Ahogyan a vidék nem mutatja az egykori vízi világ képét, úgy a városkában sem idézi már semmi a történelmi nagy időket. Legfeljebb Veres Csaba, a helytörténeti gyűjteményvezető, akitől megtudjuk, hogy Ecsed bronzkor óta lakott környékét Tass vezér vette birtokába a honfoglaláskor, az 1300-as években Károly Róbert engedelmével pedig földvárat kapott. A Kraszna és a Szamos hullámterében kialakult hatalmas kiterjedésű láp kezdetektől megélhetést és búvóhelyet adott az itt élő embereknek, ám valódi jelentőségre a török időkben tett szert. Az ingoványos, zsombékos vidék ugyanis idegen számára járhatatlan volt. Maga a Báthoriak birtokában lévő Nagyecsed az 1600-as évek elején élte fénykorát: 120 település, köztük Gyöngyös mezőváros tartozott hozzá közigazgatásilag, lakosainak száma pedig elérte a kétezret. Ami igen szép szám, ha meggondoljuk, hogy Nyíregyházán alig több mint száz ember élt akkoriban, Mátészalka pedig mindösszesen 12 jobbágytelket számlált. 1621-ben Bethlen Gábor ide szállíttatta a koronát, így kis ideig az ország fővárosának is mondhatta magát Nagyecsed.
A XVI–XVIII. században óriási jelentősége volt a lápnak: kiválóan védhetővé tette a vidéket az ellenséggel szemben, és – ha szegényesen is – megélhetést adott a helybélieknek. Hogy mennyire a nagy víztől függött az élet, bizonyítja az évszakok elnevezése. A tavaszt tojáskorszaknak nevezték: ilyenkor ugyanis a legfőbb élelmet a lápi madarak tojásainak összegyűjtése jelentette. A nyár a húskorszak volt: csapdákkal ejtették el a kisebb vadakat, fiatal állatokat. Az őszt pedig gyümölcskorszaknak hívták, ilyenkor a félvad szilvásokból, almásokból gyűjtötték össze a termést, amit megaszaltak. A legkegyetlenebb időszak a tél volt, ami ínségkorszakként szerepelt a lápi ember szótárában.
Nem véletlen hát, hogy a helybéli szólás még mindig azt tartja, halász, vadász, madarász: mind éhenkórász. Az ecsedi halászok, pontosabban pákászok esetében azonban volt ez alól némi kivétel: a csíkászat. Ez az akkoriban igen elterjedt, pisztránggal távoli rokonságot tartó hal ugyanis igen kelendő volt.
A láp kiszikkasztásáról már az 1700-as években gondolkodtak az ecsedi polgároktól földjeiket elperelő Károlyiak, maga a lecsapolás azonban csak a XIX. század végén történt meg. A láp helyét kopár, kiszáradt föld foglalta el, amit napraforgóval, burgonyával és a kukoricával vetettek be. A termés azonban meglehetősen szerény volt, s a mai napig is az. Bár a víztől elnyert földek sohasem váltották be a hozzájuk fűzött vérmes reményeket, a térség mégsem veszítette volna el teljesen gazdasági jelentőségét, ha nem sújtja Trianon traumája. Az első világháborút követően a hagyományosan Erdélyhez, leginkább Nagykárolyhoz kötődő Nagyecsed kiesett a gazdasági vérkeringésből, zsáktelepüléssé vált, s egyre inkább elszegényedett.
– Ami megtörtént, megtörtént, az Ecsedi-lápot nem tudjuk visszavarázsolni a helyére – mondja Kolossváry Gábor, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium főosztályvezetője. – De abba sem törődhetünk bele, hogy a vizek elvesztése miatt ökológiai katasztrófa következzen be Nagyecsed környékén. Az eredetileg legtöbb holtággal rendelkező Kraszna, illetve Szamos szabályozása ugyanis azzal a következménnyel járt, hogy a legnagyobb árvíz is levonul néhány nap alatt a vidékről, s pár hét múlva már aszály is fenyegethet, ha nem esik az eső. Mára világossá vált, hogy az élővilág megőrzése és a mezőgazdaság érdeke egyaránt azt kívánja: fogjuk meg valahogy a vizeket, és próbáljunk meg legalább egy keveset tartalékolni a szárazabb időszakokra. Ezt a célt szolgálja az Ecsedi-láp rehabilitációs programja, ami apró lépéssekkel azt hivatott elérni, hogy kisebb vizes élőhelyeket hozzunk létre, amelyek segítenek a víz visszatartásában, s képesek arra, hogy tartalék vízzel szolgáljanak a szántóföldi növénytermesztéshez is. Az UNESCO-tól negyvenötezer dollárt nyertünk, ezzel sikerült előkészíteni négy, együttesen ezerhektáros terület rehabilitációját. A vizes élőhelyek kialakításához, a négy kis helyi tározó létrehozásához, illetve a kistérségi halászat újrahonosításához nagyon sok pénz kell, amit nemzetközi pályázatokon szeretnénk elnyerni. Ezek a törekvések kevésbé tűnnek futurisztikusnak, ha meggondoljuk, hogy a tájgazdálkodást jelentős forrásokkal támogatja az Európai Unió is. Mindez azonban mégsem lesz több, mint ábránd, ha a helybéliek nem állnak elő tájbarát, ám gazdaságilag is megalapozott programokkal – osztotta meg velünk aggodalmait és reményeit Kolossváry Gábor.
– Az Ecsedi-láp rehabilitációjával természetesen egyetértünk, ám ennek első ütemben csak nagyon kis területen van esélye – mondja Kovács Lajos, Nagyecsed polgármestere. – Első körben ökoturisztikai lehetőségek megteremtésére gondolunk, vagyis arra, hogy a foltokban meglévő vizes területeket rendbe tegyük, és megnyissuk a látogatók előtt. Ezt követően tartom elképzelhetőnek a mezőgazdaság szerkezetváltását, vagyis azt, hogy a jelenlegi intenzív szántóföldi gazdálkodást felváltsuk az itt egyébként is őshonos növények és állatok újrahonosításával. Füzesek telepítésére gondolok, amelyek energiaerdőként szolgálhatnak, a nádasok kiterjesztésére, a bioélelmiszer-piacon oly keresett szürkemarha-tartás visszaállítására. Ezek a törekvések teljesen összhangban vannak az EU elképzeléseivel, és logikusak, hiszen a környékünkön 10–12 aranykoronás földek vannak, amelyek nagyon szerény megélhetést biztosítanak az azokat művelő családi gazdaságoknak. Ennél véleményem szerint hamarabb megvalósítható és konkrétabb tervünk a sárvári dombon található monostor, valamint a várromok föltárása és a nagyközönség előtti megnyitása lenne – tette hozzá a polgármester.
origo.hu
Borongós, ködös napok érkeznek
