Magyar Nemzet: Az Európai Unió készülő alkotmányát – a kereszténység szerepét illetően – heves vita övezi. Meghatározó maradhat-e a kereszténység a kontinensen, ha a pluralizmus, a többféle igazság gondolata vallási téren is érvényesül?
Hafenscher Károly: A világ kereszténysége aktívan foglalkozik ezzel a kérdéssel, gondoljunk akár a második vatikáni zsinatra, akár a nemzetközi egyházi fórumokra. Európában a számarányokat tekintve is új helyzet állt elő; míg régen corpus christianumról beszélhettünk, ma reálisan mintegy húsz százalék lehet az aktív keresztények aránya. Ha ezt nem vesszük komolyan, eltájolódunk. Az új, kisebbségi helyzetet pluralista környezetben kénytelen megélni a kereszténység. Mindenesetre békességre van szükség a vallások között. Ragaszkodnunk kell saját identitásunkhoz – ez minden keresztény felekezet számára döntő –, de a másik feladat a nyitottság, ami a második vatikáni zsinat és az Egyházak Világtanácsa megalakulása óta jellemző.
Magyar Nemzet: Mit értsünk nyitottságon?
Nemeshegyi Péter: A második vatikáni zsinat a katolikusok számára világossá tette a nem keresztény vallások helyes megítélését. Ez számomra különösen örvendetes, mert életem felét Japánban, egy buddhista többségű országban töltöttem. A második vatikáni zsinat egyfelől azt mondja: mi, keresztények hiszünk abban, hogy az Úristen egyszülött fia, Jézus Krisztus testet öltött a világban, s így adta a szeretet nagy kinyilatkoztatását, azzal a paranccsal, hogy „ezt hirdessétek az egész világnak!” – ugyanakkor a zsinat hozzáteszi, hogy Isten minden embert üdvözíteni akar, ezért minden ember szívében ott működik a Szentlélek. A többi vallásban látható fények ugyanabból a logoszból, isteni igéből származnak, amely – ahogy a Szentírás mondja – megvilágosít minden embert. Ezért más vallású emberekkel úgy kell párbeszédet folytatni, hogy az legyen az alapállásom: tanulni akarok tőle. Ha úgy teszek, mint aki mindent tud, és csak mosolygok a másikon – ez képmutatás. Egyetlen ember sem tudja az Istent teljes egészében felfogni, kimeríteni, mert Isten végtelen. Amit más vallásos emberek évezredek vagy évszázadok folyamán tapasztaltak a létről, a jóságról, a szeretetről, az ősbizalomról – ezek a tapasztalatok olyan tudáshoz juttatták őket, amelyhez mi csak tisztelettel és alázatosan fordulhatunk. A jezsuita rend római nagygyűlésén, 1996-ban megfogalmazódott, hogy a más vallások követőivel párbeszédet folytatva elő tudjuk mozdítani a világbékét. Ahogy egy katolikus teológus mondta: a kultúrák kibékítése nélkül nincs világbéke, és a vallások kibékítése nélkül nem lehetséges a kultúrák kibékítése. Félő manapság, hogy az úgynevezett nyugati és a muzulmán világ összeütközésbe kerül, ezért is rendkívül aktuális, hogy ne ellenségként nézzünk egymásra, hanem jóakaratú emberekként, akik az igazságot keresik.
Sípos Ete Álmos: A Szentírás szerint a keresztyén embert a Krisztus szerelme szorongatja; ezzel a szeretettel közeledünk mindenkihez. A keresztyén ember a másikat meg akarja nyerni Jézus számára – a nyitás mögött ez a szándék van. A másik vallás álláspontját természetesen meg akarjuk érteni, mégpedig azért, hogy megtaláljuk azt a kapcsolódási pontot, amelynél elmondhatjuk az evangéliumot. Ha nem vagyok meggyőződve arról, hogy az evangélium az egyetlen igazság, akkor akármilyen dialógusról beszélünk is, ebből előbb-utóbb a saját identitásunk feladása származik. Nem hiszem, hogy a minden vallásban jelen levő igazság-morzsákból tevődik majd össze egyetlen nagy igazság, ugyanis a Biblia mást mond. „Én vagyok az aletheia”, az igazság, mondja Jézus. Az igazság Jézus Krisztusban láthatóvá lett, a Bibliában pedig leíratott. Az Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fiú jelentette ki őt – írja János. Sola Scriptura, egyedül a Szentírás az üdvözítő Isten megismerésének forrása, vallották a reformátorok. „Aki hisz a Fiúban, örök élete van, aki pedig nem hisz, immár elkárhozott” – ez vagy igaz, vagy nem. A Biblia alapján én csak azt tudom képviselni, hogy a Krisztusban való személyes hit nélkül nincs üdvösség. Abban mutathatom meg leginkább a másik ember iránti szeretetemet, ha ezt elmondom neki.
