Mártírok, hősök, ügynökök

Hosszú éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a hajdani szocialista államok múltfeltárói rászánják magukat a tapasztalatcserére. Nemrégiben épp ezzel a céllal rendeztek konferenciát Budapesten és Aradon, ahol kiderült, igencsak különböznek egymástól az ügynöktörvények, és ezek alkalmazási gyakorlata országonként más és más. Incze Bélával, az egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztségeket betöltő személyek ellenőrzésére létrehozott bizottság átvilágítóbírájával, a tanácskozás társelnökével beszélgettünk.
– Azt hinné az ember, az azonos nyomorúság, jelesül a kommunista diktatúra lehetetlen értékrendje hasonló reakciót vált ki mindenütt, miután megszabadultak tőle. Mégis, mintha sokáig nem vettek volna tudomást egymásról azok, akik a volt szocialista országokban a múlt vétkeit, vétkeseit kutatták. Miért vártak ennyi ideig a találkozással?
– Úgy gondolom, eddig mindenki a saját problémájával volt elfoglalva. De miután kezdtük megismerni egymás munkáját, kapcsolatot kerestünk a német, a román és a lengyel átvilágítóbírákkal is. Végül idén szeptemberben jutottunk el odáig, hogy szükség van a konferenciára, amely a hasonló lusztrációs törvények végrehajtásáról tanácskozik. Ennek apropóján egyébként vándorkiállítást indítottak Aradról a Securitate dokumentumaiból, megdöbbentő fényképekkel, adatokkal.
– Olyasmi ez, mint a magyar Terror Háza?
– Nem, ilyen nincs Magyarországon. Mert ami a Terror Házában látható, az nem a mi átvilágítóbizottságunk által összegyűjtött anyagokból táplálkozik.
– Van különbség a román, lengyel, német, szlovák, illetve a magyar átvilágítóbírák munkája, módszerei között?
– Ez mindenhol különböző. A román kommunista rendszer politikai rendőrségének levéltárát átvilágító nemzeti tanács csak archívumokból dolgozik, és onnan állapítják meg a tényeket az atrocitásokról és az áldozatokról. Ezek alapján, amennyiben a törvényeik ezt engedik, a vizsgálatokat más szerv folytatja le. A szlovákoknál nagyon rövid életű volt az ügynöktörvény. Végül nem is lépett hatályba, mert az ellenzék a teljes ügynöklistát föltette az internetre. Épp most áll föl az a két szervezet, amely a hajdani szlovák belső elhárítás és a titkosrendőrség munkájának feltárását végzi. Az egyik a kommunizmus dokumentumainak irodája, amit Marian Gula vezet, a másik pedig a Nemzet Emlékezete Intézet, ahol Jan Langos, egykori belügyminiszter az igazgató. Más a helyzet a németeknél. Amikor a rendszerváltás idején megszűnt a Stasi, egyik pillanatról a másikra az akkori nyugatnémet titkosszolgálat birtokába kerültek a dokumentumok. Törvénybe iktatták, hogy aki tagja volt a szervezetnek (mint kiderült, minden negyedik ember szerepelt benne valamilyen szinten), nem vállalhatott köztisztséget. Például a Stasi jogászai legföljebb ügyvédként dolgozhattak tovább. A lengyeleknél 1944-ig visszamenőleg él a törvény, még a háború alatt történteket is beleveszik. Ők az érintettre bízták, hogy elmondja, volt-e kapcsolata a titkosszolgálattal vagy a belső elhárítással. Amennyiben nem tárja fel a múltját, és mégis találnak róla valamit, annak már büntetőszankciója van. Azon kívül, hogy távoznia kell a posztjáról, akár öt év börtönre is ítélhetik. Sőt, Lengyelországban már folytattak is emiatt büntetőeljárást. A tanácskozásra a szerbeket is meghívtuk, mert épp ez idő tájt fogadtak el hasonló törvényt, de nekik nem sikerült eljönniük. Náluk két egyetemi tanárt bíztak meg a törvény előkészítésével.
