Mi ez, ha nem államcsőd?

Érdeklődéssel olvastam a Magyar Nemzet július 13-i számában megjelent, A valós problémákat elfedte a vita című írást Lóránt Károly tollából. Mindenben igaza van, én hasonlóképpen értékelem az Orbán–Gyurcsány-vitát, az egész beszélgetést. A témához adalék gyanánt felhívom a figyelmet Széles Gábornak a Magyar Nemzet július 16-i számában megjelent interjújára, amelynek címe: Jövőre is nőnek a vállalkozások terhei. Különösen ez utóbbi világít rá a magyar probléma lényegére. Arra, hogy a magyar gazdaság növekedésének motorja a külföldi hitelfelvétel, és nem a gazdaság organikus fejlődése, növekedése. Mindehhez már csak én teszem hozzá, hogy ez a motor előbb vagy utóbb (de szerintem inkább előbb) le fog állni, mert a jelenleg még növekedést produkáló tőkebeáramlás (annak közgazdasági és nem statisztikai tartalmát tekintve) elapad. Már ma is közel vagyunk ehhez, mert a nemzetközi tőkepiacokon végrehajtott minden állami hitelfelvétel prospektusa (Placing Memorandum) nyíltan és publikusan bevallja, hogy a hitelfelvétel célja az éppen lejáró hitelek törlesztése. (Egyetlen kivételt találtam, egy közel ezermilliárd eurós állami hitelfelvételt a 4. számú metróvonal és a csepeli szennyvíztisztító finanszírozására, amit nemrégiben írt alá a pénzügyminiszter és a főpolgármester.)
Mi ez, ha nem államcsőd? Ugyanis ha nem kapnánk új hiteleket, nem tudnánk törleszteni a lejáró adósságokat. Az adósság rulírozása pedig fenntartja a külföldi hitelektől függő és zsarolható állapotot. Az az érzésem, hogy a külföldi hitelezőknek éppen ez a célja. Ezért hajlandók a lejáró hitelek törlesztésére újabb és újabb hiteleket adni. Ha az olvasónak módjában áll a nemzetközi hitelfelvételek Placing Memorandumához hozzáférnie, maga is ellenőrizheti ezt A hitel felhasználása című fejezetekben. Eközben növekszik a Magyarországról osztalékok formájában kivont tőke, ami azt jelenti, hogy a hazánkban működő külföldi tőke egyre nagyobb része nem a belföldi akkumulációt (növekedést) gyarapítja, miközben nő az adósságszolgálati teher. Fizetjük az adósságállomány utáni kamatokat, és csal a statisztikánk is, mert a külföldi cégek osztalék formájában ki nem vont nyereségét (úgynevezett újra befektetett jövedelem címén) tőkebeáramlásként veszi számba, miközben ennek semmi köze a tőkebeáramláshoz. Ez forintban itthon megtermelt jövedelem. Feltüntetni tőkebeáramlásként azért, mert a külföldi tulajdonos kivonhatta volna, de nem vonta ki, egyszerűen szólva hamis logika, durvábban szólva: statisztikai csalás.
Én valójában nem is csodálkozom a helyzeten, bár ökölbe szorított kézzel, tehetetlenül nézem, hogy az ország hogyan megy tönkre. Ugyanis az a véleményem, hogy Magyarország elvesztette önállóságának és szuverenitásának gazdasági alapjait. A döntő termelési eszközök külföldi kézben vannak, az eladósodottság révén pedig a gazdaság függő, zsarolható állapotban van.
A július 17-i Nap-kelte című műsorban Boross Péter értékelte a Gyurcsány–Orbán-vitát, lesújtó módon nyilatkozva róla. Azt mondta, hogy méltatlan és szégyenteljes dolog két miniszterelnöknek ilyen lapos, sekélyes, semmitmondó vitát folytatni. Két miniszterelnök beszéljen az ország jövőjéről, a gazdaság helyzetéről, és fejtse ki erre vonatkozó álláspontját még akkor is, ha a két álláspont eltér egymástól. Igazat adok neki. A vitában ugyanis nem az volt a lényeg, amit mondtak, hanem az, amiről nem beszéltek. Egyikük sem. Nem beszéltek a népesség csökkenésének a problémájáról, az agrárium válságáról és a költségvetési hiány bajairól, illetve mindezek következményeiről. Gyurcsány Ferencet még csak megértem, miért nem beszélt ezekről. Orbán Viktor viszont véleményem szerint azért nem, mert nagyon jól tudja, hogy milyen a gazdaság helyzete, és azt is tudja, hogy ezen ő sem tud (vagy nem akar) majd változtatni.
Hát itt tartunk ma. Csalódott, keserű és kiábrándult vagyok a jövőt illetően.

A szerző a Magyar Nemzeti Bank
vezető munkatársa volt