Hafenscher Károly: Az Egyházak Világtanácsa 1961-ben tartott Újdelhiben egy konferenciát. Ennek az volt a mottója: „Jézus Krisztus, a világ világossága.” Amikor a polgármester köszöntötte a gyűlést, elmondta: örül a rendezvénynek, mert Jézust ő is egy világosságnak tartja a többi között. Erre egy evangélikus püspök felállt, és elmondta: alapvető tévedés van, mert mi nem azt mondtuk, hogy egy világosság, hanem: ő a világosság. Ez nem pusztán nyelvi probléma, hiszen azt jelenti, hogy nem az indiai panteonba kerül be Jézus, egyként a sok közül, hanem ő az egyedüli világosság. A keresztény egyház ragaszkodik ahhoz, hogy nincs más üdvözítő, sem Buddha, sem Mohamed nem az.
Szalai András: Jó, ha a több igazság gondolata Európában azt jelenti, hogy szabadon lehet több igazságot képviselni. Mert ebből az következik, hogy az ember elmondhatja az evangéliumot anélkül, hogy – mint egyes országokban – hátránya származna belőle. Magyarországon – a világnézeti szabadságjogokra vonatkozó alkotmányos szabályozás értelmében – bárki bírálhatja mások meggyőződését, ilyen értelmű propagandát folytathat, amíg az nem jár mások jogainak vagy szabadságának sérelmével. Nagy kérdés, hogy az unióban az egészséges, normális valláskritikának meddig lesz helye? S vajon a pluralitás gondolata nem válik-e a pluralitás követelményévé, amikor már csak azokat az igazságokat lehet szabadon képviselni, amelyek azt állítják, hogy több igazság létezik?
Magyar Nemzet: A leggyakoribb vád a kereszténységgel szemben éppen az intolerancia, illetve, hogy – úgymond – saját igazságát a többi fölé emeli. És ennek vannak szomorú történelmi illusztrációi.
Hafenscher Károly: Az igazságot mi nem úgy értjük, mint a filozófusok. Az igazság a mi számunkra egy személy. Ez a filozófusok számára botránykő. Nem a mi birtokunk az igazság, hanem Ő birtokol minket. Ez merőben más gondolkozásmód, mint a filozófusoké. Ezért mondta Pascal: nem a filozófusok istenét hiszem, hanem Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét. Nem egy eszmét vagy ideát képviselünk, hanem valakit.
Nemeshegyi Péter: Meg vagyok győződve, hogy az Isten Fia a megtestesülése által valamiképpen már minden emberrel egyesült. És minden ember szívében ott működik a Jézus jóvoltából küldött Szentlélek. Olyan istenben nem tudnék hinni, aki sok milliárd kínait – csak azért, mert Jézusról sohasem hallottak – a pokolra küld. A második vatikáni zsinat abból a tényből, hogy Isten minden embert üdvözíteni akar, azt vezeti le, hogy általunk ismeretlen módon mindenkinek megadja a lehetőséget, hogy Jézus Krisztus halálának és feltámadásának üdvhozó eseményével egyesüljön, még akkor is, ha Jézus nevét sohasem hallotta, de van benne – ezt már én teszem hozzá – alapvető hit és odaadás az ősirgalom felé, egybeolvadás az ősszeretettel. Hogy Jézus Krisztus maga az igazság, az persze igaz, de egy általános igazságfogalom is létezik, és a mi igazság-ismereteink nem kimerítőek, hiszen minden igazságismeret történelmileg szituált. Ha megnézzük a kereszténység történetét, láthatjuk, menynyit tanultak elődeink a nem keresztényektől. Az egyházatyák átvették a platóni filozófiát, enélkül a szentháromság megfogalmazása nem lett volna lehetséges. Aquinói Tamás átvette az arisztotelészi erkölcstan sok tételét. Matteo Ricci Kínában Konfucius etikáját ötvözte a kereszténység gondolatrendszerével. Ezt folytatni kell. Pál apostol is idézett Athénben két pogány filozófust.
