Szlovén szeretők

Halmozott véletlenek nem léteznek. Sohasem tartottam például a valószínűség-számítás felségvizén kívül elhelyezkedő egybeesésnek, hogy miközben a szlovén nyelv az egyetlen a világon, amely az igeragozásban ismeri a kettes számot, az ország fővárosát meg Ljubljanának, azaz a szerelem városának nevezik.
Szlovénia persze nekünk mindig elsősorban a Muravidék, s csak azt követően valami más. Lendva környéke álombéli táj: valószínűtlen domboldalával, szőlőivel, templomával, kápolnájával s odalenn a Makovecz-féle kultúrpalotával. Pici ez a magyar közösség, de összehasonlítva más etnikai szigetekkel, az összkép kifejezetten üdítő. Bár a magyarországi szlovének (bevett terminussal: a vendek) helyzete is rendezettnek mondható, a szlovéniai nemzetiségi politikát példaszerűnek szokás mondani: a csekély lélekszám ellenére is nívós magyar nyelvű lapok és könyvek jelennek meg, az országos politikai képviselet is megoldott – ám elég elzarándokolni a vegyes lakosságú települések iskoláiba, hogy az ember az orrával érezze az asszimiláció csalogató illatát. A Muravidéknek azonban az országhatár eltűnése nagyobb esélyt ad a túlélésre, mint bármely más nem anyaországi, de magyarok lakta területnek: a köldökzsinór soha nem szakadt el, a kulturális kötődés pedig a gazdasági liberalizmus jóvoltából a jövőben organikusabb lehet, mint valaha.
A szlovének sok tekintetben elképesztő ugrást hajtottak végre, hogy valóban otthon érezhessék magukat a kapuit némileg tágabbra nyitó unióban. Noha az országot fél nap alatt kényelmesen keresztül-kasul lehet autózni, gondot fordítottak arra, hogy ezt lehetőség szerint autópályákon tehessük. S amilyen okosan gazdálkodnak az infrastrukturális beruházásaikkal, olyan tudatosan veszik számba idegenforgalmi adottságaikat is. A sík határvidéket elhagyva egyik hegyvonulat a másikat követi, az alpesi tájat pedig azzal teszik sajátossá, hogy erődtemplomaikat szisztematikusan az ormokra építik. A postojnai meg a skocjani cseppkőbarlang a műfaj névadójaként szolgáló mészkőhegység, a Karszt ajándéka, a lipicai ménes meg a Monarchiáé – ám ezek mára éppúgy egy átgondolt, jól tálalt, ügyesen menedzselt turisztikai rendszerbe illeszkednek, mint a varázslatos bledi tó vagy a Dráva-parti hajdani helyőrségi város, Maribor. Szlovénia néhány kilométernyi kihasított tengerpartja inkább jelképesnek mondható, de azért a horvát és olasz fürdőhelyek közé betüremkedő Koper már ízelítőt ad az Adriából, sőt még tengerészeti múzeumra is futja nekik. Magyar ember pedig nem tud szenvtelenül, kizárólag a vad romantikus tájra figyelve leereszkedni a Soca völgyén, amelyet mi inkább olasz nevén, Isonzóként ismerünk.
És akkor még nem szóltunk Ljubljanáról, amely valaha Laibach néven a német világ perifériájának számított, most viszont – egy kicsi, de magabiztos ország székvárosaként – mégiscsak centrumszerephez jutott. Folyóparti óvárosa, ahová oly szívesen rándul át a szolid egzotikumra vágyó nyugat-európai polgár is, többet megőrzött a módos Monarchia hangulatából, mint akár Prága vagy Budapest. Festői hídjai, stílusos kávéházai, szabadtéri rajzolói és tobzódó kerékpárosai mind-mind egy olyan Közép-Európát idéznek és előlegeznek, amely jobbára legtitkosabb vágyainkban él csupán.
Szlovénia egy kevésbé feszült világban éppúgy ugródeszka lehetne a pacifikált Balkán felé, akárcsak más tekintetben Magyarország. Az új Európa – Europa Nova – ugyanis hasztalan kerekíti magába egy későbbi időpontban Romániát és Bulgáriát, ha a félsziget marakodó országai (elsősorban a Balkán lelke: Szerbia és Horvátország) végzetszerűen kívül reked rajta. Talán elleshetnének néhány csábítási trükköt a szlovén szeretőktől…