Minden év májusának utolsó vasárnapján emlékezünk meg azokról a katonákról és civilekről, akik vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért. Ez a magyar hősök emléknapja. Az első világháború véres harcai alatt született erről döntés, de csak a két világháború között iktatták törvénybe. Amit aztán 1945 után ki akartak törölni a nemzet emlékezetéből. Csak 2001-ben, az első Orbán-kormány hozott újra törvényt az emléknap megtartásáról.
Több mint ezeréves államiságunk harcaiban milliók ismert és ismeretlen hőstetteire emlékezünk ilyenkor.
Viharos évszázadaink után sajnos bőven van okunk fejet hajtani távoli és közelmúltbeli hőseink előtt. Akiknek azt köszönhetjük, hogy ma is itt élhetünk a Kárpát-medencében, magyarul beszélhetünk, gondolkodhatunk.
Generációkon át építhetjük kultúránkat, amit oly sokszor akartak elvenni tőlünk, sőt mi több, eltörölni bennünket a föld színéről.
Hogy miért foglalkozom az emléknappal akkor, amikor háborúk zajától hangos közelebbi és távolabbi környezetünk? Egyrészt azért, mert napjainkban is szép példáit látjuk a hősi hagyományok folytatásának. Katonáink, diplomatáink és vélhetően titkosszolgáink munkájának köszönhetően sikerült kimenekíteni honfitársainkat Izraelből és Iránból. Hála és köszönet napjaink magyar hőseinek.
A másik ok pedig
egy felháborító írás, ami az egyik ellenzéki hírportálon jelent meg. Már a címe is döbbenetes: „Súlyos önámítás, mégis terjed Orbán szuverenitásmániája”. Ezzel a felütéssel egyből sikerül belegázolni régi és mai hőseink becsületébe. Hiszen úgy tünteti fel, mintha a szuverenitás csupán egy idejétmúlt, lesajnálandó, mucsai, sőt nevetséges fogalom lenne.
Amit aztán a szerző hosszan ki is fejt, nyugati professzorok véleményével alátámasztva. Persze csak a balliberális, multikulturális eszmék bűvköréből szemezgetve.
Szerzőnk szerint a XXI. században már nem is létezik szuverenitás, sőt lehet, hogy sohasem volt. Szerinte ha egy állam kereskedik, nyersanyagokat vásárol, az már nem is szuverén. Egyébként is – jegyzi meg – az sem világos, hogy ez probléma lenne-e Magyarország és az emberiség jóléte szempontjából. Ebből az aspektusból úgy tűnhet, hogy igaza van a szerzőnek. Ha az emberek csak jól akarnak élni, akkor könnyen azt mondhatnánk, hogy a haza, nemzet, ország már csak felesleges, sőt akadályozó tényezők a jólét felé vezető úton.