Sípos Ete Álmos: Az Egyházak Világtanácsának bangkoki ülésén Codre metropolita azt mondta: a kozmikus Krisztus ott van a világ minden vallásában; a misszió pedig nem más, mint felébreszteni a más vallások éjszakájában alvó Krisztust. Ez nagyon szép, csak egy probléma van: szöges ellentétben áll a Bibliával. A Biblia ugyanis azt tanítja: az ember romlott természettel születik, és megváltásra van szüksége ahhoz, hogy ebből az állapotból kikerüljön – nemcsak egyes idézetek, hanem a Biblia teljes szemlélete, belső összefüggései alapján állíthatjuk ezt. Ha nem így lenne, Jézusra nem volna semmi szükség. Ugyanis, az ember végső sorsát tekintve, a Szentírás nem ismer a kárhozat és üdvösség között középutat. Elhangozhat különböző zsinatokon és gyűléseken, hogy valamiféleképp minden emberben és vallásban ott van Krisztus, de a Szentírás akkor is azt tanítja, hogy sem a Szentlélek, sem Krisztus nem lakik születésétől fogva az emberben, hiszen ha ez így lenne, akkor mindenki hinne Krisztusban. Krisztus csak az ember hitre ébredésével, bibliai szóval újjászületésével vesz lakozást az ember szívében. Ha pedig arra hivatkozunk, amit Pál az athéni beszédben mondott, gondoljuk meg azt is: ha ő egyetértett volna azzal, hogy minden vallás Istenhez vezet, nem úgy folytatta volna beszédét, hogy „… a tudatlanság idejét elnézte az Isten, most pedig azt parancsolja mindeneknek, hogy térjenek meg… mert rendelt egy férfiút, aki által megítéli a világot” – ugyanis így folytatódik a bibliai szöveg. A mindenkiben eleve ott lakozó Szentlélek gondolata a szinkretizmus előszobája.
Hafenscher Károly: A metropolita szavai nyilván nem a kereszténység egészét képviselték. Hogy alapvetően minden ember keresztény lelkületű, azt egy protestáns hívő nyilván nem tudja elfogadni, de azt tudnunk kell, hogy más keresztény felekezetek a maguk módján szintén ugyanabban a Jézus Krisztusban hisznek. Van ugyan olyan teológus, aki azt állítja, öt erkölcsi normában kell megállapodni, és akkor minden rendben lesz. Ezt én nem hiszem, inkább azt gondolom, a keresztény etika alapja a hit, mely nem azonos azzal az erkölcsi teljesítménnyel, amelyre egy humanista beállítottságú ember képes.
Szalai András: Végső soron minden vallás azt tartja, hogy neki van igaza. A vallások úgymond „diszkvalifikálják” egymást. Jézus maga az út, nem csupán egy a választható utak közül. Az iszlám szerint aki nem ismeri el Mohamedet prófétának, az nem lehet mozlim, azaz önmagát Istennek alávető ember. Krisna is azt követeli, hogy hagyjuk el a vallás minden változatát, és csak őt szolgáljuk. A buddhizmus szempontjából pedig a meg nem világosodott emberek a vallásukkal együtt illúziók rabjai, nem élnek a valóságban. Igaz, vannak vallások, amelyek a meglevőkből hozták össze a maguk keverékét, mint például a bahai, amelyik kilenc tradíciót próbál ötvözni, és azt állítja, ez minden vallás lényege; csakhogy az illető vallások hívei ezt az állítólagos közös nevezőt nem tudják azonosítani azzal, amit saját hitük lényegének tartanak. Amikor Máté evangéliumának 28. részében Jézus azt mondta: „menjetek és tegyetek tanítványokká minden népeket”, akkor ő is tudta, és az apostolok is tudták, hogy minden népnek van már saját vallása. Azóta nem változott sem az, aki elküldött minket, sem a parancs, sem az a tény, hogy az embereknek hallaniuk kell az evangéliumot. Ám ha egy más vallásúnak az örömhírt elmondom, azt nem tehetem úgy, hogy közben becsmérelem az ő vallását. Csak úgy tehetem, mint amikor egyik koldus elmondja a másiknak, hogy hol lehet kenyeret kapni. Ugyanakkor nem az én dolgom meggyőzni arról, hogy ő is éhes.
