Rokonok, ősök, ismerősök

Jómagam nem tartozom azok közé, akik sajnálják a filmforgatási százmilliókat Szabó Istvántól. Nincs annyi Oscar-díjas filmrendezőnk (sőt, ha belegondolok, rajta kívül csak Rófusz Ferenc van), hogy huzamosan parlagon hagyhatnánk vitathatatlan, sokszínű tehetségét. (Ezzel együtt fél emberöltő óta nem forgatott hazai produkciót.) Mindazonáltal meglepett legújabb témaválasztása: ha tippelnem kellett volna, milyen klasszikus regényt akar megfilmesíteni, a Móricz Zsigmond-féle Rokonok legutoljára jutott volna az eszembe. S korántsem azért, mintha egy iskolai kötelező olvasmány túl magas labda volna.
Szabó legutóbbi komoly filmje, A napfény íze azzal ért véget: a magyarországi zsidóság asszimilációja elvetélt kísérlet volt, zátonyra futott; sem a monarchikus, sem a poszttrianoni, sem a bolsevik modell nem bizonyult számukra – finoman szólva – kielégítőnek. A végkicsengés (és a forgatókönyvet is jegyző Szabó) szerint a galíciai gyógyfőzetkeverő Kárpát-medencei leszármazottai csupán akkor juthatnak el a lélekmentő önazonosságig, ha teljes mellszélességgel vállalják származásukat, visszaveszik eredeti családnevüket, disszimilálódnak. Éveken át árgus szemekkel figyeltem, hogy a művészi érzékenység átszűrődik-e a közélet és a mindennapok világába is. Nos, nem szűrődött át. A hazai zsidóság identitását illetően folytatódott ugyanaz a kétkulacsos szellemi-politikai játszma, mint A napfény íze előtt: gondos apparátusok tartották életben a történelmi eredetű félelmet, amely az asszimilációt éppúgy ellehetetlenítette, mint a disszimilációt. Maradt a zavar valahol félúton, a napfény íze helyett meg a kellemetlen szájíz.
Móricz huszadik százada egy másik század. Ismerte ugyan saját korát szőröstül-bőröstül, bírálta is eleget, de más izgatta, mint (eddig) Szabót. Móriczot leginkább két, szociológiailag jól körülhatárolható csoport érdekelte: a paraszt mindenféle fénytörésben; valamint a mikszáthi kedélyességétől végképp megfosztott dzsentri. Csodálkoznék, ha Szabót a XXI. század elején megérintené a parasztság gyakorlatilag bevégeztetett sorstragédiája. A közös nevező közöttük tehát alighanem a dzsentri: a felemelkedő vagy lecsúszó egzisztencia, akinek életében a valóság és a látszat végképp nem fedi egymást. Igaz, a Rokonok – s ezért is tartjuk remekműnek – túlmegy a két világháború közötti szokásos dzsentritematikán. Nem az elvesztegetett, hanem a megszerzendő vagyon áll a regény gyújtópontjában. Továbbá ennek eszköze, a panama – vagy ahogy mi szoktuk mondani: a korrupció. Móricz zsenialitása abban áll, hogy logikus, már-már törvényszerű lépésekből építi fel a korrumpálódás folyamatát, ami ettől olyan jelleget kap, mint egy időtévesztéses ógörög tragédia. A főhős tisztán érkezik a történetbe, de észrevétlenül körülszövik a rokonok. (Mai nyelven ezt úgy mondanánk: foglyul ejti a hálózat.) A háború előtti hálózat szükségképpen urambátyámos, ám ez csupán stílusjegy. Móricz remeklése – nem olyan rég volt, hogy ne emlékezhetnénk rá – az elittudatú elvtársak kádári beltenyészetére is száz százalékig ráillett. S minden bizonnyal – tanúsítja ezt Szabó István serénykedése is – korunkra csakúgy ráillik. Ráadásul, ha van éra, amikor egyszerre van jelen a dzsentrifikáció meg a panamás vagyongyarapodás, a mi időnk markánsan az.
