Köznapló

Július 1., péntek
Egy tizenhét éves diáklány bérletet vásárolt, s érvénytelen szelvényt kapott a BKV pénztárosától. Az ellenőrök észrevették, lecsaptak rá, előbb igazoltatták, majd lelkileg és fizikailag megalázták, de ez se volt elég nekik: rendőrt hívtak, akik a lányt, mint egy bűnözőt, elszállították, órákra bezárták egy cellába, feljelentették, hogy okirat-hamisítást követett el, és csak akkor engedték el, amikor a lány anyja tévés stábbal jelent meg a kapitányságon. Ezzel azonos időben egy potenciális szerb bűnöző – mivel vádalkut kötött a nyomozó hatósággal – szabadon sétafikálhatott Kecskeméten: ha kedve úgy tartotta, bement tanúnak a maffiaperre, ha nem, akkor nem. Itt tartunk.
Azt hinni, a fentiekhez semmi köze annak, hogy a magyar miniszterelnök januártól árkommandót szabadít a magyar kereskedők nyakára, pedig nagyon is van köze: a kormányfőt a dolog másik része, ha úgy tetszik, a visszája cseppet sem érdekli, az, hogy Nyugat-Európa üzletláncai homályos eredetű élelmiszerekkel mérgeznek minket, amit maholnap nem lehet bizonyítani.
A kiskereskedők államilag irányított tönkretétele a totalitárius rendszerek sajátja: a nácik zsidó üzletekre Dávid-csillagot festettek, a kommunisták pedig úgy hajtották ki a tulajdonost a boltjából államosítás címén, hogy a fogason lógó télikabátját sem vehette magára. Mióta ránk szabadult az unió, nemcsak a német kommandósok folytatnak hadviselést a magyarok ellen – fegyverrel a kézben, maszkkal az arcukon lerohanták a kinn dolgozó magyar kőműveseket és henteseket –, itthon is folyik a diszkrimináció, hol arccal, hol arc nélkül. Itt van rögtön a földkérdés…
Gérard Depardieu megjelent nemrég a bordeaux-i Vinexpón, hogy közös borbemutatót tartson a Szeremley-birtokot képviselő Kardos Gáborral. Ha már ott volt, mondott is egy-két szót a kultúra, a föld és az emberek szerves kapcsolatáról, amelyet mostanában az Európai Unióra hivatkozva kezdenek felszámolni és kisajátítani. A színész szerint eleget láttunk az adminisztratív Európa tehetetlenségéből és veszélyeiből, lássunk most egy boldogabb és ízesebb Európát, a vidékeink kulturális sorsközössége által inspirált barátság Európáját. Később arról beszélt: nem véletlen, hogy maga az ember szó is a földhöz kötődik latinul mint eredetéhez, hiszen a homo és a humus gyökere egy, ennek eleven emlékét őrzi a humánum kifejezés. Minden emberi igazság: földjének igazsága, amely kultúrájához és múltjához éppúgy kötődik, mint a jövőjéhez. Így beszél a földről egy színész. Könnyen beszél. Hazájában, Franciaországban semmi nem fenyegeti a gazdákat (ahogy a kiskereskedőket sem), sőt védi érdekeiket a kormány.
Nálunk bezzeg… 2002 óta megállás nélkül fújja a hamis harsonát a kormány: micsoda vívmány, hogy föld fejében életjáradékot kap a gazda! Létrehoztak egy szervezetet, amely ezt lebonyolítja, s a szervezet büszkén feszít: 49 ezer hektár föld került vissza az államhoz, értéke 12 milliárd forint. Az összegben, ha megengedik a földalapkezelők számmágusai, kételkedem, ez mindig attól függ, ki mondja és kinek, hogy annyi. De ennél fontosabbak a körülmények, hiszen azok miatt csúszik egyre lejjebb az EU-tagság óta a legtöbb magyar gazda.
