Aranyból morzsák

Szigetvilág Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

Pap Gábor kitűnő művészettörténész szerint a pálosoknak mindig kitüntetett szerep jutott: ez a rend volt és maradt a magyar nemzet önazonosságának záloga, az ország erkölcsi, lelki, szellemi állapotának fokmérője.
Ma már bizonyított tény, hogy a „felszabadító” háborúnak, amelyet Bécs a XVII. században – úgymond – a keresztény Európa megmentéséért folytatott, nem volt felszabadító szándéka. Azért sem lehetett, mert a török és az osztrák uralkodó egyformán igényt tartott Magyarországra. Hódító háború volt, és mindkét részről üldözték a pálosokat.
A magyarság létezési feltétele soha nem gazdasági, hanem egyfajta szakrális erő volt. Ezért gyújtotta fel a török Budaszentlőrincen és Márianosztrán a pálos rendházakat, és ezt az akciót fejezte be II. József, amikor feloszlatta a rendet. Nem véletlenül mondta Pázmány: ha valaki meg akarja ismerni a magyarság lényegét, kutassa és meg fogja találni a pálosokban.
Hogy ez mennyire igaz, példázza a legismertebb magyar pálos sorsa: Martinuzzié, akit sokan Fráter Györgyként ismernek. Abban az időben, amikor a török bevette Budát, ő látott a legtisztábban, ő az egyedüli, akit igazi politikusnak lehet nevezni. Előbb rendházfőnök Czestochowában, majd váradi püspök, de tud bánni a karddal is: Török Bálinttal védi a császár ellen Budát. A szultán Erdély és a Tiszántúl kormányzójának teszi, de alig telik el tíz év, Ferdinánd nevezi ki esztergomi érsekké. A történészek okkal kérdezik: zseni vagy köpönyegforgató? A kor egyszerű választ adott a kérdésre: Ferdinánd erdélyi vezére, Castaldo a császár tudtával meggyilkoltatja. A közemlékezet nem jól bánik Fráterrel. Bizonnyal azért, mert a magyar vérmérséklettől idegen, ha nem úgy tesz valaki, mint Balassi, aki „öl, fog, vitézkedik”, szereti a bort, legyűri a nőket, korszakos verseket ír – igaz, hogy ezenközben mindig veszít.
A pálosok átvitték a szakralitást a Duna túlpartjára, s ezzel túlléptek egy ősi határon: Pannóniáén. Összekötötték a két országrészt, amely persze a lelkek mélyén ma is külön van: egyik fele keresztény, a másik kicsit pogány… A pálosok kezdték meg a kunok térítését. Hálából vagy másért, V. Miklós pápa rájuk bízta a Santo Stefano Rotondo templomot Rómában. A kezelői jog később a Collegium Germanico-Hungaricumé lett, velük kötjük össze az elejtett szálat: e kollégium hallgatója volt az ifjú Prohászka Ottokár.
Kitérő, de tán mégsem az: egy napon furcsa figura kopogott a kollégium kapuján. Patikus, Kosztkának hívják, neki is tót az anyanyelve, miként a papnak, és azért jött Rómába, hogy lássa, mit tudott Rafael. Őt kell meghaladnia. Lelkesen beszélt küldetéséről, égi hang indította el azzal az ígérettel, hogy ő lesz a világ legnagyobb napútfestője. Prohászkát talán meghatotta a nála sokkal idősebb, lázas művészjelölt, s mielőtt elköszönt volna, belediktált egy tányér levest. Először és utoljára találkozott Prohászka Ottokár és Csontváry Kosztka Tivadar.
Hogy ez mindkettejük életében csak epizód? Valóban, bár azok, akiknek elszántsága, küldetéstudata és hite hasonló hőfokon ég, előbb-utóbb találkoznak, és nem akármilyen helyen. A püspök útja igen kacskaringós a római intézet elhagyása után: Regnum-alapítás, pápai fegyelmezés, kormányzói kérés, legyen miniszterelnök, de ezek se térítik el. Mindig visszatalál a Dunakanyarhoz, amely mintha vonzaná a nagy lelkeket, és olyan találkozások helye, melyek lényegét az adja, ami láthatatlan.