A Rokonokat persze korábban már megfilmesítették – nem is akárhogyan. Máriássy Félix nekifutásában bő fél évszázaddal ezelőtt Ungváry Lászlónak, Tolnay Klárinak, Rajnay Gábornak, Pécsi Sándornak, Tímár Józsefnek meg a fiatal Temessy Hédinek az időtlen igazságok mellett nyilván időszerűeket is közvetíteniük kellett. Legfőképp azt, hogy lám, ilyen velejéig romlott volt a kapitalizmus – többek között azért is kellett a múltat végképp eltörölni, hogy efféle visszamenőleges társadalomkritikus filmmel révedhessünk vissza rá. Mindenesetre Szabónak – no meg színészeinek: Csányi Sándornak, Tóth Ildikónak, Eperjes Károlynak, Marozsán Erikának, Kállai Ferencnek és Jirí Menzelnek – fel van adva a lecke. Egyrészt művészileg; másrészt viszont abban a tekintetben, hogy (noha magát az újraforgatást nyilván a korunkra való kísérteties móriczi rezonálás kényszerítette ki) mennyire tudnak ellenállni a túlzott aktualizálás kísértésének.
Ez a kísértés kétségkívül roppant erős. Nekem például ha bedobnák a Neumann-féle sematikus számítógépembe azt a két szót, hogy politika és rokonok, elég nagy valószínűséggel az jönne ki végeredménynek, hogy Apró–Gyurcsány-érdekkör. De alighanem azonnal belátnám, hogy fölösleges időtöltés azon tűnődni: vajon autentikusan alakítaná-e mindenki Fletóját a kontrollos (s nem az OTP-s) Csányi Sándor; Dobrev Klárát meg a Jadvigaként remeklő Tóth Ildikó. A politikai természetű aktualizálás azonban mást esetleg egészen más asszociációkkal ajándékoz meg. A Gondola internetes hírportál elemzője például a lehető legkomolyabban épp Gyurcsány politikai ellenlábasánál köt ki: „A világhírű rendezőnk nagy merészségre vállalkozott, amikor e témához nyúlt. Ebben a politikai és társadalmi légkörben könnyű áthallásokat (napi politikai aktualizálást) beletenni és észlelni, nehéz lesz a függetlenséget és hitelességet megőrizni. Szerencsétlen dolog lenne, ha az új Rokonok az Orbán családról vagy a Fideszről szólna.”
Szerencsétlen dolog volna? Bizony az. Gyurcsánynak legalább van zsarátnoki típusú rokona (ismerőse, boldog vagy boldogtalan őse). De mije van Orbánnak? Hová nősült ő be? Vagy valóban ilyen egyszerű volna a képlet: a rokoni hálózat simán behelyettesíthető egy demokratikus párttal? Ha ez a Fidesz, akkor különösen pikáns Eperjes Károly szerepeltetése – nem csupán hídemberi minősége miatt. S elég volna a disznóhizlaldát kőbányával meg szőlővel (esetleg kádkővel vagy tankönyvvel) pótolni, s máris előáll az igényes publikumban az áhított aktuálpolitikai katarzis, amely materiális voksokban is rögvest megnyilvánul? Én ezt nem hiszem. A Mephisto rendezője történelmi léptékben aktualizálhat ugyan (az Édes Emma, drága Böbe a rendszerváltozás publicisztikai természetű hű lenyomata is egyben), de meggyőződésem, hogy soha nem süllyedne egy készséges kurzusfilmrendező színvonalára.
Talán mégis az élettel van baj, s nem a művészettel, hogy ilyesmi egyáltalán az eszünkbe jut. Csak meg tudom ismételni azt, amit húsz éve papírra vetettem: a gyanakvás a társadalmat benőtte, mint a vad lián. Miért az ötlik fel bennünk mindjárt az új Rokonokról, hogy abban vajon orbáni vagy gyurcsányi vonásokat ölt az örök dzsentri? S mi van akkor, ha a Gondola még a kollektív szorongásainkat illetően is téved, s a Szabó-féle Rokonok mégsem potenciális kurzusfilm (hiszen még Máriássy Félixé is ki tudott valamennyire bújni a diktatúra fojtogató öleléséből), hanem a régi és új Zsarátnokok között létesít szellemi kapcsolatot? Jó ez nekünk? Nem össznépi mazochista élmény az, hogy Móricz óta lényegében semmi nem változott ebben a zsarátnoki méretű hazában?
Voltaképpen persze örülnünk kell, hogy mégiscsak kerül 370 millió forint egy olyan, feltehetőleg színvonalas filmes produkcióra, amely a mindenkori politikai játszmák legmélyebb, legbűzhödtebb bugyraiba kalauzol el bennünket. Móricz ugyan élete végén azt hirdette, hogy ne politizálj, hanem építkezz – de ezt botorság volna szó szerint vennünk. Politizálás nélkül nem megy. Ahhoz pedig, hogy hozzáfogjunk az építkezéshez, előbb bontani kell. Eltakarítani a romokat. S talán nem hiú elvárás, hogy Móricz ne alkalmazott kampányszakértőként bukkanjon fel a stáblistán…