Mivel Vörös László 1986-ban a Tiszatáj folyóiratban közölte Nagy Gáspár A fiú naplójából című versét, amely burkoltan utalt az árulásra, a megalkuvásra épített rendszer működési elvére, az MSZMP KB Politikai Bizottságának döntése nyomán előbb felfüggesztették a szerkesztőség munkáját, majd két szerkesztő társával együtt leváltották. Az egykori főszerkesztő Szigorúan ellenőrzött mondatok című könyvében azt a korszakot idézi fel, amikor az Aczél György nevével fémjelzett kultúrpolitika határozta meg, hogy milyen írás jelenhetett meg az irodalmi, művészeti folyóiratokban, milyen típusú könyv kaphatott támogatást, és milyen darab kerülhetett színpadra. Az egy-egy folyóirat – az Alföld, a Forrás, a Jelenkor, a Mozgó Világ, az Új Forrás, a Tiszatáj – köré gyűlt szellemi műhelyek szerzői a rendszerváltás gondolati előfutárai lettek.
– Többektől hallottam, hogy ön nem érdekből, hanem szívből, érzelmi okokból volt kommunista, illetve az ma is.
– Egyetemi hallgatóként lettem az MSZMP tagja. Amikor a pártból MSZP lett, ami tartalmi változást is jelentett, átigazoltam a szocialista pártba, amelynek ma is tagja vagyok.
– A rendszerváltás előtt három évvel tehát megbízható kommunistaként állították fel a Tiszatáj főszerkesztői székéből egy vers miatt. Hogy történhetett ez?
– A szerkesztőségben Annus József főszerkesztő-helyettessel, Olasz Sándor főmunkatárssal együtt mindhárman szívből baloldaliak voltunk. De a szűkösre szabott demokrácia miatt erősen elégedetlenek voltunk az akkori politikával. Nem értettük, miért ne lehetne tágasabb tere ennek a demokráciának. Amikor hármunkat eltávolítottak a Tiszatájtól 1986 novemberében, már javában folyt a Szovjetunióban a gorbacsovi peresztrojka, azaz a nyitás a demokratikus átalakulás felé. Magyarországon viszont Kádár Jánosék keményebb politikára váltottak. Döntésük meglepetésként és nagy csalódásként ért mindnyájunkat. Alaptalan volt a pártközpont ítélete, hiszen Nagy Gáspár versében ma sem tudom felfedezni, hogy Kádár János volna az a Júdás, akiről ez a vers szól. Tény, hogy valaki – nem akarom megnevezni, mert nincs bizonyítékom ellene –, nos, valaki Kádár elé tette a verset, és rámutatott arra a bizonyos sorra, mondván: Kádár elvtárs, ön az a Júdás, akiről Nagy Gáspár írt: „…és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg / susog a homály követeinek útján s kitünteti őket / lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn…” Kádár ezt magára vette, s ezzel a mi sorsunk megpecsételődött.
– Persze ennek a versnek volt irodalmi előzménye, amelyet ugyancsak Nagy Gáspár írt: Öröknyár, elmúltam 9 éves. A költeményben a gyilkosokra, a jeltelen sírokra utal.
– Ez volt a Nagy Imre-vers, amely az Új Forrás 1984/5. számában jelent meg. Könnyű volt kitalálni, hogy kiről szól, mert a nagybetűs főnévi igenévi végződés egyben Nagy Imre monogramját rejtette: „…egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!”
– Milyen büntetést szabott ki akkor a hatalom?
– A versrovat vezetőjét, Sárándi Józsefet menesztették, Monostori Imre megbízott főszerkesztő szigorú megrovást kapott. A küszöbönálló főszerkesztői kinevezését ezzel elhalasztották. Ez akkoriban viszonylag enyhe büntetés volt. Mindenesetre a pártközpontban a főszerkesztői értekezleten 1984. december 14-én került terítékre a vers, Knopp András értékelte a kialakult helyzetet. Knopp beszélt a dinamikusabb gazdasági fejlesztés programjáról, és hozzátette, hogy a kedvező helyzetben különösen káros Nagy Gáspár verse, amely példa nélküli ebben a konszenzusban. Súlyos provokáció, súlyos szerkesztőségi hiba volt a közlése – hangsúlyozta.