Ez a láthatatlan érintette meg Prohászkát, amikor a Pilist járta. Útközben, mint írja, Abélard-ra és Helois-re gondolt, a cisztercita Szent Bernátra, egy másik fehér rend apátságalapítójára. Nem mellékes, hogy Abélard-t, a középkori egyház reformerét Bernát közösíttette ki, miként az is ő volt, aki a templomos lovagrend érdekében a pápánál kilincselt. Ettől már csak egy ugrás gondolatban a kehely, a Szent Grál: az Anjouk igen szerették családjukat visszavezetni a Grál-lovagokig. A templomos lovagrendet végül az Anjouk francia királya, Szép Fülöp oszlatta fel, vagyonukat elkobozta, fontos vezetőit kivégeztette: ó, mennyi mindent képes felidézni a Pilis erdeje, a Duna, Visegrád… Okkal hiszszük hát, hogy Prohászka tolla nem sóhajtott, hanem kiáltott, mikor azt írta: „Most lenne szükség ezekre a meglelkesített meglátásokra és ezekre a meleg megérzésekre. Egész Magyarországnak, minden hegy-völgynek, minden romnak, várnak és városnak, minden talpalatnyi földnek meg kellene elevenednie és lelkünkben föltámasztó erővé válnia.”
E néhány mondatból talán kiérzik, miért nevezte Gárdonyi napba öltözött embernek a püspököt, vagy miért tartotta Sík Sándor Ady mellett a legnagyobb hatású huszadik századi gondolkodónak. Meghaladná írásunk terjedelmét, ha arról is szólnánk, miért szorították ki negyvenöt után Prohászkát a szellemi múltból, vagy miért döntette le a szobrát Faludy Györgyékkel Károlyi Mihály, akinek a püspök eskető papja volt. Egyik magyarázat, amely valójában kérdés: milyen életút az, amely oda zülleszt egy magyar grófot, hogy kérje felvételét Sztálin bolsevik pártjába?
Felejtsük el történelmünk szégyeneit, inkább próbáljuk elképzelni: egy iskolai osztály kirándul a Pilisbe. Mit találnak a gyermekek mindabból, ami a hegy sajátja? Semmit, miközben a Pilis rejtelemmel van tele. Itt temették el a meráni Gertrúdot; ide jött 1222-ben Szent Erzsébet urával, Lajos türingiai gróffal, hogy anyja sírjához lovagoljon, ide jártak a szent királylányok: boldog Margit, Kinga és Jolán; és persze sokat időzött itt a francia cisztercita papok közt Nagy Lajos. Számon lehet-e kérni a iskolai csapatot kísérő tanártól, hogy erről keveset vagy semmit nem tud? Alig.
Élt Zebegényben egy jelentős iparművész: Maróti Géza, aki élete végén az elsüllyedt Atlantisszal foglalkozott. Anyagot gyűjtött a könyvtárakban, bejárta a régészet fontos helyszíneit: ezekből készült el egy értékes, hatszáz oldalas kézirat. Eszerint lehetséges, hogy Atlantisz könnyebben megmutatja magát, mint a Dunakanyar? Nem. Csupán az a fanatizmus hiányzik, amely elindította például Schliemannt, hogy megtalálja Tróját. Tudom, sokan vannak, akik szerint nem kell bolygatni a múltat. Nem kell ásni, kutatni, nem kell megvallatni a köveket. Pedig ha így volna jól, a cinikus kételkedők máig azt mondanák, Oláh érsek leírása Visegrádról: mese. Ám jött ásóval és csákánnyal Schulek János, és bizonyította, hogy minden igaz. Ezért fontos a fénybe öltözött püspök fohásza: meg kell elevenednie minden talpalatnyi földnek!
És ez nem minden. A Dunakanyart az is zseniálissá teszi, hogy míg az egyik partját királyok alakították a maguk képére, a másikon a művészet és a kultúra vert tanyát, szintén formálva rajta. Első lépésben azzal, hogy megmutatta, milyen. Hogy ránk kiáltott, vegyük észre ezt a rengeteg nagy szépséget!