Sípos Ete Álmos: Tavaly, mikor a dalai láma Grazban világtalálkozót szervezett, megkérdezték, mi lesz a programja. A „béke vallásának” képviselői a következőt mondták: itt most „kalachakra”, egy harcossá avatási szertartás lesz. Megkérdezték, milyen harcosokat akar avatni a béke vallása. Azt felelték, az Isten harcosait. S kik ellen akarnak harcolni? A választ a Shrí kalachakra első kötetének százötvennegyedik pontjából olvasták: a buddhista harcosnak három ellenség ellen kell harcolnia, akik a „démoni kígyó családjába tartoznak”. Ezek a következők: „Ábrahám, Jézus és Mohamed”. Kérem, ha ma Európában efféle toleranciát tanúsítana egy keresztyén teológus, óriási botrány lenne belőle. Félreértés ne essék, semmi bajom sem a buddhistákkal, sem a mozlimokkal. Sőt szeretném nekik is elmondani az evangéliumot. Csak az a gyanúm: a nagy pluralizmus meg a „szeressük egymást, gyerekek” kárvallottja ismét a keresztyénség lesz.
Szalai András: A láma kijelentésének történeti háttere az, hogy a XI. században Tibetbe betört és a buddhisták fő ellenségévé vált az iszlám. A tantrikus szöveg egy része egy jövőbeli buddhista–iszlám összecsapásnak a szövevényes, fantáziadús leírása. Az viszont tényleg furcsa, hogy egy világbéke-konferencia programja ilyen jellegű szövegre épüljön, akárhogy értelmezzük is a tartalmát.
Hafenscher Károly: Ez kiragadott idézet, a buddhizmus ennél sokkal több. Ha csak ezt a mondatot nézzük, olyan, mintha a Szentírásból kiemelnénk, hogy „Júdás felakasztotta magát” – és mellétennénk, hogy „menj el, és te is hasonlóképpen cselekedj”. Egyébként bizonyos értelemben az ateizmus is világvallás, hiszen hinniük kell abban, hogy nincs Isten; voltak régebben harcos ateisták, ma inkább közömbösek, legalábbis így látjuk.
Nemeshegyi Péter: Hogy az emberi természet az eredeti bűn által teljesen megromlott, a XVI. századi reformátorok álláspontja volt, amelyre azt válaszolta a tridenti zsinat, hogy az ember nem lett az eredeti bűn által egészen gonosz. XXIII. János pápa mondta nagyon bölcsen: más az igazság, és más annak konkrét megfogalmazása. A mi hitünk konkrét megfogalmazásai a korok folyamán mélyültek, változtak, tökéletesedtek, és ennek a folyamatnak folytatódnia kell. Ebben segíthetnek azok a meglátások, amelyeket a többi vallás követőinél föllelünk, és látjuk az életükben a gyümölcseiket. Jusztinosz vértanú-filozófus mondta a második században: Isten a zsidóknak a prófétákat küldte, a görögöknek a filozófusokat, hogy előkészítsék Krisztus érkezését. Én ehhez hozzátenném, hogy Isten Szentlelke egy pillanatra sem hagyta el az emberiséget, sem Jézus előtt, sem utána. Az ellen pedig hevesen tiltakoznék, hogy a dalai láma említett megnyilvánulását a buddhizmus sajátos tanításának tekintsük; a buddhizmus az isten szót nem is használja, a tibeti buddhizmus pedig egyik különleges mellékága a buddhizmusnak, amely az ősi bon vallás sok elemével keveredett. Japánban összesen négyszáz felnőttet kereszteltem meg, és azok nem voltak ördögi emberek azelőtt sem. Rengeteg jóság volt bennük. A jóság megtapasztalása minden ember alapvető élménye, és ez az, ami minket Istenhez elvezet. Az olaszok egyik kedves mondása, amit egy hajóskapitánytól tanultam: a „mamma” szíve olyan, mint egy tükör, és arra szolgál, hogy benne Istent lássuk.
