Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk ténye – főleg annak módja és feltételei – adhatnak bőven okot aggodalomra, de talán van valami sorsszerű abban, hogy Magyarország éppen az ír elnökség alatt válik taggá. Ha mást nem, alkalmat kínál arra, hogy felidézzük az ír–magyar párhuzamok bőséges tárházát, és egyben erőt merítsünk ennek a lélekszámát tekintve ugyancsak parányi, azonban határain és kontinenseken is átnyúló hatását tekintve mégis óriás nemzetnek a történelméből. Mint ahogy egykoron ők láttak meg bennünk, magyarokban egy földrajzilag ugyan távoli, de történelmi, társadalmi és kulturális vonatkozásokban közeli rokont.
Majdhogynem közhelyszerű manapság az ír modellel példálózni, pedig jobb, ha tudjuk, hogy erre nekünk, magyaroknak nemcsak jogunk, de égető szükségünk is van. Aktualitását pedig az adja, hogy az idén lesz száz éve annak, hogy az újkori ír nemzeti öntudat egyik megteremtője, Arthur Griffith Magyarország XIX. századi felemelkedését mintául véve közreadta a The United Irishmen folyóirat hasábjain az új Írország programját. Az ébredő Írország a bukásában is oly méltóságteljes, a magyarság nemzeti önmegnyilvánulásának legszebb pillanatát, talán csúcspontját jelentő ’48-as szabadságharc, majd a következetes deáki, ’67-es kiegyezésben kulminálódó nemzetpolitika emlékéhez nyúlt vissza, hogy önmaga függetlenségéhez és felemelkedéséhez megtalálja a méltó példát.
A történelem iróniája, hogy éppen Írország felemelkedésével és függetlenségével egy időben kezdődik el a magyar kálvária, amelynek egyes stációit a vesztes világháborúk, az ország- és nemzetcsonkító békediktátumok, a hősies, de nyugatról közönynyel szemlélt forradalmunk jelentette, és a világtörténelem legszörnyűbb diktatúrájának ötven éve, amelynek jegyeit demokráciának csúfolt kvázi szabadságunk mindmáig magán hordja. Mára mi lettünk meglehetősen tanácstalanok. Merre és hogyan tovább?
Bár Írország sem szűkölködött a forradalmi megoldásokban történelme folyamán, mégis mintha az összetartás ereje által eredményesebbnek ígérkezne az ír nemzeti ügy, amely a történelmi ellenségével kötött kiegyezése után minden problémájára megoldást talál. Írország újraegyesítése például nem sorolható a reménytelen esetek kategóriájába, mint ahogy a népesség korábban ijesztő fogyása is a megfordult. Mára Írország a legtöbb gazdasági, társadalmi mutatóban lekörözte EU-s tagtársainak éllovasait is.
Zavarba ejtő kettősség jellemzi ezt a közelmúltig kilátástalan szegénységgel küszködő országot, ami sajátos ír leleményből táplálkozik: hosszú történelmi múltra tekint vissza az angolutálat, mégis közben alapvetően anglofon ország marad, hatékony brit típusú jogrendszerrel, adminisztrációval és politikai berendezkedéssel; áttér az uralkodó világnyelv használatára, közben világhírű írók-költők egész sorát (Swift, Yeats, Wilde, Joyce, Shaw, Heaney stb.) mutatja fel, ugyanakkor áhítattal támogatja a régmúltban gyökeredző óír (gael) nyelvet a lakosság alig három százalékát kitevő ír anyanyelvűek kedvéért; rajong a tehetséges fiatalokat elszívó angol fociklubokért, közben az igazi élményt országszerte az ősi és egyedül a szigetországban ismert (nem írek számára egyébként követhetetlen) gael futball és hurling jelenti.