Ma már ismert, hogy a szecesszió szellemében sok művész költözött ki Pestről a huszadik század elején. Gödöllőn Körösfői-Kriesch és Nagy Sándor telepedett meg, Szentendrén Iványi Grünwald, Jeges Ernő és Deli Antal, míg a Dunakanyarban Zebegénybe igyekeztek sokan. Ott vett házat Bartóky József író-államtitkár, Telcs Ede szobrász, Györgyi Kálmán művészeti író, Wildner Ödön, aki Emersont és vele a puritán Amerikát ismertette meg a magyar olvasókkal, s ott vásárolt telket, majd épített házat a finn Saarinen tervei szerint Maróti Géza.
Az utóbbiban volt valami legendás, és ezen a tájon a legendák olyanok, mint a déli szél: átjárják és megmelegítik az embert. Az atletikus alkatú Maróti úszott, futott, gerelyt hajigált, s mivel korábban bejárta a világot, és jó természete volt, legendáját erősítette, hogy messze földről érkeztek hozzá barátok. Elképzelhető, milyen csoda volt, amikor még nem járt repülő, s megjelent Zebegényben egy angol, egy finn, egy holland vagy egy amerikai… Pedig ez csak szín. Maróti derűs alakjának kontúrját más adta. A szigorú hozzáértés. Erről Kós Károly is szól életrajzában, ő igazán ismerte. Kezdő építészként Maróti műtermében volt „rajzoslegény”, és sokszor emlegette, hogy a nála töltött háromnegyed év döntően befolyásolta a jövőjét.
Hogy ő ajánlotta-e Kóst Bartókynak, nem tudni, csak annyi biztos, hogy az államtitkár révén megbízást kapott, tervezzen Jánszkyval Zebegénybe templomot. Megtervezték, felépült, gyönyörű, mégsem építészettörténeti jelentősége nagy, hanem az, hogy architektúrája összeköt múltat és jelent. Emlékeztet arra, mi maradt félbe, és milyen szellemnek kéne átjárnia ezt az istenáldotta tájat, hogy visszatérjen régi ereje.
Van, hogy beköszön ide effajta szellem, s folytatja, ami abbamaradt, fejet hajtva a régiek előtt, mint Makovecz teszi Kós Károly erkölcsi példájára tekintve. Bárhol szól róla, azzal kezdi: Kóst a történelmi balszerencse sem tudta eltéríteni önmagától. Ezért lehetett és lehet ma is vigaszt nyújtó erő. Kós szelleme Trianon után lett viszonyítási pont, Makoveczé újabban az. A Lajtától keletre fontosak az ilyen világítótornyok. Erkölcsi fényt adnak, s feléjük fordulva mindig tudja az ember, jó irányba halad-e. Nem sodorta-e félre a „korszerűség” langyos Golf-árama?
De Makovecz mégiscsak épületeivel jelenik meg ezen a tájon: síházat épít Dobogókőn, tornatermet Visegrádon, családi házat Zebegényben, ravatalozót Esztergomban. Tervei ezenközben megvalósulnak Windsorban, Überlingenben, héttornyát Sevillában csodálják, ezek mellett ott az örök feladat: a Pázmány-egyetem. E határokat nem ismerő építészet idézi fel azt az erőt, amelyet a középkorban a Dunakanyar várai, palotaegyüttesei és rendházai képviseltek. Mintha ez volna az a szellem, amely képes kapcsolatot teremteni idő és örökkévalóság között.
Igen, a Dunakanyar titkát az a szakralitás adja, amely fittyet hány bármi módon megnevezett korra. Egy próba könnyen igazolja az állítást. Föl kell menni a visegrádi várba, végignézni a tájon, majd bekapcsolni a rádiót, és meghallgatni a híreket. Előbb csak érezzük, aztán tudni fogjuk, hogy amit látunk, sokkal fontosabb. Fontosabb, mert ez olyan tája az országnak, ahol a vertikális a fő irány, vagyis az, amelynek lényegét a magasság és a mélység adja.
Ez persze magyarázatot kíván…
Nos, egy észt filozófus szerint a világ korábbi rendje és egysége akkor döccent meg, amikor Kolumbusz elérte Amerikát. Addig az értékrend függőleges irányban mozgott. Az ember fölfelé tekintett, mert onnan várt mindent: Istenétől. Amerika fölfedezése után viszont az európai embert, aki kezéből szeme fölé ernyőt képezett, már csak a horizont érdekelte: mikor tűnnek föl a hajók s velük az arany? A többség ma is ilyenformán tekinget, és az észt filozófus szerint a világ rendje addig nem áll helyre, míg az ember kezét a szeme fölött tartja – hiszen így képtelen a magasba nézni. Arról nem beszélve, hogy egy kezet nem lehet imára kulcsolni, ahhoz kettő kell.