– Két évvel később önök mégis közölték A fiú naplójából című verset.
– Akkor is, most is úgy vélem, ez a vers azért született meg, mert Nagy Gáspár mellett sok barátja nem állt ki, amikor a sorozatos támadások miatt mint írószövetségi titkárnak le kellett mondania. Sok írótársában csalódott ekkor. Mindenesetre személyes megbántottság kicsengését éreztem a sorokban, s csak másodsorban rendszerbírálatot. Ezért adtuk le bátran. Mondhatom, ennél sokkal keményebb rendszerbíráló verseket is közöltünk már, különösen Csoóri Sándortól. De Csurka István, Bíró Zoltán, Fekete Gyula, Kiss Gy. Csaba írásai is kemények voltak. Viccelődve azt szoktam mondani, hogy a Tiszatáj az MDF bölcsője volt.
– Kádárnak tehát közvetlen szerepe volt a Tiszatáj ideiglenes felfüggesztésében, az önök eltávolításában?
– Kétszer is felszólalt a politikai bizottság ülésén, először 1986. július 1-jén, majd szeptember 9-én. Több forrás bizonyítja, hogy a Tiszatáj elleni eljárás, majd a határozat az eltávolításunkról és a folyóirat felfüggesztéséről voltaképpen Kádár János kérlelhetetlenségén múlott. Szeptemberi beszédét azzal fejezte be: „hogyha harcolni köll, akkor harcolni köll, és együtt köll harcolni”.
– Ellenség lett a Tiszatáj?
– Azzá vált. Kádár megmakacsolta magát, hajlíthatatlan volt. De meg kell jegyezni, hogy beszédében a „Tiszatáj-ügybe” sok más keserűséget is belesűrített, mint például terheltségét, öregségét, betegségét és azt is, hogy a politikai bizottság és a titkárság nem volt egységes. A szemtanúk egybehangzóan állítják, hogy sem Aczél György, sem Berecz János nem értett egyet vele. Sőt Gáspár Sándor PB-tag szerint a kádári célzások rajtuk kívül Szűrös Mátyásnak és Pozsgay Imrének is szóltak.
– Túlzottnak érezték a retorziót?
– Aczél György ezen a téren sokkal okosabb ember volt, mint Kádár, és tudta, hogy csak olajat öntenek a tűzre. Igaza is lett, mert leváltásunk hírét országos felhördülés követte; többek között az is, hogy a korábbi szerzők jó része bojkottálta az „új” Tiszatájat. Sőt értesültem arról, hogy Münchenben tüntettek a Tiszatáj tönkretétele miatt. Kommunista aktívaülésen először 1986. szeptember 12-én került szóba a Tiszatáj dolga. Radics Katalin, az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának vezetője ismertette a Csongrád megyei párt végrehajtó bizottságának határozatát a lap megjelenésének szüneteltetéséről és a szerkesztők leváltására tett javaslatáról. Ismertette a Csurka-ügy lényegét – nyugati publikációi miatt ítélték szilenciumra, azaz hazai publikálási tilalmat hoztak ellene –, s azt mondta, tágabb politikai összefüggésben közvetve-közvetlenül kapcsolódik a kettő.
– Felszólalásában Hatvani Dániel azt kérdezte: „sárga lapok” osztása nem lett volna lehetséges?
– Lendvai Ildikó alosztályvezető azt válaszolta, hogy folyamatos figyelmeztető jelzéseket adtak a Tiszatáj szerkesztőségének. Mindenesetre a média november 22-én adta hírül leváltásunkat, hajszálpontosan egy héttel az esedékes írószövetségi közgyűlés előtt. Szerintem ez az időzítés nagyon tudatos volt: figyelmeztetés az írók és általában az értelmiség számára, hogy húzzák összébb magukat, ne kellemetlenkedjenek folyton, máskülönben retorzió lesz a vége. Ennek ellenére – amint az várható volt – a roppant feszült légkörű közgyűlés egyik központi témája a leváltásunk elleni tiltakozás volt.
