Kávé

KULTÚRSOKK

A fenti kép pár nappal ezelőtt készült a floridai St. Petersburgben, a gazdag városka turistákat csalogató part menti kerületében. A fotón a hófehér parti fövenytől néhány utcával arrébb álló St. John’s templomocska látható, amelyhez (ez a képen nem látható) csinos kis parókia is csatlakozik. Valamint a helyi plébános, merthogy katolikus templomról van szó. A kép sarkában Murphy atya járgánya, egy régi, ütött-kopott, hatalmas Ford Country Squire, amelynek évjáratát nehéz belőni pontosan, annyi bizonyos, hogy az amerikai gyártó 1991 óta már nem készít ilyen gépkocsit.
Ez a hatalmas autó meghatározását tekintve „station wagon”, fogyasztását és méreteit nézve pedig 1959 óta mindenképpen a tehetősebb amerikaiak családi álomautója – volt, mielőtt divatba jöttek volna a hatalmas városi terepjárók az utakon. Mint ilyen, leharcolt állapotában bizonyára ideális egyházi célokra, olyanformán, ahogy nálunk egykor a Trabant kombi üzemelt, amelyet nem kíméltek a paphiány miatt vasárnap templomról templomra száguldó tiszteletesek.
Ami azonban most igazából előcsalogatta a fényképezőgépet, az nem a Country Squire volt, hanem a kólaautomata a templom bejáratánál. A felszínes szemlélő esetleg azt vélelmezhetné, hogy íme, újabb bizonyítéka annak, miképpen furakodik be az üzlet, a megabiznisz, a profán a szentnek hitt helyekre, azaz tessék, újfent kufárok tenyésznek a templomban. Pedig ez az italgép másról (is) árulkodik. Legalábbis arról a szinte misztikus kapcsolatról, amelyet az amerikai ember a reggel és napközben szürcsölgetett italaival kultivál.
Ebből a szempontból lehet, hogy a kóla nem szemlélteti elég plasztikusan ezt a viszonyt, hiszen ez a nedű egyben az amerikai popkultúra őseredeti terméke és szimbóluma is, ezért túl sok hagymahéjat kellene lehántani ahhoz, hogy esetében ehhez az igen lényeges kérdéshez eljuthassunk. Ezért javasolom, hogy vizsgálódásunk tárgyává emeljük inkább azt az italt, amelynek társaságában éppoly gyakran találjuk az amerikai polgárokat reggel, este és napközben, mint a hidegtől verejtékező kóláspalackkal vagy alumíniumdobozzal. Ez pedig a forró fekete arany. Nem, nem az olaj, hanem a kávé.
Köztudomású, hogy az amerikaiak leginkább nem az Európában közkedvelt presszókávét fogyasztják, hanem hígabb változatát. Ezért lehetséges, hogy míg a nyers kávé mennyiségét tekintve az amerikai mutatók elmaradnak a legtöbb kávét fogyasztó nemzetek statisztikáitól, a gyomorba küldött forró nedű mennyiségében verhetetlenek az amerikai kávéfogyasztók: átlagosan több mint egy liter (!) ilyen lét isznak meg naponta, ami tekintélyes mennyiség, a koffeinbevitel ily módon a napi legnagyobb megengedett mennyiség határát súrolja.
