A kiútkeresés gyötrelmei

Szabad György akadémikus csaknem ötven éven keresztül újkori magyar történelmet kutatott és tanított az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Diákkora óta foglalkozott mindenekelőtt a reformkorral és a magyar polgári átalakulás XIX. századi történetével, közéleti problémáival. 1945-ben lett az FKGP tagja, de Sulyok Dezsőék kizárását követően kilépett a pártból. Hosszú szünet után, 1987-ben folytatta az aktív politizálást, amikor egyik alapító tagja lett a Magyar Demokrata Fórumnak. Az első szabadon választott Országgyűlés elnökeként részt vett abban a munkában, amelynek köszönhetően a kommunista diktatúra parlamentjét felváltotta a többpártrendszerű, demokratikus parlament. A Szabad György által elnökölt parlament munkájának eredménye, az első négy évben hozott törvények, határozatok A magyar Országgyűlés jogalkotása címmel megjelent kilenc kötetet töltenek meg magyar és angol nyelven. Az Országgyűlés következő, szocialista elnöke megszüntette a sorozatot.

Élete nagy részét egyetemi oktatással töltötte. A nyolcvanas évek közepétől ismét politizálni kezdett. Titkolta ezt az egyetemen, vagy tudtak róla a munkatársai?
– Ketten is felkértek 1987-ben, hogy vegyek részt és esetleg szólaljak fel a lakiteleki tanácskozáson. Messzire nyúltam vissza a reformkorba annak példázására, hogy felelősséggel jár nemcsak a könnyelmű lépés, hanem a szükséges tettek elmulasztása is. A tömegek elégedetlenségét, a felgyülemlett feszültséget szükséges kanalizálni, méghozzá úgy, hogy a többségi elv alapján kell elvégeznünk Magyarország demokratikus nemzeti jogállamként való újrateremtését. Maga a lakiteleki találkozó és a nyilatkozat csak két hónapra rá, 1987 novemberében került nyilvánosságra. A Magyar Nemzetben Pozsgay Imre két nevet említett meg a felszólalók közül: Benda Kálmánét és az enyémet.
– Hátránnyal járt mindez?
– A fogadtatást úgy tudom illusztrálni, hogy amikor a bölcsészkar piarista épületében mentem a folyosón, volt, aki már messziről integetett a keresztfolyosókon feltűnő emberek közül. Volt, aki meglátván engem, megfordult, hogy másik keresztfolyóson jusson tovább. Volt, aki azt mondta: „Öröm tudni, hogy te is ott voltál!” Más viszont azt suttogta: „Meg vagy te őrülve, kiteszed magad egy sor kellemetlenségnek!” Részben megfagyott, részben felmelegedett a légkör körülöttem.
– Úgy tudom, az ellenzék rendezvényein, a Jurta Színházban is felszólalt.
– Háromszor tartottam ott előadást, fogas kérdéseket feszegettem: többek között szóltam a parlamentarizmus életre keltésének szükségességéről s mikéntjéről. Beszéltem ennek előzményeiről is és arról a tanulságról, hogy Magyarország, sőt Kelet-Közép-Európa vagy egészében a parlamentáris demokrácia irányába fog elmozdulni, vagy se patrióta, se demokrata nem tud lenni. Tanítványaimnak is rendszeresen hangoztattam: patriótának és demokratának mindig egyszerre kell lenni. Aki nem demokrata, az nem lehet igazi patrióta, mert nem akar az egész népre támaszkodni. Aki viszont demokrata, de nem patrióta, az aligha tud eljutni konkrét problémákhoz. Régóta egyetértek Pasteurrel, aki szerint az igazi tudomány nem nemzeti, de az igazi tudás mindig patrióta.
– Az Ellenzéki Kerekasztal, egyik vezető egyénisége volt. Ott Magyarország jövőjéről, mindenekelőtt a szabad választások feltételeiről és a jogállam megalapozásáról folytak a viták.
– Amint azt a megjelent jegyzőkönyvek – nem forgatókönyvek – tanúsítják.
– Akkor ön a következőket mondta a reformkor nagyjaira hivatkozva: „… nem kártyaasztalnak tekintjük a tanácskozóasztalt, ahol az egyik fél annyit nyer, amennyit a másik veszít. Hanem annak, amivé reményeim szerint tenni is tudtuk: olyan asztallá tudjuk emelni, amelyen megfogalmazódik a jövő Magyarország kifejlődésének alapja.” Nyertünk vagy veszítettünk?