– Térjünk rá a Tiszatáj gondozásában megjelent könyvére, a Szigorúan ellenőrzött mondatok című, tizenegy évet átívelő elemző gyűjteményére, önvallomására. Ebben a pártközpontban megtartott főszerkesztői értekezleteket idézi vissza az ott hallottakból készített jegyzetei alapján. Az első fejezetnek ezt a címet adta: Az irodalmi folyóiratok mint az „első számú közellenségek”. Ennyire féltek Magyarországon a szó erejétől, a költőktől, az íróktól?
– Igen. A könyvemben is megfogalmaztam, hogy bár gondoskodtak a folyóiratok fenntartásáról, mindent megtettek annak érdekében, hogy kézben tartsák őket. Csak egy példát említek: Köteles Pál bírálata a Tiszatájban 1982 szeptemberében jelent meg, a szélsőséges román nacionalista, magyarellenes Ion Lancranjan könyvéről úgy, hogy előtte még a megyei ellenőrök, az agitációs és propagandaosztályon sem tudtak az írásról. Révész Sándor is megírta Aczél-monográfiájában, hogy ezen az íráson Aczél nagyon meglepődött. Tudniillik ők előkészítették a Valóság című folyóiratban Száraz György válaszát. Száraz kitűnő választ írt, csak előre egyeztetett Aczéllal, és szinte minden mondatát megbeszélték. A mi cikkünk megjelenése pedig villámcsapásként hatott. Ezt a számot például a szegedi diákok ronggyá olvasták. A megyei pártbizottság ideológiai titkára, Koncz János emiatt behívott, és azzal fejezte be a beszélgetésünket, hogy „váljunk el békésen”.
– Tehát már ekkor fel akarták menteni önt.
– Pontosan. Koncz hozzátette még, hogy az itt elhangzott leváltás akkor lép érvénybe, ha írásban is megkapom a határozatot. Az állam- és pártvezetés képviselői 1982. október 15-én a vezető kulturális fórumok részére politikai tájékoztató-eligazító értekezletet tartottak. Tóth Dezső miniszterhelyettes többek között ezt mondta: „Két folyóirat, a Tiszatáj és a Mozgó Világ szerkesztőségének elmúlt másfél évi munkája azt mutatja, hogy esetükben az egyes nemkívánatos szerzők és írások gyakori közlése már nem merőben politikai lazaság és fegyelmezetlenség, hanem a főszerkesztők súlyos politikai felelőtlenségének bizonyítéka.” A következő főszerkesztői értekezleten, november 26-án Köpeczi Béla művelődési miniszter beszélt a Köteles-cikkről. A miniszter elmondta, hogy „szemben állunk a román nacionalizmussal”. De milyen módszerekkel? – kérdezte önmagától. Aztán kifejtette, hogy Száraz Györgyé „egyeztetett cikk” volt a Valóságban. A Tiszatáj módszerbeli hibát követett el, mert a közlés előtt nem egyeztetett. De ezen a főszerkesztői értekezleten jóval enyhébb volt a hangnem. Ekkor még haladékot kaptam, nem váltottak le. Ezt az írószövetség választmányi ülésének köszönhetem, mert Páskándi Géza javaslatára a Tiszatáj-ügy, azaz az én felmentésem lett a fő napirendi pont. Mindenki kiállt mellettem, illetve a szerkesztőség mellett.
– Már a hatvanas évek elején belépett az MSZMP-be, kommunistának tartotta magát. Nem zavarta, hogy kemény cenzúra van, irányított kommunikáció, voltaképpen nem a szocializmus építése folyik, hanem a diktatúráé? Közben a lapjában keményen fricskázta a pártot. Ezzel a lelkiismeretét nyugtatta?
