A világfórum megrendezésének ötlete néhány nevelés- és oktatásügyre szakosodott francia újságírótól származik. Brigitte Perucca (Le Monde de l’Éducation), Laurence Albert (Les Échos), Emmanuelle Bastide (Radio France Internationale), Emmanuel Davidenkoff (Libération, France Info) és Tifenn Durand (Agence Éducation Formation) gyakran kerültek szembe azzal a problémával, hogy nem ismerik eléggé, mi történik a szakterületükön Európában és a nagyvilágban. Ezért határozták el, hogy informális, független fórumot hoznak létre, amely segíti a szakújságírók kölcsönös tájékozódását és továbbképzését. (Az internetes fórum azóta él.) A Pedagógiai Tanulmányok Nemzetközi Központjában, a CIEP-ben találták meg azt a szakmai partnert, amely az egyes országok nagykövetségeivel összefogva képes volt megszervezni a találkozót. Segítséget kaptak a híres párizsi „elitképzőtől”, a Politikatudományi Intézettől (Institut d’Etudes Politiques – IEP) is, ahol nemrég alapítottak újságíró szakot. A hallgatók egy csoportja kamerával, jegyzetfüzettel a kézben követte nyomon a többnapos tanácskozást. Mentek a meghívottakkal mindenhova: iskolákba, egyetemekre. Interjúkat készítettek, filmeztek, és az utolsó nap reggelén be is mutatták kész tévéfilmjüket. Le a kalappal előttük!
A Párizshoz közeli Sèvres-ben rózsalugassal szegélyezett parkban áll a hajdani királyi porcelánmanufaktúra. Ebben az épületben van a CIEP székhelye 1945 óta. A palota a francia nemzeti örökség része, homlokzata a XVIII. század óta semmit sem változott. Valaha a kor leghíresebb művészei – köztük a szobrász Falconet és a festő Boucher – dolgoztak itt. Később, amikor a XIX. század második felében a porcelánmanufaktúrát áttelepítették egy nagyobb épületbe a Szajna-partra, lányiskola lett belőle. Az előző századelőn öt évig itt tanított Marie-Curie. A hajdani bemutatószalonban nagy könyvtárat rendeztek be, a műhelyekből osztályterem és laboratórium lett, az elméleti oktatás gyakorlatival egészült ki. A CIEP ma a francia nevelésügyi minisztérium közszolgálati intézménye. Itt adják ki a világ oktatási rendszereit figyelemmel kísérő Revue international d’éducation című szakfolyóiratot, és itt van az idegennyelv-oktatás (az új oktatási törvényben külön fejezet szól erről), valamint a francia mint idegen nyelv tanítás központja is. Tanulságos, hogyan lehet a hely szellemét őrizve régi-új funkciót találni egy igen nagy értékű műemléknek.
A világ minden sarkából érkezettek először nagy előadásokat hallgattak itt végig, majd négy kisebb csoportban vitatkoztak arról, milyen tanulságokkal járhatnak a nemzetközi összehasonlító vizsgálatok, milyen a hatékony iskola (itt főleg az afrikai országok képviselői cseréltek eszmét), hogyan alakul a diákok mobilitása, és milyen szerepe van az oktatási rendszernek a hatalom megosztásában.