De térjünk vissza az óceán partjáról a Dunakanyarba: a Pestről kiköltöző művészeknél tartottunk. Kitűnő csapat érkezett: Szőnyi, Aba-Novák, Berény, Körösfői-Kriesch, a túlparti Pilismaróton Kernstockék festettek, köztük az ifjú Derkovits… Ha képeik előtt megállunk, ennyi év után is sugározzák: a Dunakanyarnak nem csak historikus és szakrális rejtelmei vannak. Ezek a képek ugyanis gyakran érzékiek, és történjék a világban bármi, biztatást adnak az élethez. Említettem korábban Szent Bernátot. Az ő jelszava volt: „Égni és élni!” Hogy jön ez ide?
Úgy, hogy képletesen fel kell gyújtani a bozótot, amely eltakarja ennek az erőt adó tájnak a lényegét. Gyom, szemét, gazságok, szellemi parlagfű és feledés borítja a Dunakanyar legnagyobb részét. Aki nem érti, mit jelent ez, menjen s nézze meg, mit hoztak ki az osztrákok Wachau szolidabb adottságú hegy-völgyeiből. Ó, igen, ott más volt a történelem, inkább adott, mint elvett, de ez sem ment föl minket az alól, hogy nem tesszük elevenné a múltat, nem robbantjuk ki az emlékezés forradalmát.
Pedig ha nem tesszük, bajba kerülünk. A határsorompókat fölemelték, félő, hogy hamarosan mások, idegenek diktálják majd tollba, mit takar az a szó, hogy Dunakanyar. Már a kertek alatt jár ez a szándék. Vastag erszényt küld be névjegyként, és az ilyen névjegyek gazdáit nálunk mindig bebocsátják.
Két évvel ezelőtt ezzel a mondattal kezdtem egy írást: „Esztergom csodálatos város, de kicsit málé…” Azért fogalmaztam így, mert láttam, hogy nem jól gazdálkodnak a város múltjával, így aztán minden szépsége csupán díszlet. Kulissza. Alig része mindennapi életüknek. Hiába kápráztatja el vendégeit, még a törökök is jobban profitálnak belőle: Ankarában felépítették Esztergom várának mását. A Duna mellett nincs nyoma Barbarossa Frigyes látogatásának, se Monteverdi ottlétének a várostrom idején, ahogy azt sem jelzi semmi, hogy Morus Tamásnak is köze van a városhoz.
Schrunsban, egy kis vorarlbergi faluban üzletet csináltak abból, hogy ott járt egyszer síelni Hemingway. Egy másik osztrák falu azzal büszkélkedik, hogy az ő szülötte használt először gyűszűt a varráshoz, s jártam olyan helyen, ahol a Kaiserschmarren volt a sláger: egy arra járó Habsburgnak ott készítettek először császármorzsát. Mit jelent ez? Azt, hogy ott a morzsákból is aranyat csinálnak, nekünk meg az aranyból is csak morzsák jutnak – nem becsüljük meg, amink van.
Nagymaroson nemsokára berendezik a hajózási múzeumot, de annak is ideje volna, hogy megtudjuk, kik voltak az Anjouk, hiszen ez a család királyokat adott szerte Európában. Elmúltak a dicstelen évek, ma már nemcsak a kék Duna, a kék vér is érték ezen a tájon. És Visegrádnak sem kellene szégyellnie Zách Feliciánt: a mai érzésvilágban a borzongásnak is helye van, anélkül nehezebb figyelmet kelteni. Kellenek a mítoszok, kell az ünnepi viselet, a tányérokba az innen való ételek – mint a lábadozó beteget, segítsük talpra állni és kiegyenesedni ezt a tájat. Ez ugyanis visszahat. Mi is kiegyenesedünk, büszkék leszünk, ha a Dunakanyar a nemzet zarándokhelye lesz, s egy idő után újra a Kárpát-medence erőt sugárzó központja!
Vége