– Egyértelmű: Magyarország nyert ezen. Ezt az átalakulást nem helyes bankárszemlélettel nézni. Ugyanis ha a folyamat egészét tekintem emberként, történészként, politikusként, akkor azt kell mondanom, hogy a rendszerváltozást megnyerte az ország, a társadalom, a magyarság, hiszen a diktatúrát igenis felváltotta a korszerű alkotmányosság.
– Annak ellenére ez a véleménye, hogy kétszer is visszatértek a hatalomba a kommunista rendszer emberei?
– Én nem pártokról, hanem az egészről beszélek. Magyarország megnyerte a rendszerváltozást, de még nem tudta beváltani ennek a nyereségnek a szelvényeit, mert megakadályozta ebben a társadalom tudatszintjének labilitása. Azzal, hogy kétszer is viszszajöttek a hatalomba a volt nómenklatúra kedvezményezettjei, nem tudták semmivé tenni a rendszerváltozást. A háborút nem vesztettük el sem Hornék időleges győzelmével, és most a Medgyessy- és Gyurcsány-féle irányzat átmeneti felülkerekedésével sem. Ezek a nehéz küzdelem időszakai. Nem a kezdeti irányvétellel volt baj, sőt, az jó volt. A mi célunk az volt, hogy megteremtődjék a demokrácia.
– Ez az, amit sokan nem értettek meg.
– Meglátogatott 1990 nyarán egy francia szenátor, és azt mondta, hallotta egy másik magyar pártban, hogy itt, az MDF-ben olyan erők vannak, amelyek a demokrácia ellenében működnek. „Mi vagyunk az igazi demokraták” – jelentette ki a másik párt képviselője. Erre azt válaszoltam, mi nem írjuk ki az ajtóra, hogy itt vannak az igazi demokraták. Majd kérdéssel folytattam. Franciaországban hány évig tartott a német megszállás? Négy évig. Nálunk hány évig volt diktatúra és katonai megszállás? Több mint negyven évig. Aztán tovább érveltem. Az egész francia irodalom, a francia művészet, a francia társadalom azóta is szinte képtelen ezt a négy évet megemészteni. Gondolja el, szenátor úr! Több mint negyven év után átvezetni a diktatúrák alatt sínylődött nemzetet a parlamentáris demokráciába, a patrióta helytállás gyakorlására – olyan könnyű ez? A francia szenátor végig figyelmesen hallgatott, majd felemelte a fejét, és csak ennyit mondott: „Barátom, itt vagyok már néhány napja, régóta foglalkozom a »magyarkérdéssel«, de csak most értettem meg igazán, mi az önök legsúlyosabb problémája.”
– Legalább ez a francia szenátor megértette.
– Antall Józseffel együtt többen így láttuk ezt a kérdést. Mindig csak arról beszélnek, hogy nem voltunk elég bátrak ahhoz, hogy véghezvigyük az úgynevezett „nagytakarítást.” Meg kell érteni, hogy a népben félelem volt. Példának mondom, hogy lehetőséget teremtettünk már 1990-ben az „üzemi választásokra”. Valamennyien azt hittük, hogy a dolgozók többsége a megújulás mellett szavaz. S mi történt? Az üzemi „háromszögek” – igazgató, szakszervezetis, politikai vezető – majdnem mindenütt a helyükön maradtak. Az emberek közül sokan nem mertek szabad akaratukból dönteni, csak négyszemközt kérdezték: mi lesz, ha visszavágnak? Vidéken sok helyütt hasonlóan vélekedtek. Féltek a helyi nagyságok bosszújától.
– Ön talán az egyik legnehezebb feladatot kapta, amikor az Országgyűlés elnökévé választották.
– A parlament pártállamból visszamaradt apparátusa nem vizsgázott fényesen.
– Nem voltak segítőkészek a munkatársai?
– Segítettek, de néha nem világítottak meg olyan összefüggéseket, amelyeket jó lett volna azonnal felismernem. Kicsit botladozva kezdtem, de idővel mégis belelendültem a feladat elvégzésébe, noha egyes megválasztottak gyerekesen viselkedtek.