Ha Kína és India csak öt százalékkal több felsőfokú diplomát bocsát ki, 125 millióval lesz több egyetemi végzettségű ember, mint az Egyesült Államokban és az Európai Unióban együttvéve. Ez radikálisan megváltoztatja a versenyhelyzetet a világban – a munkaerő és az életszínvonal szempontjából is. Sokan már ma a nagyvállalatok „delokalizációjáról”, áthelyezéséről beszélnek. Hatalmas amerikai tőke koncentrálódik Indiában és Kínában, de nagy svájci bankok és gyógyszergyárak is ebbe az irányba orientálódnak. Az egyes országok közötti verseny, akár akarják, akár nem, minden szempontból erősödik, és az eredményre igen nagy hatással lehet nevelési-oktatási rendszerük, amely az elmúlt húsz évben Európa-szerte alapjaiban változott meg. Ma szinte mindenütt abszolút elsőbbséget élvez (legalábbis elvben) ez a rendszer. De míg a múltban a bemeneti oldalon kellett minél több pénzt belepumpálni, ma egyre inkább a hatékonyságra figyelnek a munkaadók, arra, hogy egy dollárért mennyi oktatási eredményt kapnak, hogy kialakítják-e az iskolák a diákokban azokat a készségeket, amelyekre a hétköznapi gyakorlatban szükségük lesz. A döntéshozókban azonban sokáig nem tudatosodott, hogy a nevelés- és oktatásügyben az összehasonlító módszereknek éppúgy megvan a jelentőségük, mint a természet- vagy társadalomtudományokban. Pedig az UNESCO, a Világbank és a legfejlettebb nyugat-európai országokat összefogó Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) összehasonlító tanulmányainak eredményei hozzáférhetők. Az első összefoglaló, amelyet – megdöbbentő eredményei miatt – nehezen tudnak megkerülni a politikusok, a 32 ország tizenöt éves tanulóinak olvasási-szövegértési készségét, matematikai és természettudományos ismereteinek szintjét vizsgáló PISA-jelentés volt, amely a hetvenes években megkezdett, hosszú távú kutatásokra épült. (Megjegyzendő, hogy a jelentés két nagy fehér foltja a Közép-Kelet és Afrika.) A kérdés persze azóta is megmaradt: levonják-e ebből és az utána háromévenként ismétlődő jelentésekből a kellő következtetéseket azok, akik a nevelés- és oktatásügyről határoznak, illetve hogyan olvassák és hogyan használják az adatait? Van tehát tennivalójuk bőven a szakújságíróknak, hiszen nekik kellene tudatosítaniuk a társadalomban, hogy a nevelés- és oktatásügyre vonatkozóan is léteznek összehasonlító kutatások, és van lehetőség a változtatásra, ha komolyan veszik őket – hangsúlyozta Walo Hutmacher, a genfi egyetem pszichológiai és neveléstudományi tanszékének professzora.
Andreas Schleicher, aki az OECD részéről koordinálta a PISA-felmérést, arról beszélt: nagy baj, hogy a szülők keveset tudnak arról, mi történik az iskolában, a tanárok sokszor azzal sincsenek tisztában, mi zajlik a szomszéd osztályban, nemhogy a többi országban. Sötétben tapogatóznak, pedig ha ismernék az összehasonlító vizsgálatokat, tudomást szereznének arról, miben jobb egy ország, és tanulhatnának tőle. Mint ahogy tanulhatnának mások hibáiból is. Schleicher lényegében ugyanazokat az adatokat ismertette, amelyeket magyarul is olvashatunk (Mihály Ildikó: PISA, 2000. A hivatalos OECD-jelentés tanulságai. Új Pedagógiai Szemle, 2002. július–augusztus), és ugyanazokat a következtetéseket vonta le, mint a magyar cikkíró.
Denis Meuret, a burgundiai egyetem professzora, az európai oktatási rendszerek igazságosságát (équité) vizsgáló program vezetője a brit és a francia rendszert összehasonlítva azt kutatta, honnan ered az egyenlőtlenség: magából az iskolarendszerből vagy a társadalmi környezetből? Az elemzésből az derült ki, hogy Nagy-Britanniában, ahol a nagypolitika segítette a méltányosabb oktatási rendszer kialakítását (nemzeti curriculum), kevesebb nagyon gyenge diákot bocsátanak ki az iskolák, mint Franciaországban. A diákok társadalmi helyzete viszont Franciaországban határozza meg jobban a diploma megszerzésének lehetőségét.