Magyar Nemzet: Ha egy buddhista, muzulmán vagy más vallású ember keresztény hitre tér, megtarthatja-e régi vallási szokásait – esetleg keresztény tartalommal? Imádkozhat-e például Mekka felé leborulva, vagy végezhet-e jógameditációt?
Hafenscher Károly: Pál apostol, aki pluralista világban élt, először honfitársaival, a zsidókkal került konfliktusba; elmondta nekik, hogy például nem kell többé körülmetélkedni. Az első keresztény gyülekezetben volt egy réteg, amelyik úgy vélte, meg kell tartani minden zsidó rítust, de Pál a keresztény szabadságra mutatott rá. Ugyanakkor egy pogányból lett keresztény gyülekezetben rendkívül toleráns volt azokkal, akik gyenge lelkiismeretük miatt nem ettek áldozati húst; azt mondta, inkább ő sem eszik, nehogy megbotránkoztassa őket. Ismerte az identitását, de aki ezen a téren gyengébb volt nála, azt nem ítélte el, hanem alkalmazkodott hozzá.
Szalai András: Ha egy indiai hindu vagy egy arab országban élő mozlim kereszténnyé válik, az számára sokkal nagyobb identitásváltás, mint egy Európában élő hindunak vagy mozlimnak. Ami az itt áttérőket illeti, szét kell választani azt, ami életvitelükből a kultúrájukhoz tartozik, és azt, ami a korábbi vallásukból fakad. Indiában a horoszkóp óráról órára meghatározza az élet menetét és az ember döntéseit, de ha valaki keresztény hitre tér, ezt el fogja hagyni, mert a Biblia tiltja az ilyesmit – a csillagok és a bolygók nem sorshatalmak, hanem fizikai tárgyak. El fogja vetni a lélekvándorláshitet is, hiszen az összeegyeztethetetlen a bibliai isten- és emberképpel. Ugyanakkor a vegetarianizmust nem kell feltétlenül elhagynia. Az Újszövetség nem kényszerít az emberre kulturális kliséket. Más kérdés, hogy a harmadik világban a keresztény miszszionáriusok sokszor összekeverték az evangéliumot az európai kultúrával, és azt akarták, hogy európai módra öltözködjenek, és európai szokásokat vegyenek fel a bennszülöttek. Ugyanezt a – szinte kötelező – kultúracserét persze egyes, Nyugaton misszionáló keleti vallásoknál is megfigyelhetjük. De visszatérve a keresztény hitre való áttérés esetleges problémáira, áttérő mozlimok esetében komoly kérdés, hogy mit csináljon, akinek egynél több felesége van?
Hafenscher Károly: Amikor 1977-ben Tanzániában a Lutheránus Világszövetség világgyűlésén voltunk, konkrét formában találkoztunk ezzel a problémával. A megoldás végül különös kompromisszum lett: az első megtérők megtarthatták feleségeiket – ugyanis az elbocsátott feleségek puszta egzisztenciája került volna veszélybe, minden bizonnyal az utcára kerültek volna. A második nemzedéknél a monogám házasság kötelező volt. Luthert vagy Kálvint ez a kérdés még nem foglalkoztatta, mert nem is találkoztak a problémával. Az inkulturáció egyik szép példája egy indiai evangélikus intézmény, a Gurukul, ahol csaknem minden helyi szokást megtarthatnak a hinduból kereszténnyé lettek. Itt nem szabad például az Isten előtt padba ülni, vagy a templomba cipőben bemenni, tilos nyugati énekek éneklése. Mindezt azért, hogy az indiaiak otthon érezhessék magukat. A zenétől kezdve más művészetekig minden indiai. Ellenpélda a norvég evangélikus egyház madagaszkári miszsziója: itt ugyanis korábban a hithirdetők úgy vélték, hogy Norvégiát kell elvinniük Madagaszkárra, de ezek a körülmények meglehetősen nehézzé tették az evangelizációt. Szerintem igen izgalmas kérdés, hogy a posztkeresztény, posztmodern kor számára Európában hogyan lehet megfogalmazni az örömhírt.