A magyar vidék tönkretételét a kuláklistákkal kezdték, Kádárék folytatták a téeszszervezéssel, következett a rendszerváltozás, okos szakemberek bagóért eladták a feldolgozóipart, ez megásta a még kitartó gazdáknak a sírját, végül jött az unió és a hol ügyetlen, hol gonosz magyar politika szép lassan kiöli a föld szeretetét a lelkekből, s nyakunkra hozza a föld új gazdáit, a gyülekező idegeneket.
Még lehet menteni a menthetőt. Ha a magyar gazda francia társairól vesz példát, és nem félpályás útlezárással kezdi, hanem elzár mindent, aligha fognak vele packázni, mert legutóbb kiszúrták a szemét pár olcsó engedménnyel.
Hogy mit művel valójában a tőke és a Kóka miniszterünk által istenített szabad verseny, számomra legjobban egy régi vers illusztrálja. Kár, hogy nem tanítják iskoláinkban a XVII. századi zsoldosdalt, az erdélyiek nagy színésze, Kovács György mondta lemezre; egyik szakasza így hangzik: „Nem ismerünk apát, anyát, / Kivágunk minden almafát, / Megmérgezzük a kútvizet, / S azt szolgáljuk, ki megfizet. / Annyit se mondunk, jó napot, / S kinyitjuk a hordócsapot, / Széthordjuk ingóságodat, / Kurvának visszük lányodat, / S ha nem mondod, hogy köszönöm, / Lebunkózunk a küszöbön. / Mert mink vagyunk a foltozott / Irhájú német zsoldosok.”
A tőke magyar bajnokai nyilvánvalóan zsoldosok, és egy nap elsöpri őket a népharag meg a kontinensnyi csőd, amely után új világ kezdődik.

Július 2., szombat
Elhatároztam, hogy hamarosan korszakos tanulmányt írok a női hasról. De az is lehet, hogy novellafüzért. Oka egyszerű: rengeteg a félreértés a női test e rejtélyes tája körül. Itt van rögtön ez a kifejezés: szereti a hasát. Akiről ilyet mondanak, az nem kívül szereti, hanem belül, magyarul: jó az étvágya. Márpedig a nők hasa többet érdemel, semhogy a népeknek a lúdlábtorta vagy a sült csirke jusson az eszükbe róla.
A költők sem emlegetik. Egyszerűen nincs irodalma. Keblekről, ajkakról, formás hátsókról, a borzas Bermuda-háromszögről, a hajzuhatagokról a századok során kifejtették véleményüket a felhevült és megcsendesedett urak, a hasról hallgatnak. Amolyan senki földje a kicsit északabbra és a valamivel délebbre húzódó markáns zónák között. Ráadásul egyesek szerint eleve hibás rész, mert ott a köldök, amely hol ügyes orvosi munkát bizonyít, hol balkezességet, pedig ez is ígér izgalmat, s nem azért, mert piercinget rakat bele néhány elszánt fémgyűjtő lány.
A tanulmány szükségességének másik oka, hogy a nők egy részéből kisebbrendűségi érzést vált ki testüknek e lágy vonalú, már-már „dunántúli” tája. Isten őrizz! Ez olyan halom, amelyen finom pihék jelzik a férfinép számára, hogy jó úton van, ám mielőtt gyorsabb tempót venne mondjuk dél felé, pihenjen meg kicsit ezen a sokat sejtető vidéken, hiszen első számú erénye épp ez: sejtet. Ráadásul ez a puha domb olyan, mint az araboknál a karavánszeráj: pihenőhely, kiindulópont, azonkívül olyan gondolatok forrása, amelyek a férfiembert csak egészen oldott pillanatokban lephetik meg – már ezért sem kéne űzni-hajtani magukat meg azokat célokat, amelyek legtöbbjéről utóbb kiderül, túl sokba kerültek. Végigsimítani egy nő hasát, utána ráhajtani a fejünket, ez elhozza a magasabb rendű megnyugvást.
Honnan jutott eszembe mindez?