– Nem véletlenül nevezték tanárosnak az elnökvezetési stílusát. Emlékszem, egyes hangosra sikeredett politikai vitában nemcsak csendet kért, hanem rendre is utasított egyes képviselőket.
– Óriási a különbség a mostani és az akkori parlament között. Én helyeseltem, hogy az elnök ne állíthasson le beszélő képviselőt, ne utasíthasson viszsza az akkori házszabály szerint felszólalni akarót, de nagyon gyorsan kiderült, hogy visszaélnek ezzel az elvemmel. Egyes későbbi hírhedtté vált botrányokozók gyorsan bemutatkoztak, és amint a józan ész szabályai szerint próbáltam a tárgyra szorítani őket, azonnal jogsértést emlegettek. Fontos tapasztalatot jelentett Bernard Wetherill, a brit parlament elnökének látogatása Magyarországon, aki azt mondta: órarend nélkül nem lehet vezetni egy országgyűlést. Először nem értettem a fogalmat, majd megmagyarázta, nem lehet úgy parlamentet vezetni, hogy meg ne egyezzenek abban a pártok, mennyi időt szánnak egy ügy tárgyalására. Legális elődöm, a kisgazda Varga Béla, a nemzetgyűlés elnökének ideje óta nem volt olyan érvényes házszabály, amely a ténylegesen tárgyaló parlamentekre vonatkozott, hanem csak olyan volt, amely a ritkán előforduló „ünnepi” üléseket vette figyelembe. Jómagam – Varga János képviselő javaslata nyomán is – új házszabályt akartam bevezetni, de világossá vált, hogy a házszabály megváltoztatását hónapos huzavonák fenyegetik, és addig aligha tudtunk volna tárgyalni érdemi dolgokról. Abban az időben viszont „égett a ház”, ellentmondásos volt a helyzet, gyorsan kellett törvényeket alkotni. Így angol kollégám tanácsával összhangban elfogadtattam a házbizottsággal, hogy legalább bizonyos ügyeket időhatárok közé szorítsunk, és egyes képviselők ne béníthassák meg az érdemi munkát agyonbeszéléssel.
– Az interpellációk, a napirend előtti kérdések, az azonnali kérdések akkor formálódtak újra?
– Részben 1848-ból örököltük őket. Az azonnali kérdések óráját később vezették be, helyesen. Azt érvényesítettük, ami az európai parlamentekben is funkcionált. Attól kezdve kicsit könnyebbé vált a dolgom.
– Ennek ellenére ön sokszor csengetett az elnöki pulpituson.
– Nem azért csengettem annyit, mert így tartotta kedvem, hanem mert megkívánta a működésünk. A Horn-kormány ideje alatt vezették be azt a technikát, hogy az elnök gombnyomással megszakíthatja a felszólalást.
– Melyek voltak a parlament által megszavazott legfontosabb rendszerváltó törvények?
– Az Országgyűlés még 1989-ben elfogadta azt a hat törvényjavaslatot, amelyet az Ellenzéki Kerekasztal kidolgozott, és a politikai egyeztető tárgyalásokon a pártállam képviselőivel minderről megállapodott. Tehát törvényjavaslat született az alkotmány módosításáról, az Alkotmánybíróságról, a pártok működéséről és gazdálkodásáról, az országgyűlési képviselők választásáról, a büntető törvénykönyv és a büntetőeljárási törvény módosításáról. De sok törvény nem született meg, ilyen például a sajtótörvény.
– Nem a Nemzeti Kerekasztal volt az?
– Az ellenzék nem így nevezte. Az Ellenzéki Kerekasztal és az állampárt politikai egyeztető tárgyalásairól volt szó, az utóbbi függésében működő egyes társadalmi szervezetek bevonásával.
– Mennyire tudott pártatlan maradni mint az MDF elnökségi tagja?
– Úgy fogtam fel, hogy az országnak vannak érdekei. Úgy gondoltam, hogy az ország érdekeit azok az erők képviselik, képviselték a legjobban, akikhez tartoztam, akiket én támogattam mint párttag. A parlamentben felszólalási jogom is volt, és amikor felszólaltam, nem mindenki lelkesedett. De én őszintén beszéltem.
– Mennyire volt független a pártjától és Antall József miniszterelnöktől?