– Ön kezdettől fogva, kilenc éve dolgozik az átvilágítótestületben. Nem érzi úgy, hogy a magyar ügynöktörvény elnéző, mondjuk a némethez vagy a lengyelhez képest?
– Nem tudom, ezt talán csak a jogalkotók tudnák megmagyarázni. De nem szívesen mondanék kritikai véleményt olyan törvényről, ami nekünk munkaeszköz.
– Mégis, milyennek látja a magyar törvényt?
– Magyarországon nincs szankció. Csupán annyi a következmény, hogy ha az érintett nem mond le a tisztségéről, akkor a neve megjelenik a Magyar Közlönyben. De mivel a Magyar Közlönyt nem sokan olvassák, így a széles közvélemény erről nemigen értesül. A törvénynek más pici hibái is vannak. Például a médiában. Itt egyebek közt nem határozták meg egyértelműen a törvényalkotók, ki minősül szerkesztőnek. Ezért sokan úgy próbáltak kibújni a felelősségre vonás alól, hogy a vizsgálat hallatán átminősíttették magukat, és így elkerülték az átvilágítást.
– Ezek szerint nem könnyíti meg a dolgukat a törvény átjárhatósága, puhasága.
– Ez nem átjárhatóság. Nálunk a törvény létrehozói azt gondolták, lesz annyi becsület az emberekben, hogy felállnak és lemondanak, mint ahogy nagyon sokan meg is tették.
– Viszont nagyon sokan nem.
– Igen, többen az utolsó pillanatig tagadtak, hadakoztak az ellen, hogy ügynökök voltak. Jóllehet két-háromszáz oldalnyi jelentés, dokumentum volt a birtokunkban a saját kézírásával.
– És ezt látva is tagadtak?
– Szerintük nem akkora súlyú bűn az, hogy elmondták másokról, merre mentek, mit csináltak. Akadtak viszont, akik lelki katarzison estek át, amikor nálunk jártak, és elismerték, hogy részt vettek a politikai rendőrség munkájában. De akkoriban a jelentőségét nem ismerték fel, mert húsz-huszonkét évesen, egyetemistaként szervezték be őket. Most döbbentek csak rá, mit tettek, amint látták az anyagukat, és megismerték a törvényt.
– A konferencia egyik zárógondolata szerint a mai Európa olyan etikát képvisel, amely nem engedi meg, hogy a totális rendszerek kiszolgálóiból hősöket csináljanak. Ezek szerint Magyarországnak van még felzárkóznivalója.
– Megpróbálom ezt a negatív oldaláról megvilágítani. Ha Magyarországon azt mondom, hősök, és ha azt, hogy mártírok, a magyar emberek szemében ugyanaz az érzelem fejeződik ki mindkét fél felé. Azok az érintettek, akik nálunk fennakadtak a hálón, mind mártírnak tekintik magukat, mert szerintük olyan procedúrát indítottunk ellenük, amely alapján őket meghurcolták, mivel azt mondták róluk, hogy ügynökök. Ezáltal a közvéleménytől sajnálatot próbáltak kicsikarni. Ezért mondom azt, hogy nálunk a sajnálat és a hősök dicsőítése majdnem egy szinten mozog.
– Lassan lejár az önök megbízatása, mivel a törvény 2004. június 30-ig hatályos. Érzése szerint végére járnak addig minden ügynek?
– Úgy osztottuk be az időnket, hogy addigra befejezzük a munkát. Most a bírák és ügyészek következnek.
– Maradhatnak-e nyitott kérdések?
– Biztos, hogy az emberekben maradnak kérdések, nem csak nálunk, a többi országban is. De mivel jövő július elsejétől a törvény lehúzta a rolót, ebben a vonatkozásban tovább nincs miről beszélnünk.
– Tehát 2004. június 30-a után nem is lehet ilyen ügyeket kipattintani?
– Elvileg nem. Attól kezdve aki bújt, bújt, aki nem, mehet.