Megszívlelendő fejtegetést hallhattunk Juoni Valilarvitól, a jyväskyläi egyetem nevelésügyi intézetének igazgatójától, a PISA-jelentés finnországi felelősétől arról, miért lett Finnország „éltanuló” nemzetközi összehasonlításban. A finnek a hetvenes években kezdték átalakítani oktatási rendszerüket. A legjobban centralizált országból hamarosan erősen decentralizált ország lett, ahol az önkormányzatok fontos szerepet kaptak az alapoktatásban, és a tanárképzés is teljesen átalakult. A politikai akarat megvolt, a politikusok mindenben a szakemberekre támaszkodtak. Az volt a fő céljuk, hogy mindenkinek megadják az esélyt a tanulásra, csökkentsék a távolságot a különböző helyzetű diákok között, és olyan légkört teremtsenek, hogy mindenki szívesen járjon iskolába. A speciális nevelést igénylőket nem „korrekciós”, hanem „normál” osztályokban helyezik el (compalsory school). A közhiedelemmel ellentétben az a tapasztalatuk, hogy a legjobbak így sem maradnak le, épp ellenkezőleg, továbbra is ők a legjobbak, és ők „húzzák föl” a gyengébb képességűeket. Ebben persze a tanítóknak és a tanároknak van igen nagy szerepük. Finnországban tanító is csak az lehet, aki minimum ötéves egyetemi képzést kapott. A finnek nemcsak elvben fogadták el, hogy az alapképzésen múlik minden, tehát ide kell összpontosítani a legjobb erőket, hanem a gyakorlatban is megvalósították. Az iskolában elejétől fogva magas követelményeket állítanak a gyerekek elé, de a lehető összes támogatást megadják nekik. A tanárok társadalmi megbecsülése náluk ma az orvosokéval vetekszik, ám a felelősségük is rendkívül nagy. A nevelésben elsőbbséget élvez az anyanyelvi kultúra és az alapkészségek kialakítása. Az olvasás – könyv-újság egyaránt – náluk nemzeti hagyomány. Mindennek az lett a következménye, hogy a társadalmi-gazdasági háttérnek nagyon csekély hatása van a diákok eredményeire, és Finnországban lehetetlen rossz iskolát találni. Még a leggyengébbek is elérik az OECD-országok átlagát.
(Hogy nálunk nagyon súlyos bajok vannak a tanárképzés körül, azt jó néhány éve mondogatják a szakemberek. Egyelőre azonban semmi nem mutat arra, hogy remény lehet a finnországihoz hasonló, érdemi változtatásra.)
A különböző országokból jött professzorok egybehangzóan állították: be kellene látnia végre a nevelés- és oktatásügy összes szereplőjének, hogy a pénz önmagában nem elég a jó iskolához. Szükség van rá, de csak pénzzel nem lehet megoldani a problémákat. A tanár szerepe elsőrangúan fontos minden szinten.
(Egy terminológiai megjegyzés: a francia nyelvű szakirodalom az érettségiig „éducationról”, tehát nevelésről szól, csak ezt követően, a felsőoktatásban jelenik meg az „enseignement” szó.)
