Akik a gulágokat nem csak a könyvekből ismerik

Hatodik alkalommal – ezúttal Emlékezet és remény címmel – rendezte meg nemzetközi konferenciáját a tíz éve alakult Nemzeti Pedagógus Műhely. A szervezet fontosnak tartja, hogy megismerjük a történelmi igazságokat, hiszen azok birtokában alakíthatjuk ki a helyes viszonyt a múlthoz és a jövőhöz. A háromnapos rendezvénysorozat negyven előadásban ölelte fel a szovjet megszállás előtti időktől a rendszerváltásig az ország történelmét, kitekintve néhány kapcsolódó külföldi eseményre is. A fővédnök, Pálinkás József, a Fidesz-kormányzat volt kultuszminisztere beköszöntőbeszédében a felsőoktatás tervezett reformjának buktatóiról szólt, hangsúlyozva a nemzeti elkötelezettségre nevelés fontosságát. A háromnapos rendezvénysorozaton történészek ismertették legújabb történeti kutatásaik eredményeit, szemtanúk, túlélő áldozatok beszéltek közös történelmünk fájdalmas periódusairól, teológusok szóltak reményeinkről. Tőkéczky László a két háború közti kormányok kultúrpolitikájáról, oktatáspolitikájáról és szociálpolitikájáról szólt, melyhez, mint mondta, a háború után létrejövő szocialista állam semmit sem tudott hozzátenni. Fábián Gyula, lapunk főmunkatársa gyermekként élte át a trianoni békeszerződés korát, személyes élményeivel elevenítette fel ezt a szomorú időszakot. Barbara Hug Ammitzboell arról szólt, hogyan neveljük az eljövendő generációt a fájdalom és a szenvedés iránti érzékenységre. Hanák Sándor második világháborús katonai élményeit elevenítette fel. A 91 éves Ervin Jöris Berlinben, hagyományosan baloldali családban született. Először akkor került börtönbe, majd koncentrációs táborba, amikor társaival fellépett a hitleri diktatúra ellen. Később a moszkvai börtön- és lágerélettel is volt alkalma megismerkedni. Az NDK-ba visszatérve, amikor volt társai kerültek hatalomra, megint nem volt szerencséje a szabad élethez. Mikor megkérdezték tőle, miért nem tetszik neki a baloldali uralom, azt válaszolta, csak azért, mert most mindent vörösre festettek, nem lesz híve semmilyen diktatúrának.
Kiszely Gábor a magyar politikai rendőrség történetét, szervezeti felépítését, működését ismertette. A szervezet sajátos gazdasági tevékenységére kitérve elmondta, hogy tagjai pénzmosással és útlevelekkel való kereskedéssel is foglalkoztak. Két visszaemlékező, Rózsás János és Pintér Magdolna megjárta egykor a gulágot, s túlélőként mesélték el megrázó élményeiket. Az ötvenhatos forradalmat követő időszakról megrázó, könnyeket a szemekbe csaló előadást tartott Wittner Mária. Megemlékezett kivégzett társairól, akik közül akadt, aki a svájci emigrációból tért haza az álnokul meghirdetett amnesztia hírére, s szólt a hosszú, keserves börtönévekről. M. Kiss Sándor történész Tóth Ilona perével kapcsolatos, hamarosan könyv alakban megjelenő kutatási eredményeit tárta a közönség elé. Mint mondta, Tóth Ilona valószínűleg azért vállalt magára egy el nem követett gyilkosságot, mert az újjászerveződő ellenállást fedezte, vagy pedig egy hozzá közel álló személyt igyekezett megvédeni. Ernst Borer az NDK létrejöttéről, a szocialista embereszmény megvalósításáról és a 1953-as berlini felkelésről szólt, mely dermesztően hasonlított a mi ’56-os forradalmunkra, s amely az első kísérlet volt a a szocialista táboron belül arra, hogy egy nép lerázza magáról a kommunista béklyót.