Ez a leleményesség az alapja a kelta tigris névre hallgató ír gazdasági fellendülésnek is. Dublin úgy vált a világ legglobalizáltabb, nem demszkyi logika mentén épített világvárosává, hogy közben az ír vidék – bizonyára az utak és az infrastruktúra siralmasan elmaradott állapotának is köszönhetően – megőrizte eredeti, hagyományőrző jellegét, az emberléptékű, rohanásmentes, az idő dimenzióján túli nyugodtságot. Az ír fellendülést szemlélve olybá tűnhet, mintha az írek a Széchenyi által megálmodott korszerűsítést ültették volna át a gyakorlatba bravúros sikerrel, amely az oktatásra, a kiművelt emberfők képzésének fontosságára helyezte a hangsúlyt, és amely hosszú-lassú folyamat eredményeként hozta el a polgári középosztály megerősödését egy reménytelenül rusztikusnak mutatkozó ír társadalomban. Írországban nemzeti összefogás eredményeként, pártpolitikai szempontokon átívelve született meg egy olyan gazdasági stratégia, amely – a polgári kormány Széchenyi-tervéhez hasonlóan – a fizetőképes kereslet megteremtésében, nem pedig pusztán az öncélú termelésben látja a nemzet érdekeit szolgáló gazdaság zálogát. A legnagyobb jóindulattal is provinciálisnak tetsző ír politikai elit pedig – a magát mindmáig büszkén írnek valló, nagyszámú és befolyásos ír emigrációval karöltve – pártállástól függetlenül rendeli alá magát a nemzetstratégia (nemzeti minimum) következetes képviseletének, legyen az a bürokratikus Brüsszel támogatásokat osztogató fóruma, a washingtoni kongresszus vagy akár az ENSZ ülései. Annak ellenére, hogy az ír politikai elit egy részének is „Rosztovban”, azaz angolszász egyetemeken tanították a mindenkori legerősebb hatalomhoz igazodás művészetét.
Az ír modell sikerét bizonyítja, hogy nem igazolódtak be azok a félelmek, amelyek a kontinentális európai és világfolyamatoktól évszázadokig elzárt szigetország egy csapásra történő megnyitásától óvtak. Egy parányi, rokontalan nemzet is kiléphet elnyomói árnyékából, sőt még túl is szárnyalhatja azokat: társsá a nemzetek Európájában azonban csak szilárd alapokon álló nemzet válhat, hiszen csak így képes a támogatásokért cserében értéket adni viszonzásul. A világ megveti és kihasználja a gyáva, állandóan csak gesztusokat kínáló, külföldi elvárásoknak eleget tevő nemzeteket. Amíg például nálunk fel sem tűnik, ha külügyeinket vezető politikusok Bratislavaként emlegetik Pozsonyt és Romániaként Erdélyt, addig Írországban egy tizedrangú politikusnak is a karrierjébe kerülne, ha az északír Derry városát például a britek által átkeresztelt Londonderrynek nevezné. Azt a kérdést pedig még a hipotézisek szintjén is nehéz tárgyalni, hogy mi történne azzal az ír államférfival, aki például a szigeten fellángoló protestáns–katolikus ellentétek előzményeként számon tartott, a katolikusok vereségével végződő boynei csata emléknapján pezsgős fogadást adna Dublin legfényesebb szállodájában egy koronahű protestáns vagy angol delegáció tiszteletére. Joggal tartanák ezt nemcsak megvetendően ostoba, önsorsrontó politikának, de egyben eredménytelennek is, hiszen a gesztust a politika csak kölcsönösségi alapon ismeri. Írországban nemzeti érdeket soha nem áldoznak fel a nálunk sokszor emlegetett, a lakájpolitizálás mottójává vált eurokonformizmusérv oltárán. Az írek töretlen semlegességi politikájukkal, abortuszellenességükkel, az új, drákói szigorral bevezetett dohányzásellenes törvényükkel egy üdítően konzervatív, erkölcsalapú színfoltot képeznek a liberális szabadosságban egyre inkább elhülyülő nyugati világ térképén.
Arthur Griffith és az ír példa – mivel sikeréhez a magyar reformkor vívmányaiból nyert ihletet – segíthet nekünk, hogy meghalljuk saját nagyjaink üzenetét, és végre el is kezdjük a megvalósítását ott, ahol a századforduló tájékán önhibánkból vagy azon kívül elakadt. Önmagunkon kívül másra ne számítsunk. Ezt sugallja már nevében is a Griffith által alapított, mára párttá nőtt mozgalom, a Sinn Fein, ami magyarul annyit tesz: mi magunk. Ha ezt az utat járjuk, biztosak lehetünk abban, hogy Isten és ember egyaránt megsegít.
Az írek töretlen semlegességi politikájukkal, abortuszellenességükkel, az új, drákói szigorral bevezetett dohányzásellenes törvényükkel egy üdítően konzervatív, erkölcsalapú színfoltot képeznek a liberális szabadosságban egyre inkább elhülyülő nyugati világ térképén
