Minden év májusának utolsó vasárnapján emlékezünk meg azokról a katonákról és civilekről, akik vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért. Ez a magyar hősök emléknapja. Az első világháború véres harcai alatt született erről döntés, de csak a két világháború között iktatták törvénybe. Amit aztán 1945 után ki akartak törölni a nemzet emlékezetéből. Csak 2001-ben, az első Orbán-kormány hozott újra törvényt az emléknap megtartásáról.
Több mint ezeréves államiságunk harcaiban milliók ismert és ismeretlen hőstetteire emlékezünk ilyenkor.
Viharos évszázadaink után sajnos bőven van okunk fejet hajtani távoli és közelmúltbeli hőseink előtt. Akiknek azt köszönhetjük, hogy ma is itt élhetünk a Kárpát-medencében, magyarul beszélhetünk, gondolkodhatunk.
Generációkon át építhetjük kultúránkat, amit oly sokszor akartak elvenni tőlünk, sőt mi több, eltörölni bennünket a föld színéről.
Hogy miért foglalkozom az emléknappal akkor, amikor háborúk zajától hangos közelebbi és távolabbi környezetünk? Egyrészt azért, mert napjainkban is szép példáit látjuk a hősi hagyományok folytatásának. Katonáink, diplomatáink és vélhetően titkosszolgáink munkájának köszönhetően sikerült kimenekíteni honfitársainkat Izraelből és Iránból. Hála és köszönet napjaink magyar hőseinek.
A másik ok pedig
egy felháborító írás, ami az egyik ellenzéki hírportálon jelent meg. Már a címe is döbbenetes: „Súlyos önámítás, mégis terjed Orbán szuverenitásmániája”. Ezzel a felütéssel egyből sikerül belegázolni régi és mai hőseink becsületébe. Hiszen úgy tünteti fel, mintha a szuverenitás csupán egy idejétmúlt, lesajnálandó, mucsai, sőt nevetséges fogalom lenne.
Amit aztán a szerző hosszan ki is fejt, nyugati professzorok véleményével alátámasztva. Persze csak a balliberális, multikulturális eszmék bűvköréből szemezgetve.
Szerzőnk szerint a XXI. században már nem is létezik szuverenitás, sőt lehet, hogy sohasem volt. Szerinte ha egy állam kereskedik, nyersanyagokat vásárol, az már nem is szuverén. Egyébként is – jegyzi meg – az sem világos, hogy ez probléma lenne-e Magyarország és az emberiség jóléte szempontjából. Ebből az aspektusból úgy tűnhet, hogy igaza van a szerzőnek. Ha az emberek csak jól akarnak élni, akkor könnyen azt mondhatnánk, hogy a haza, nemzet, ország már csak felesleges, sőt akadályozó tényezők a jólét felé vezető úton.
De akkor tegyük föl azt a kérdést: ezt a feltételezett multikulturális jólétet vajon ki fogja megvédeni? És vajon miért tenné ezt bárki, ha egyszerűen el is veheti azoktól a jólét rekvizítumait, akiknek jelenleg még van?
Vajon ha megszületne a balliberális új álom, a népek feletti Európai Egyesült Államok, akkor ki garantálná a szuverenitást kinevető, sőt elítélő honfitársaink biztonságát? Elárulom nekik, senki. Mert akkor az önfeladókra ugyanaz a sors vár, mint azokra, akik nem tudták vagy nem akarták megvédeni a szabadságukat.
Talán ezt a fogalmat jobban értik, mint a szuverenitást. Aki a szabadságát feladja, arra szolgasors, alávetettség, lenézés, kirekesztés vár. Természetesen a multikulturalizmus rózsaszín máza és köde által szépen elfedve. Hány és hány nép tűnt el a történelem süllyesztőjében? Aki ezeket a hagymázas gondolatokat elhiszi, az nem érti sem a történelmet, sem napjaink véres valóságát. Miért harcolnak nemzetek a szabadságukért, a függetlenségükért, ha ez már csupán egy lejárt lemez? Azért, mert aki ezt mondja, az egész egyszerűen hazudik. Ráadásul tudatosan.
A pozsonyi csatában a honfoglalást követően pár esztendővel már ki akarták irtani a magyarok írmagját is, ahogy a nyugati krónikások fogalmaztak. Aztán tatár, oszmán, német, orosz és szovjet is megpróbálta ezt. És mi mégis itt vagyunk.
Egyszer s mindenkorra le kell szögeznünk, hogy gyáva népnek nincs hazája.
Napjaink háborúi épp azt bizonyítják, hogy a szabadság, a szuverenitás egyre drágább kinccsé válik. Azok az országok, amelyek elkezdték az önfelszámolást, most már a polgárháború szélén, a katasztrófa árnyékában élnek. Az illegális migráció, az iszlám erőszakos térnyerése, a család szétverése, az LMBTQ- és a woke-propaganda terjesztése mind-mind ezt a folyamatot erősíti.
Közös emlékek, értékek, nyelv nélkül nem marad semmi, csak a légüres tér.
A számomra felháborító, de egyben nagyon is árulkodó írást azzal a konklúzióval zárja a szerző, hogy a szuverenitásfétis (sic!) „minden jel szerint nem a külső fenyegetés elhárításáról és a szuverenitás valós növeléséről, hanem Orbán és a Fidesz hatalmának belpolitikai védelméről szól”. Gondolhatnánk megengedő módon, hogy az ilyen írások egyszerű tudatlanságból fakadnak, de nem. Sokkal inkább
egy folyamat részeként kell olvasnunk az ilyen propagandaanyagokat. Mert ez semmivel sem jobb, mint a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” és az Internacionálé rigmusai.
A cél ugyanaz. Az ország, a nemzet belső kohéziójának szétverése, egyben ideológiai megágyazás a teljes önfeladásnak. Ha nem veszélyes időket élnénk, ki is nevethetnénk az ilyen írásokat. De véres háború dúl a határainknál. Az ukrán titkosszolgálat hazánk ellen irányuló műveleteit is egyre élesebben látjuk. Országunk több oldalról áll nyílt és fedett támadás alatt. Most is harcolnak ezeken a frontvonalakon azok, akik hisznek a magyar szabadságban, szuverenitásban. Köszönet érte!
A szerző a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet igazgatója