A Svájcban élő német Joachim Hoefele a ’68-as generációról – melynek ő maga is tagja volt – és ideológiájáról szólva ismertette a Frankfurti Iskola néven elhíresült filozófiai műhelydoktrínáit és hatását is. Mint mondta: Adorno és Horkheimer szerint időszerű volt a német ifjúság átnevelése. Tanulmányokat jelentettek meg a tekintélyelvű jellemtípusról, aki katolikus, nemzeti érzelmű, a középréteghez tartozó polgár, és mivel szenved a korlátlan apai tekintélytől, torzul a jelleme. E gondolatkörhöz tartozik a freudoszexizmus is, amely szerint a házasság, a család a szexuális elnyomás eszköze. A ’68-as német ifjúság, nem utolsósorban, mivel a csapból is a fenti gondolkodók és társaik folytak, magáévá tette ezeket az eszméket. Sok ártatlan polgárt ért emiatt zaklatás, gyanúsítgatás.
Nagy Árpád, aki egykor maga is belső elhárítótiszt volt, a III-as főcsoportfőnökségek tevékenységéről tartott vallomásos és informatív előadást. Mint mondta, azon kívül, hogy folyamatosan kémeket kellett keresniük az országban, olyan feladatokat is kaptak, mint például: tudják meg, milyen mozdonyokat célszerű vásárolni a Magyar Államvasutak számára. A beszerzett információk ellenére a kormány olyan mozdonyokat vásárolt, amelyek az ország összes sínpárját tönkretették. Ezzel mintegy hatmilliós kárt okoztak a „népgazdaságnak”. Az ilyen esetek nem voltak egyedülállók. Az elhárítás arról is tudott, hogy állami vezetők hatalmas összegeket helyeznek el svájci magánbankszámlákon. Kádár erre csak legyintett, „a mi kutyánk kölykei” – mondotta. A privatizáció a valóságban címmel Varga István arról szólt, hová lett a magánosításból származó állami bevétel, s miként jutottunk oda, hogy ma nincsen vagyona az országnak, csupán 13 ezer milliárd dollárt meghaladó adóssága. Gyulai Endre szeged–csanádi megyés püspök arról beszélt, milyen volt az egyházi élet belülről azokban az időkben, amikor a püspökségre mindennap bejárt az Állami Egyházügyi Hivatal embere, aki a leveleket, hivatalos iratokat cenzúrázta, püspöki bélyegzővel ellátta. Hogyan igyekeztek ebben az időben akadályozni a gyermekek hittanoktatását, s kompromittálni a papokat gyülekezetük előtt.
Végh László előadása arról szólt, hogy mivel a zöldforradalom válságba jutott, romlanak a termésátlagok világszerte, kimerülőben a föld termékenysége és az édesvíz-készletek, a világra éhínség vár. Afrikában, Észak-Koreában, Ázsia egyes országaiban már rendszeres a tömeges éhhalál, s hasonló sors vár a világ többi részére is. Európának – mivel más kontinensekkel ellentétben nem népesedett túl – reménye van a túlélésre. Hogy mi is reménykedhessünk, ahhoz előnyeinket kamatoztatni kell, földjeinket nem adhatjuk el. A remény természete címmel Baranyi Károly tartott előadást, s záróelőadásában Bolberitz Pál arról beszélt, mi is a remény, s mit kezdhet az ember a benne élő örök hiánnyal.
A konferencia résztvevői közös állásfoglalást fogalmaztak meg.
***
Állásfoglalás.
Az emlékezet az élő közösség kötőanyaga, kovász, amely éleszti és ébren tartja az együvé tartozás és a nemzeti önazonosság tudatát, a helyes önértékelést és az önbecsülést. Az emlékezethamisítás helyrehozhatatlan bűn, mert hiú reményeket vagy éppen romboló reménytelenséget táplál, tehetetlenné téve a jelenre és a jövőre vonatkozó helyes következtetések levonását. A konferencia résztvevői minden felelős fórum együttműködését kérik a magyarság igaz történelmi emlékezetének életben tartására és a történelemhamisítások kiigazításában. Arra kéri egyúttal a szülőket, a pedagógusokat, az oktatásügy és a média képviselőit, hogy otthon, az iskolában, a sajtóban és az oktatás-irányítás színterein a történelmi igazságból leszűrhető okulásul tegyék vonzóvá a nemes gondolkodás, az állhatatosság, a szolidaritás és a hazaszeretet példáit, s taszítóvá a széthúzás, a gyűlölet, az önös érdek, a többieken való átgázolás, a közöny és a tunyaság megnyilvánulásait, hogy ily módon az egészséges, alkotó élet reményét táplálják a felnövekvő nemzedékben.