Régi porlódi redakciók

Mikszáth
Amikor a Porlódi Napló átalakult napilappá, megalapítója, Enyedy Lukács Budapestre ment, hogy Gelléri Mór segítségével munkatársat szerezzen az újság számára.
Mikszáthot úgy ajánlották: nem mindig pontos, nem is fegyelmezett, inkább bohém természetű, most kissé elhagyott, beteges, de egy kis vidéki redakció talpra segíthetné.
Mikszáth a pamlagon fekve fogadta Enyedyt és Gellérit, amikor felkeresték. „Körülötte egypár orvosságosüveg hevert, ez volt szobájának minden dísze”, írja Gelléri. Én már kiírtam magamat, mondta Mikszáth, csak egy sokkal erősebb, magyarosabb szóval.
Mégis őt választották.
Mikszáth így hát azzal kezdte porlódi működését, hogy hónapokig feküdt. Ha Enyedy Lukácsnak nem volna más érdeme, mint az a jóság, amivel a beteg Mikszáthot ajnározta, már megérdemelte volna, hogy megjegyezzük a nevét. Mondta is Mikszáth: Hiába tartanak annyi jóval, nem tudom viszonozni! Nem baj, majd jobban lössz!, válaszolta Enyedy Lukács. Igaza lett.
Mikszáth fölépült, és népszerű ember lett hamar Porlódon. A különös az az egészben, hogy a régi porlódiak mint írót nem tartották olyan nagyra. A porlódi kaszinó történetében megíratott az a jelenet, amikor Mikszáth leghívebb barátja, Felmayer János igen különösen reagált, midőn a jelenlétében gratuláltak a nagy írónak: Most hallom elősző’, hogy té író vagy, mondá Felmayer. Mánt többsző’ akartam mögkérdözni, hogy vótaképpen mi a mestörségöd? Mikszáth mindentlátó szeme nagyra meredt. Örvendek, brúder, hogy slájfernek nem néztél!
A slájfer vándorköszörűst jelentett.
Tömörkény tárcája
Tömörkény István, a legszűkszavúbb magyar író katona korában kezdett írni, Boszniában, a szokásos balkáni háborúk éppen esedékes vérontásában. Nagy Sándor, a hírhedett szerkesztő, ki is Xenex néven jegyezte volt cikkeit, kijavította, vagyis kihúzta a vaskosabb népi kiszólásokat, és leadta a tárcanovellát. A lapok akkoriban (bármily hihetetlen) a jelenleginél is jobban nyírták egymást. A tárcanovellát persze egy hét múlva megjelentette egy aradi lap T. I. aláírással. A Porlódi Híradónál (ahol a tárca először megjelent) a mettőr azt mondta, még sok a hely.
Majd én kitöltöm. Keresök éggy tárcát, mondta Porfi szerkesztő úr. Mondá, és az aradi lapból visszaollózta Tömörkény novelláját.
Az elbeszélés ettől kezdve körútra indult, megjárta a lankás-hegyes Pannóniát, a lapos Hunniát, a görbe Felvidéket, Erdély bérceit, a Kárpátokat, míg észre nem vette a Híradó egy másik munkatársa, bizonyos Lévay.
Másnap rohan be a szerkesztőségbe Burger Zsigmond, a lapkiadó.
Uraim, elóvastam Tömörkény tárcáját, és el vótam tűle ragadtatva. Csak helyesölni tudom, hogy másodszor is közőtük, mer a közönségnek is tetszött. De engedjék mög, némi túlzás van abba’, hogy harmadszor is léhoztuk! Nem sok ez éggy kicsit?
Az egyik munkatárs lesompolygott a nyomdába, és megnézte, milyen tárca van leadva. Tömörkényé volt. Egy kolozsvári lapból ollózták vissza.
Már megint Tömörkény
Porlód legszebb szavú írója, első szociográfusa egyszer egy folytatásos regényt fordított a Szegedi Naplónak, és az éjszakai kényszermunka ilyen sorokat adott a tollába:
Hah, szólalt meg az öreg grófnő igéző pongyolájába burkolózva, nem lesz itt addig rend, amíg fel nem építik a fogadalmi templomot.
Ha igaz, ő volt a legszabadabb fordító Magyarországon.