– Ezt az ellentétet úgy próbáltam áthidalni, hogy a legnagyobb hiányt, a demokrácia szűkösségét a magam módján igyekeztem tágítani. S bíztam abban, hogy ez egyre inkább országosan is ilyen irányba fog haladni. Elégedetlenségünk másik forrása az volt, hogy a határon kívüli magyarokat sorsukra hagyták. Mi sokkal erőteljesebben szerettük volna látni az összmagyar nemzeti ügy felkarolását a pártvezetéstől. A kisebbségben élő magyarok ügyében annyit tudtunk tenni, hogy a határon túli magyar irodalmat támogattuk, különösen az erdélyi írók műveit közöltük gyakran.
– Ezért nacionalista bélyeggel is ellátták önöket.
– Hogyne, sőt narodnyikok is voltunk.
– Szeged, egyáltalán Csongrád megye Komócsin Mihálynak, a megyei pártbizottság első titkárának a birodalma volt. Ő milyen szemmel nézte önöket?
– Általában helytelenítette a munkánkat. Nem szabad elfelejteni, hogy a három T virágkorában éltünk. Megfoghatatlan és kiismerhetetlen volt, hogy mit fognak bírálni, mi miért és milyen mértékben tetszik vagy nem tetszik az irodalompolitikának. S még kevésbé lehetett kiszámítani, hogy személyre szabottan mit szól majd ehhez és ehhez a cikkhez, műhöz Aczél György, Köpeczi Béla, Tóth Dezső, Agárdi Péter, Knopp András és a többi, mert sokszor azon múlott az ítélet, hogy éppen melyikük mondta ki a verdiktet. Valójában a „gumifalak kora” volt ez – Domokos Mátyás találó jellemzését idézve –, tele bizonytalanságokkal.
– Mennyit ártottak ezek az emberek, például Aczél, Knopp és a ma is regnáló Agárdi a magyar irodalomnak, a Tiszatájnak?
– Nekünk nemigen tudtak ártani, mivel mi mentünk a magunk feje után. Inkább általánosságban ártottak. Az irodalmi közéletnek, az írószövetségnek, mert keményen beleszóltak mindenbe.
– Nem megengedő álláspont ez így utólag? Azért felállították Kulin Ferencet, a Mozgó Világ főszerkesztőjét, és ezzel tönkretették a lapot, mert vezető munkatársai is eltávoztak. Ugyanez történt a Tiszatájjal is, amikor önt és társait elküldték, a folyóirat megjelenését fél évig szüneteltették. Soha többé nem lett ez a folyóirat az, ami volt. Előzőleg kíméletlenül leváltották Mocsár Gábort, az Alföld és Tüskés Tibort, a Jelenkor főszerkesztőjét, mert az előbbi lapnál a népi, az utóbbinál az urbánus vonások összesűrűsödését vélték felfedezni. De ezt ön is megírta könyvében. Félreállították a párttársai. Megmaradt 2005-ben is kommunistának?
– Én szocialista vagyok.
– Hogyan értékelné a Tiszatáj és a saját szerepét az adott időszakban?
– A folyóirat az egyik zászlóvivője volt a szellemi megújulási, demokratizálódási folyamatnak. Irodalmi értékeket segített napvilágra hozni, lehetővé tette, hogy az olvasóközönség ezekhez hozzájusson. De abban is fontos szerepet játszott, hogy a demokratizálódási folyamat végül eredményre vezetett, még akkor is, ha ez napjainkban számos ellentmondással együtt jelentkezik. Az én szerepem a két munkatársammal, Annus Józseffel és Olasz Sándorral az volt, hogy mertük vállalni annak az akkor nem kevés veszéllyel járó munkának a kockázatát. És megtorpanások, kerülő utak nélkül, viszonylag következetesen véghezvittük. Számomra az is örömöt jelentett, hogy a későbbiekben mindketten főszerkesztői lettek a Tiszatájnak. Ez elégtétel nekem, hogy méltó kezekbe került a lap, azok kezébe, akik a bátorságot követelő kiállásban velem együtt dolgoztak.
Pécsen
Versenyt úsztak az elszabadult kukák a pécsi villámárvízben + videó