– Nagyon fontos kérdésekben Antall megtisztelt azzal, hogy kezdeményezéseiben kikérte a véleményemet, olykor vitatkoztunk is. Az ország miniszterelnökének jogait természetesen tiszteletben tartottam. De amikor bevezettük az „órarendet” a parlamentben, és a miniszterelnök a megadott időt túllépte beszédében, akkor háromszori figyelmeztetés után megkértem Antallt, szíveskedjék befejezni a beszédét. Az Országgyűlés szabályait vele is betartattam.
– Megsértődött a miniszterelnök?
– Antall nem sértődött meg, lehet, hogy rosszulesett neki, de a színfalak mögött helyeselte eljárásomat. Barátom is volt.
– E sorozat eddigi megszólalóinak többsége, volt kormánytagok, országgyűlési képviselők, párttársak kemény kritikát fogalmaztak meg Antall politizálásával szemben. Önnek mi a véleménye a néhai miniszterelnökről?
– Ezt most először mondom a nyilvánosságnak. Különböző nézeteink voltak, én „kossuthiánus”, patrióta, demokrata voltam. Antall pedig nálam erősebben kötődött Eötvös József szellemiségéhez. Beszélgetéseink, tárgyalásaink alapján minden lényeges kérdésben egyetértettünk, igazán egyvalamiben jeleztem a fenntartásomat, ez pedig a kancelláriai módszer kialakítása volt. Ez azt hozta, hogy csak akkor lehet leváltani a mindenkori miniszterelnököt, ha a parlament többsége már támogat egy ellenjelöltet. A kettőt egyszerre kell előterjeszteni. Emellett kifogásoltam a miniszterek egyéni, a parlament általi felelősségre vonásának mellőzését. Az adott időpontban azzal egyetértettem, hogy megbuktathatatlanná vált a miniszterelnök, de azt mondtam Antallnak, ezt csak addig szabad fenntartani, amíg meg nem szilárdítjuk a rendszerváltás alapjait. Azzal érveltem: mi van akkor, és mi lesz akkor, ha mégis visszacsapnak a kommunisták, illetve a diktatúrák hívei kerülnek hatalomra, s ők lesznek olyan helyzetben, hogy meghosszabbíthatják az uralmukat?
– Tehát csak időlegesen fogadta el Antall hatalomgyakorlását?
– Csak időlegesen, hogy ez a kancelláriai szisztéma bekerült az alkotmányos gyakorlatunkba. Szinte csak ebben volt közöttünk nézetkülönbség.
– S azzal egyetért, amivel vádolják, hogy nem volt elég kemény a nómenklatúrával szemben, engedett az SZDSZ nyomásának?
– Antall nagyon bátor politikus volt. Margaret Thatcher angol miniszterelnök Antall nagybetegsége idején azt mondta nekem: nincs több ilyen bátor és okos politikus az Oderán túl! Abban a helyzetben, 1990 júniusában Antall József meg merte mondani az oroszoknak a Varsói Szerződésből való kiválásunkat, miközben a többi tagállam vezetői még hallgattak. Ezután elnöklésemmel az Országgyűlés ezt a lehető legrövidebb idő alatt törvényre emelte. A szovjet hadsereg kivonulását is a kormányfő vezényelte le kemény tárgyalásokkal. Antall halálra szántan bátor volt. Sem a családjának, sem nekem nem mondta meg, hogy csak kormányra kerülése napjaiban vette észre: az egészsége veszélybe került. S az irtózatos tempó, amelyet önmagának diktált, bizony nekem is sok volt. Pedig nem kellett engem sem sarkallni a munkára, hiszen levontam 1956 összes tanulságát, azt is, hogy mielőbb törvényeket kell alkotni, mert azok maradandók. Ez volt az a négy év az Országgyűlésben, amikor a képviselőknek nem volt se karácsonyi, se nyári szünetük, mert kész tényeket akartunk teremteni. Ez volt a történelmi érdemünk, mert különben 1994 után minden összedőlt volna.
– Saját párttársai közül többen felelőtlennek nevezték Antallt, amiért nem mondott le, és betegen kormányzott tovább.
– Nem felelőtlenség volt ez, hanem óriási felelősségvállalás. Ha 1990-ben, a győzelem után Antall lemond, akkor ebek harmincadjára jutott volna az ország.