Láttam egy lányt a minap, és észrevettem, hogy van a hasán némi plusz. Talán nem is „némi”, jóval több annál. Pedig amúgy szép volt, nagyon szép. Mindene arányos, ritmusos és tiszta, olyan, akár egy hegyi patak. Szeméből büszkeség áradt, járásából öröm, mint aki oda indul, ahol nagyon várja valaki, vagy éppenséggel onnan jön – no, akkor vettem észre, hogy a könnyű szoknya és a fehér blúz közt van pár ujjnyi folytonossághiány, ez árulta el a hasát.
Szembejött velem, láttam a szemén, hogy nem lát sem engem, sem mást, egyvalakit lát csupán, akit mi nem. Elsuhant mellettem, még hallottam cipője koppanását, nem tudtam megállni, utánafordultam, s felfedeztem, sőt csaknem biztosan éreztem, hogy másról van szó, arról, hogy az a lány vagy fiatalaszszony nem egy fiúra gondol, nem egy férfira, nem is a szeretőjére, hanem olyan valakire, aki még nincs, és mégis van, annyira, hogy átjárja egész lényét, ettől olyan szép, ez utasít a szívében maga mögé mindenkit. Néztem utána, és igen, azt hiszem, olyan valakit láttam, akinek néhány hónap múlva gyermeke lesz. S már én is mosolyogtam, nem rá: mindenre, mintha azt szeretném, hogy kifényesedjék a világ körülöttünk, s hogy az a kis emberjelölt szépnek lássa ezt a hazát, ahová érkezik, és ahol akkortól eggyel többért felelünk.

Július 3., vasárnap
Nem akarok ünneprontó lenni, a látottak miatt mégis annak kell lennem. Láttam a Kincsem parkot, „újjávarázsoltnak” mondta egy lázas homlokú lovasember, és még azt is hozzátette, hogy ez Európa legkorszerűbb versenypályája. Aligha lehet világlátott, bár az a gyanúm, inkább takarásba akarta hozni azt, amiben ez a pálya tényleg egyedülálló: hogy a régi – sokkal emberibb architektúrájú – tribünt a megbízó szükséges rossznak tekintette, és mintha ott se lenne, elé építtette a doboz jellegű újat. Nagy kérdés, vajon milyen funkciót szánt a mérnök, a várostervező és az engedélyező hatóság a régi tribünnek. S ha már enynyit beszélünk az újról, volna még egy kérdésem: mi történik, ha a pályaavató napján esik az eső? A tribün teteje ugyanis keskeny, a nézők felét sem védi meg, a modern architektúrának csak és kizárólag a budapesti Kincsem parkban az a velejárója, hogy az emberek egy része a jövőben bőrig ázik.
Aztán ott a Kincsem-szobor… Fölrendelték Csongrádról az alkotót, Tóth Bélát, szedje le szakavatott kézzel a bronzkancáról a sok év alatt rárakódott koszt. Megtörtént, viszont slamposan hagyták a világ legjobb lovának talapzatát. A műkő lapok – a létező legközönségesebb matéria – olyan összeviszszaságban álltak, mint a fogadók a mázsáló előtt, ha csalást sejtenek. Senkinek nem bántotta a szemét, hogy a szobor tövében nincs fű, csak abban lehetett bízni, hogy akad majd egy jobb érzésű ember, aki hoz valahonnan néhány gyepkockát a pályaavatóra…
Ami a vendégeket illeti, voltak nevesek és névtelenek, voltak elegánsak és kevésbé azok, egyvalaki viszont feltűnően hiányzott. Dr. Fehér Dezső húsz évig volt a Lóverseny Vállalat igazgatója, mi több, sikeres igazgatója. Úgy látszik, az illetékesek képtelenek voltak meghívót küldeni a nyolcvanöt éves Fehér doktornak. Ez jelzi, még messze vagyunk a lovas Európától, amely mindig megbecsülte legjobb szakembereit. Ott elképzelhetetlen ekkora neveletlenség.