A kávé fogyasztása – a közhiedelemmel ellentétben – éppolyan rituálé az Egyesült Államokban, mint a szarajevói bazárban vagy egy budapesti kávéházban, csak éppen mások a szabályai. A szertartás a reggeli órákban kezdődik, és tulajdonképpen egész nap tart – újabb meglepetés azok számára, akik úgy képzelték, az egész napos iszogatásra egy átlag amerikainak nem lenne ideje. Nagyon is van, ámbátor bizonyos kompromisszumokkal. Ez a szertartás hajnalban többnyire nem a kávézókban kezdődik, hanem az utcán, a metrón és a buszon. Az első különbség ugyanis, amely meglepheti az európai kávéfogyasztót – bár ennek valószínűsége a világszerte elterjedt amerikai gyorséttermek miatt egyre csekélyebb – a pultos kérdése, miszerint magunkkal visszük-e a kávénkat, vagy helyben fogyasztjuk el. Ha az amerikaiak többségére kívánunk hasonlítani, válaszszuk a „to go” opciót, és hőálló műanyag poharunkkal álljunk be a tömegközlekedők sorába, akik a buszmegállókban, az aluljárókban, a földalattin a közelükben állók lelöttyentését elkerülendő, ördögi ügyességgel lavíroznak a tömegben. A felkészültebbek hőtartó, lezárható bögrével érkeznek a kávézókba, és abba kérik reggeli italukat. A hőpalack kényelmesebb utazást biztosít, és érezhetően magasabb kasztba emeli az embert az ingázók között. De az autósok is hasonlóképpen járnak el: a pohártartó a vezetőülés mellett elengedhetetlen alapfelszerelése az amerikai gépkocsinak, ha enélkül kínálnák az autót a vásárlónak, az olyan lenne, mintha gumiabroncs nélkül akarnák eladni neki. Az autósok leginkább a piros lámpánál és a dugókban iszogatják a tartóba odakészített kávét.
Nem egy olyan amerikaival találkoztam, aki hasonló szertartással, de kólával kezdi a napot, így a kávé helyén szívószálas papírpohárral indul útnak reggelente autójával – ezért talán nem önkényes e két lét ilyesformán összehasonlítani. (Aki esetleg a homlokát ráncolná e különös szokás miatt, annak érdemes figyelmébe ajánlani: egy átlag amerikai számára hasonlóan szokatlan azok látványa, akik a Moszkva téren „rakétával”, azaz fél deci szintetikus szesszel kezdik napjukat.)
A műanyag poharakkal és termoszokkal hullámzó reggeli tömeg felszívódása nem jelenti e szertartás végét. Az és a kávé tovább folyik a munkahelyeken, az iskolákban, a hivatalokban, az építkezéseken és az üzemekben. Az egyetemista papírpoharával érkezik az előadásokra, az öltönyös felső vezető a megbeszélésekre, a posztoló rendőr az utcákon gyakorta szorongatja kávéspoharát, az irodákban apró figyelmességnek számít, ha a látogató az odakészített termoszból ingyenkávét tölthet magának, az ebédszünetet pedig a dolgozók nem étkezdében, hanem valamilyen „coffee shop”-ban töltik, ahol a szendvics mellé ismét csak kerül kávé. Mondanunk sem kell, hogy a szertartás este otthon vagy a bárokban, éttermekben folytatódik; ez utóbbiakban előfordul, hogy a kávét nem étkezés után, hanem előtte szolgálják fel a vendégeknek frissítőként.
Sokat és sokfélét lehetne mondani arról, mi ez a mágikus kapocs az amerikaiak és kávésbögréjük között. Én a magam magyarázatát Philadelphiában találtam meg, néhány utcára az Independence Halltól, ahol egykoron megszületett az amerikai alkotmány. Egy kis dinerben, ahol a legtöbb amerikai, aki nem otthon reggelizik, a napját kezdi. Mert Amerikában az egyik legjobb dolog a reggeli egy ilyen helyen, ahol az alkalmazottak és a vendégek is meghallgatják a másikat, ha akarják, és együtt kommentálják a reggeli híreket. Itt mindenki egyenlő, a munkába siető üzletembernek és a kávéját lehörpintő utcaseprőnek ugyanannyit ér a szava. Ez az igazi demokrácia (és lehet, hogy csak itt létezik). Ahogy az amerikai álom is reggel a legkézzelfoghatóbb: kora reggel a dinerben ott áll az ember előtt az egész nap, még valószínűnek tűnik, hogy estére gazdag lesz és szerencsés, mert van hozzá ereje, ideje és legfőképpen lehetősége. Az amerikai álom a reggeli lapok mellett a rántottából és az ingyen utántöltött kávéból a dinerekben születik újjá minden hajnalban, mert minden éjjel semmivé foszlik. A kávéban – amellett, hogy mindig kitűnő alkalmat szolgáltat arra, hogy az ember napközben kilépjen a mókuskerékből egy olyan társadalomban, ahol ismeretlen a szieszta és a hosszú ebédszünet – egész nap ez a reggel bujkál, a továbblépésnek és a hajnali testvériségnek az ereje.