Nemeshegyi Péter: Egészen másként éli meg a kereszténységet egy szicíliai parasztember, mint egy dán evangélikus vagy egy Nyizsnyij Novgorod környéki ortodox orosz. A helyi kultúrákból származó különbségek nagyon jelentősek. A reformátorok egyik kritikája a katolikus egyházzal szemben éppen az volt, hogy túlságosan sok mindent vettek át a görög–római kultúrából. Mindez ma már történelem, de a hitterjesztés során sok analóg jelenség létezik. A japán püspöki kar például kiadott egy tájékoztatót azok számára, akik nemrég keresztelkedtek meg. A kérdés az, hogyan viszonyuljanak előző életük szokásaihoz, mit tarthatnak meg, és mit kell elhagyniuk. Engedélyezték például a keresztények számára, hogy hálával emlékezzenek az ősökre, elmenjenek a temetőbe, és ott imádkozzanak. Az általam megkeresztelt japánok egyik nagy problémája az volt, hogy elhunyt felmenőik hamvait helyi szokás szerint egy buddhista szentélyben temették el, és a katolizált buddhisták nem tudták, hogy helyes-e megtérésük után otthagyni szeretteik földi maradványait. A japán püspöki kar azt javasolta, hagyják eredeti helyükön a hamvakat.
Magyar Nemzet: A jóga is „megkeresztelhető”?
Nemeshegyi Péter: Nagyon sokféle dolgot neveznek jógának. Végezhetik tornagyakorlatként, és annak természetesen semmi akadálya nincs. De a jóga bizonyos fajtái mögött hinduista világnézet áll, és ez már keresztények számára problematikus. Megítélésem szerint a zen meditációt megfelelő vezetővel keresztény ember is végezheti. A szellem koncentrációja és a belső megbékélés segíti az imádságot. Egy japán püspök mondta nekem, hogy a Szentírás olvasása előtt minden reggel fél óra zen meditációt végzett, és ennek eredményeként úgy érezte, egészen más módon hatoltak el hozzá Jézus szavai.
Szalai András: Én hat évig voltam zen buddhista, mielőtt keresztény lettem. Szerintem a zen a buddhista ember- és világképből fakadó, buddhista célokat szolgáló technika, amely nem véletlenül hiányzik más vallási hagyományokból. Amikor keresztények pusztán a tudat kiürítésére akarják használni, mert úgy érzik, hogy enélkül nem tudnak eléggé Istenre figyelni, az már nem zen, ahogy a miatyánk sem bibliai értelemben vett imádság, ha egy hindu puszta mantraként ismételgeti, hogy megnyugodjon. A bibliai értelemben vett meditáció az Isten szavain való elmélkedés, az Isten gondolataival való megtelés, a Vele való párbeszéd; erre pedig nem egy tudatkiürítő technika készít fel, hanem bibliaolvasás közben adatik mint csoda.
Sípos Ete Álmos: Az efezusi levél azt mondja a pogányoknak: megtértetek a néma bálványoktól az élő Istenhez. Ám a „mit szabad, mit nem”, „mit veszek át, mit nem” kérdés nem a lényegre vonatkozik. A keresztyénség ugyanis nem törvényekből és szabályokból álló vallás. Amikor a megigazulás evangéliuma egy emberi szívet megragad, ez olyan grandiózus esemény, hogy az ember élete megváltozik tőle – a Biblia azt mondja, újjászületik. Az illető szomjasan, belső ösztönzésre elkezdi olvasni a Szentírást, s akkor akár előírom neki, akár nem, a viselkedését egyre inkább a Krisztussal való személyes kapcsolat határozza meg – a benne lakozást vett Szentlélek fog bizonyos dolgokra nemet, másokra igent mondani. Abban a percben, amikor a keresztyénség előírásokat akar az embereknek adni, és erkölcsi teljesítményeket követelni ahelyett, hogy az élő Krisztust hirdetné – az esszenciáját veszti el. Amikor Jézussal élek és járok, minden olyan dolog, ami vele nem egyezik, lehull rólam. A keresztyén meditáció nem más, mint a Jézussal való személyes kapcsolat ápolása, a benne való elmélyülés. Nem egy magunkat kiüresítő meditációt végzünk – a Biblia pozitív meditációra tanít, ami azt jelenti: az Úrral beszélek.
Magyar Nemzet: Elhangzott, hogy a korai kereszténység a maga javára tudta felhasználni például az ókori görög–római istenfogalmat. Nem lehetséges-e, hogy más világvallások vagy akár a New Age is gazdagíthatja a mai kereszténységet?