Szigorúan tartották magukat a francia szervezők ahhoz az alapelvhez, hogy ne legyen franciaközpontú a találkozó, de – nagyon helyesen – a gyakorlatban villantották fel saját rendszerük néhány alapproblémáját. Legelőször elvitték az újságírókat egy Párizstól délnyugatra lévő speciális gyakorló általános iskolába, ahol a tanulók túlnyomó többsége lepusztult toronyházakban lakó analfabéta vagy félanalfabéta bevándorlók gyereke. Franciaországban 1981-ben, Mitterrand kezdeményezésére vezették be az elsőbbséget élvező nevelési zónákat (ZEP) olyan területeken, ahol a népesség jelentős része hátrányos helyzetű. Kiadták a jelszót: „Pozitív diszkriminációt: többet azoknak, akiknek kevesebb jut!” Tehát több pénzt, több kitűnően képzett tanárt a ZEP-iskoláknak. A rendszer általában nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de bizonyos helyeken kiváló eredményeket értek el kiváló pedagógusok. Hogy a tanárok szerepe mennyire meghatározó, arról itt is meggyőződhettünk. Pedig a környék sokáig olyan rossz hírű volt, hogy újságíró, televíziós csak álcázott rendszámú kocsival merészkedett oda. A helyzet az utóbbi években éppen az iskolának köszönhetően változott meg. Daniel Becchio igazgató vezetésével fantasztikus tanárgárda dolgozik itt. Azt mondják, az a legjobb társadalmi integráció, ha a lehető legtöbbet vannak együtt a gyerekekkel, és a szülőket is bevonják a munkába. Ők boldogan be is kapcsolódnak, nem jártak ugyan iskolába, de tudják, hogy fontos, és büszkék rá, hogy a gyereküknek megadatik az, amire nekik nem volt lehetőségük. Egy szociológus felmérése szerint 72 etnikum leszármazottja tanul ebben az iskolában, de Daniel Becchio azt mondja, nekik mind francia, aki itt van, nem nézegetik, ki honnan jött. Ezek a gyerekek ugyanazt tanulják, amit a többiek az ország bármely más iskolájában, és az eredményük eléri az országos átlagot, ami nagy vívmány. Már azt is lehet tudni, hogy mindaz, amit itt kapnak, nem vész el, az eredménye megmarad a középiskolában is (amely Franciaországban kétszintű: college, lycée). Az igazsághoz hozzátartozik, mondják francia újságíró-kollégáink, hogy ugyanebben az épületben, a csapóajtón túl van egy másik hasonló iskola, de ott sokkal rosszabbak az eredmények. Ami megint azt bizonyítja, hogy bárhol legyünk is a világban, rengeteg függ a tanároktól.
A francia felsőoktatás is most küszködik a három plusz kettő plusz doktori (PhD) képzés (L+M+D, azaz Licence, Master, Doctorat) bevezetésével. De ott legalább hagytak némi időt az egyetemeknek, hogy kidolgozzák a programjaikat, és könnyebb is volt az áttérés, hiszen Franciaországban lényegében megvolt a háromciklusú képzés. A felsőoktatásba belépő diákok hatvan százaléka tanul egyetemeken – ott néhány kivételtől eltekintve nincs felvételi vizsga –, a többiek az úgynevezett grande école-okba mennek, ahol viszont szigorúan felvételizniük kell. Sokan maradnak ki a hagyományos egyetemekről, de számukra több szakképzési lehetőség nyílik meg – legalábbis elvben. A nemzetközi környezetben dolgozó „grande école”-okat elvégzők viszont jobbnál jobb állások között válogathatnak, igaz, hogy a hallgatók több mint hetven százaléka jómódú, többnyire felsőfokú végzettségű szülőtől származik. A felsőoktatás demokratizálására tett érdekes kísérletnek tekinthető az a nagy vitát kiváltott tehetségkutató rendszer, amelyet a párizsi Politikatudományi Intézet vezetői találtak ki és vezettek be. Végigjárták a hátrányos helyzetű területeken (ZEP) lévő gimnáziumokat, szerződést kötöttek velük, javaslatot kérve arról, kik a legjobbak, akik esetleg beléphetnek majd az IEP-be. A kiválasztottaknak is felvételizniük kell, de a vizsga nem azonos a jobb helyzetben lévő családok gyermekei számára előírttal. Richard Descoings, az IEP igazgatója határozottan állítja, van lehetőség arra, hogy a szakmai elitből társadalmi elit legyen, csak vállalni kell a rendszer átalakításával járó vitákat. Ők vállalják, és főleg először alaposan végiggondolták, min akarnak változtatni, és az mivel jár.
Pécsen
Versenyt úsztak az elszabadult kukák a pécsi villámárvízben + videó