A Porlódi Napló
A régi Porlódi Napló súlyos szavú újság volt, néhány soros közleménye elég volt ahhoz, hogy helyreálljon a rend. Maga Engel Lajos, a laptulajdonos sose avatkozott bele a szerkesztésbe.
Azért van szerkesztőm, hogy megbízzak benne.
Ha valamely egész közeli hozzátartozóját csepülte az újság, csak annyit szólt:
Ti tudjátok jobban.
A bátyja, Engel Mór ügyvéd sosem mutatkozott a szerkesztőségben. Egyszer volt valami érdekes polgári peres ügy, amit pont Engel Mór vitt. A konkurens újság beszámolt róla, a Porlódi Napló lemaradt a hírről.
Amikor szemrehányást tettek neki a szerkesztői, azt mondta az öreg:
A Porlódi Napló nem családi közlöny, hogy a mi nevünket favorizálja.
A Híradó legendája
Tömörkény mondta valamikor, hogy egy rendes napilap annyira megszokta a kötelességét, hogy akkor is megjelenik magamagától, ha egyetlen sort sem írnak bele.
A Porlódi Híradó – köznyelven az öreg Híradó – többször is meghalt, de valami mindig föltámasztotta. Gárdonyi (Ziegler) Géza csak futóvendége volt a Naplónak, oroszlánkörmeit a Híradó őrzi. Miként Lipcsey Ádám írásait, Tömörkény (Steingassner) első tárcáit is.
Nagyobb példányszámban mégsem jelent meg soha, s ez annak volt betudható, hogy a porlódi polgár mindig is ellenzéki volt, a Híradó meg kormánypárti.
És akkor útra kél egy mese. Valaki azt mondja egy másiknak:
Az öreg Híradó vótaképpen mán mögszünt, hallotta? Éggy példányt azér kinyomtatnak naponta.
Minek az az éggy példány?
Tudniillik az öreg Fluck Feri bácsi, a legőszintébb kormánypárti mán annyira hozzászokott, hogy más újságot a kezibe sé tud vönni. A szabadságharc hős honvédtisztjit pedig nem szabad sémmiféle lelki mögrázkódtatásnak kitönni. Nem tudhatja mög soha, hogy mögszünt.
Aztán meghalt Feri bácsi is, de a sugdosások nem szűntek meg:
Azt hallottam, az öreg Híradó ma is mögjelönt, pedig a Fluck Feri bácsi sé él mán!
Pszt! Az öreg végröndöletileg a családra hagyta a maga példányát.
Ám az átruházott kegyelettel már nem sokat törődött a Híradó, rövidesen elment ő is legjobb híve után.
Csoór Gazsi csínye
Sz. Sz. V.-től hódolattal
Mikor divatba jöttek az estélyek, Csoór Gáspár aranyszegélyes nyomtatott meghívók seregét küldte szét a városban. Mint a Híradó örök bohém munkatársa, a szerkesztőségbe invitálta a gyanútlan meghívottakat. Egy garasa nem volt a redakciónak, de ki törődik avval?
A vendégsereg kezdett gyülekezni, ki frakkban, ki szmokingban. Már azt suttogták, hogy nem lesz itt semmi, mert előkészületnek nyoma sincs.
A legkritikusabb pillanatban kivágódik az ajtó, és hatalmas tálcákat cipelő pincérgárdával beállít a jóságos Kass János szálloda-, kávéház-tulajdonos és mecénás. Csoór Gáspár hűlt el rajta a legjobban. Az ő ötlete csak tréfa volt, de Kass Jánosé maga a megérzés. Öblös demizsonokban érkeztek a borok. Végül Csoór is elszánta magát egy önálló akcióra. Kezébe nyomott egy üres demizsont egy szedőgyereknek:
Szaladj, fiam, és hozzál éggy kis Patzauert (a szódát a gyárosról nevezte el a porlódi nép).
Ezzel a fiú markába nyomta mind a négy krajcárját.
A bohém adója
Az Öreg Reportertől háládatos szívvel
Porfi szerkesztő úrnak adóhátraléka volt. Egyszer délben erőteljes kopogásra ébred.
Ahá, gondolja, keresnek a redakcióból.
Három barátságos úr lépett be, s beszédükből Porfi megértette, hogy ő adóalany.
Mit foglaljunk?, kérdé az egyik.
Porfi vállat vont, és visszafeküdt az ágyba.
