése révén bealkonyult a rókaféle embereknek, nincs már életlehetőségük a hízelgőknek. S hogy éppen e technikai fejlődés folytán egyre kevesebb a szélhámos. Megváltozott volna a világ? Nem hittem el.
Ennek bizonyítására elmondtam neki két esetet, mind a kettő ebben a hónapban történt a mi házunkban. Úgy mondom el, ahogy a rendőrségi jegyzőkönyvek is tanúskodhatnak róluk. Íme az egyik.
Reggel fél ötkor becsöngetett az egyik lakóhoz két ismeretlen. Az álmából felriasztott öreg ember ajtót nyitott. Mi történt?
„Nagy a baj” – mondták neki suttogva, nehogy a ház reggeli csendjét megzavarják. „Csőtörés van, mindent elárasztott a víz, ide is befolyik nyomban, szedelőzködjék!”
Valami igazolványt is mutattak a lakónak, akit betuszkoltak a lakásba, és ott folytatták a rémítgetését. Persze ki ne hinné el már az első szóra, hogy csőtörés van, hiszen szinte másnaponként jelentettek azon a héten különböző csőtöréseket a fővárosban.
„Jaj, istenem, mit tegyek? Hol folyik a víz?” – toporgott az álmából felriasztott ember kezét tördelve.
„Csomagoljon, mert jön a víz! Mindent ellep, és a ház épsége is nagy veszélyben van! Kapja össze magát, csomagoljon, meneküljön, de gyorsan! Szedje össze az értékeit! Az ékszereket szedje elő. A pénzt. Nincs most idő jajveszékelésre. Értette? Hol vannak az értékes ékszerek és a pénz?”
„Nincs nekem pénzem, az OTP-ben tartom. Csak apróm. Ékszerem sincs, csak a gyűrűim meg egy nyaklánc, ami a feleségemtől maradt…”
Katonásan és gyorsan intézkedtek az álvizesek, kutattak a lakásban, mindent szemügyre vettek. Az egyikük azzal az ürüggyel, hogy a vízcsapot szeretné látni, a fürdőszobába irányította az öreget. Persze nem folyt ott semmiféle víz, még csak nem is csepegett a csap. De míg ezt vizsgálgatták, a szobában maradt szélhámos zsebre tette az éjjeliszekrényen talált pénztárcát és a két értékes aranygyűrűt.
Aztán, mint akik jól végezték a dolgukat, hirtelen távoztak.
„Elzárjuk a fővezetéket, maga csak maradjon addig a lakásban!” Ezzel lerohantak a lépcsőn, azóta is keresi őket a rendőrség.
A másik eset ehhez hasonló, a trükk csak annyiban változott, hogy a két idegen a villamos művektől mutatott hamis papírt. És nem a félemeletre csöngetett be, hanem a második emeleten lakókhoz. „Lopják az áramot, szét kell néznünk a házban!” – mondták magabiztosan. Engedelmesen szedték elő a lakók a villanyszámlákat, hittek a bűnözőknek, hiszen valami igazuk lehet, mert magas a villanyszámla. De ki lehet a tolvaj? Hová vezetnek a szálak?
„Nénikém, majd megmutatom magának, de előbb látnom kell a villanyórát. Mutassa, merre van?!”
Az asszony készségesen megmutatta a mérőt, sőt még teával is megkínálta a betolakodókat, s csak távozásuk után vette észre, hogy a retiküljéből eltűnt a pénztárcája és a bankkártyája. Hát csak ennyit erről.
Azt hiszem, hogy nálunk egyre inkább elszaporodik a ravaszdi rókák száma. Nem tanultunk eleget a mesékből…
A Biblia is azt ajánlja: még kicsiny korukban fogjuk meg őket.