Szegény gazdagok

Oroszországot már többször megmentette Szibéria. Emlékezzünk csak a második világháborúra, amikor a megtámadott Szovjetunió hátországaként az ide telepített hadiipari és egyéb üzemek szó szerint az életet jelentették. Aztán úgy négy évtizede felfedezték a rideg táj aranyat érő kincsét, a kőolajat, amely a hetvenes évek válságában felhajtott áraknak is köszönhetően szakértők szerint lényegesen kitolta a kommunista birodalom agóniáját. A „fekete arany” az összeomlás után a túlélés, majd a kilencvenes évek végén a talpra állás, a gazdasági stabilizáció alapvető forrása lett. A szibériai olajnak és földgáznak, no meg az egekbe szökő világpiaci áraknak köszönhető a GDP elmúlt öt évben tapasztalt ugrásszerű, 38,2 százalékos növekedése, s főképpen erre alapozzák a Kremlben a nemzeti össztermék megduplázásának nagy ívű tervét is. A földrésznyi kiterjedésű régió ennek ellenére máig az ország szociális-gazdasági fellendüléséből leginkább kimaradó hátsó udvara maradt.
Az Oroszország által csupán a XVI–XVII. században meghódított vidék földrajzi szempontból két részre oszlik. Az Uráltól a Jenyiszejig, az Északi-tengertől az Altaj hegységig húzódik a 2,4 millió négyzet-kilométernyi, ám mindössze 15,1 milliós Nyugat-Szibéria. Ennél is ritkábban lakott a Jenyiszej és a Léna közti vízválasztóig, azaz a Távol-Keletnek nevezett földrajzi egységig terjedő, 4,1 millió négyzet-kilométernyi Kelet-Szibéria, ahol a mostoha természeti körülmények miatt mindössze 9,1 millióan élnek. Közigazgatási szempontból egy nyugati sáv, a tyumenyi terület az uráli, míg a többi rész 21 millió lakosával a szibériai föderális körzethez tartozik, benne olyan autonóm körzetekkel, mint a Nyenyecföld, a Jamali Nyenyecföld vagy a Hanti- és Manysiföld.
E két közigazgatási egység nemcsak a népsűrűség, hanem a fejlettség tekintetében is érezhetően különbözik, amit jól mutat, hogy a befektetések nagysága a nyugati részen duplája a keletinek. Jól jellemzi a helyzetet, hogy amíg a szibériainak nevezett körzet az ország GDP-jének 14 százalékát, a föderális büdzsé bevételeinek 40 százalékát kitevő külkereskedelemben több mint kétharmados részaránnyal szereplő energiahordozók túlnyomó többségét adja, addig az adókból csak nyolc százalékban részesedik, s az átlagfizetések is elmaradnak az európai területekétől. Nem utolsósorban amiatt, mert az itteni cégek központja Moszkvában van, így ott is adózik. A szibériai körzetekbe a kitermelt bevételből tehát aránytalanul kevés fordítódik vissza. E régió érdekérvényesítő képességének gyengeségét jelzi az is, hogy hiába termelik ki az orosz olaj kétharmadát s a földgáz 90 százalékát, tovább gátolja a fejlődést, hogy az amúgy is kisszámú lakosság folyamatosan, évente mintegy százezer fővel csökken. Némi alapja tehát lenne annak a néhány éve a CIA által megszellőztetett, bár a stabilizáció, a föderális központ megerősítése után mára irreálisnak tűnő forgatókönyvnek, hogy a másfél évtized múlva hat-hét részre eső Oroszország legéletképesebb utódállamai lehetnének a földkerekség e régióban koncentrálódó energia- és bioszféra-tartalékai miatt is felértékelt szibériaiak. Miközben a szeparatizmusnak érzékelhető nyoma errefelé egyáltalán nincs, komoly veszélyt jelent az a tény, hogy a szomszédos Kína befolyása látványosan nő a térségben. Így aztán nem lepődhet meg túlságosan senki azon, ha Közel- és Közép-Kelet, valamint a kaszpi térség mellett a XXI. század nagy geopolitikai csatározásainak egyik terepévé, célpontjává válik egyszer Szibéria is.