Akkor a végrehajtók írni kezdtek. Hogy aszondja:
1 fényezett íróasztal, értéke 100 korona.
Az idő telt-múlt. Egy nappal a végrehajtás előtt kopognak Porfi ajtaján.
Tekintetös uram, hónap gyüvünk. Ugyan, né csinájjon bajt, röndözze az ügyet.
Jól van, röndözöm.
Másnap jelentkezett a végrehajtó a hórukkemberekkel.
Itt vagyunk az íróasztalért!
Nagyon helyös. Vigyék, mondta Porfi, és a fal felé fordult.
Tekintetös úr, ez nagyon köllemetlen!
Sosé fájjon a fejük, vigyék.
De drága jó szerkesztő úr, ön szeröpvivő alakja a helyi társadalomnak. Méltóztatssék elgondolni, micsoda botrány lössz ebbül! Aztán lelkünk sincs hozzá, hogy mögfosszuk attul a bútordarabtul, amelyön anynyi remökmű születött.
Porfi felült az ágyban.
Teljesítik a kötelességüket, igen vagy nem?! A törvény előtt mindönki éggyenlő, s most már figyelmeztetöm magukat, hogy baj lössz! Majd adok én maguknak helyi társadalmat!
A végrehajtó már könyörgött:
Áldja mög a jó Isten, né tögyön tönkre! Mi száz koronára becsű’tük ezt a hitványságot, pedig hármat ha ér. Két lába kijár, e’ van repedve, fiókja sincs, a politúr lékopott rúla. Könyörgöm, öt apró gyerököm van… Elcsapnak.
A végén már rőkölt: patakzottak a könnyei. Porfi keserves súhajjal előkereste utolsó tíz koronáját.
De csakis a gyerökei miatt, érti?! Ha még éccő fölkölt az álmombú’, elcsapatom!
Kezdők
Édes Lajosom!, írta Porfi Engel laptulajdonosnak, küldj öt forint előlegöt. Közel vagyok a másvilághoz, és ha nem fizetném vissza, szörzök neköd cserébe éggy jó helyet odafönn.
Megjelent valakinek az első könyve.
Szívesen írnék a könyvedről, mert szeretlek. Örülök a sikerödnek. Csak küldj 25 példányt, írta Porfi a szerzőnek. Az harmincat küldött. Amikor el akarta adni egy forintért darabját a könyvkereskedőnek, azok azt mondták: Bolondok lönnénk éggy forintot adni érte, amikó a Porfi úrtul mögkapjuk 30 fillérért!
Az első cikk megjelenésekor egy újdondász fölkereste volt a redakciót.
Jer, kifizetöm a honoráriumodat, mondta Porfi. Szeretöd a rákot?, kérdezte Kassban. Még sohasé öttem. Hát tengöri pókot kenytél-é már zsömlére? Még soha. Nem tudod, mi a jó. De osztrigát csak öttél?! Diákkoromba, ha sok pézöm vót. Akkó’ most fejödelmi villásröggeli lössz részöd!
Sherry, pezsgő – a slapaj csak szégyenkezett, hogy ilyen fejedelmi ellátásban részesül egy tárcáért. Közben delet harangoztak. Ebédölni kéne. Gyere haza, a vendégöm vagy. Pincér! Adja össze, mi vót. Tizenhét forint és negyven krajcár.
Porfi a kezdő vállára tette a kezét.
Most pedig fizesd ki, fiam. Ez vót a té első honoráriumod. Kűggy a vasárnapi számba mögén valamit!
A lényeg
Engel Lajos nemcsak kiadó, nyomdatulajdonos is volt. Ő szokta mondogatni szerkesztőinek:
Neköm az úr nem tud ojjan szép vezércikköt vagy versöt, nétán tárcát írni, ami fölérne éggy jó hirdetéssel. Éggy olyan kis háromforintossal.
A másik fő elve ez volt:
Abbul, amit nem írunk mög, sosé történik baj. A veszödelmet a mögírt dógok okozzák.
Ammán igaz, mondta Porfi szerkesztő úr, Cliquot özvegyének és Aubertin úrnak szoros barátja, aki azért a szekszárdi vöröset meg a cirmos bort sem vetette meg.
Csak né’ kéne 33 krajcár illetéköt fizetni mindön reklám után, és a pósta sé bélyeggel továbbítaná a lapot!
Sapienti sat: kevésből ért az okos.