Sípos Ete Álmos: A keresztyénség semmiféle istenfogalmat nem vett át. Az Isten nem fogalom, hanem személy, és a Bibliában adott kijelentés határozza meg egyedül, hogy milyen fogalmat alkothatunk róla. Ezért mondjuk, hogy a keresztyénség kijelentésvallás: annyit tudhatunk Istenről, amennyit ő jónak látott elmondani. Kálvin figyelmeztetett: elégedjünk meg a tükörrel és annak homályosságával, amíg meg nem látjuk színről színre az Urat. A keresztyénség abban az Istenben hisz, aki úgy jelentette ki magát, mint teremtő Atya, megváltó Fiú és üdvözítő Szentlélek. Ez minden más istenfogalomtól különbözik. Nem emberek találták ki, nem egy vallási fejlődés terméke. Csakis a kijelentés Istenét hirdethetjük, akit nem kell, de nem is lehet kiegészíteni semmivel.
Hafenscher Károly: Ugyanazt hirdetjük, de nem ugyanúgy. Egy hellén kultúrában felnőtt ember nem tudta axiómaként elfogadni azt, amit egy zsidó próféta mondott. Ezért Pál apostol például megpróbálta beöltöztetni a kereszténység tanítását olyan formába, hogy egy hellén számára is felfogható legyen. Zseniális húzás volt később, hogy akkor, amikor a rómaiak a legyőzhetetlen Napot ünnepelték, a keresztények elkezdtek megemlékezni Krisztus születéséről. Így ez az ünnep alkalmassá vált az evangélium hirdetésére: a világosság legyőzhetetlen.
Szalai András: A kereszténységnek vissza kellene kapnia kultúraformáló szerepét. Mindenki tudja, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. De hogy az Isten emberszeretetéről szól, hogy megajándékozott emberek lehetünk, és ezért adhatunk egymásnak ajándékot, ez valahogy mára eltűnt a később rárakódó kulturális elemek és a vásárlási szokások alatt. Persze semmi baj a fenyőfával vagy a fagyönggyel, jó dolog az ajándékozás, és lényegtelen, hogy a dátum pont egy ókori pogány ünnep időpontjára esik. A lényeg az üzenet: aki elmondta a hegyi beszédet, aki meghalt a kereszten és föltámadt, aki a Biblia szerint a világ bírájaként jön vissza egy napon, kiszolgáltatott csecsemőként érkezett a világba. Nem lehet, hogy aki így közeledik hozzánk, az jót akar, és tudja, hogy mit beszél? És nem óriási dolog, hogy a szavait ma is olvashatjuk, hogy ma is meg tud szólítani minket, és ma is meg lehet szólítani Őt? Ha ismét erről szólna a karácsony Európában, az kevesebb vásárlással járna, ám esetleg jóval több ép családdal.
Hafenscher Károly 1926-ban született Budapesten. Teológiai tanulmányait Magyarországon, az Amerikai Egyesült Államokban és Svédországban végezte. Nyugalmazott evangélikus lelkész, címzetes teológiai tanár, a Magyarországi Evangélikus Egyház ökumenikus tanácsadója.
Nemeshegyi Péter 1923-ban született Budapesten. 1944 óta jezsuita szerzetes. A szerzetesrendek működésének korlátozása után külföldre menekült, tanulmányait Rómában fejezte be. 1956-ban Japánba utazott misszionáriusnak, a Sophia egyetem tanára lett. A rendszerváltás után visszatért Magyarországra.
Szalai András 1966-ban született Budapesten. Németnyelv-tanári és evangélikushittan-tanári diplomája van. A Golgota Keresztény Gyülekezet tagja. Valláskutató, hitoktató, az Apológia Kutatóközpont vezetője.
Sípos Ete Álmos 1937-ben született Budapesten. Teológiai tanulmányait Debrecenben és Budapesten végezte, majd huszonnyolc évig volt Kisújszálláson lelkipásztor. Feleségével együtt illegális ifjúsági munkát végzett. A rendszerváltás óta a Nagyvárad téri református egyházközség vezető lelkésze, a missziói tevékenységet végző Biblia-szövetség főtitkára.
origo.hu
Brüsszel vs. Magyarország: már több mint 40 ezren követelik Magyar Péterék távozását
