Athoszi Köztársaság

Nemcsak az európai alkotmányon, de a jelek szerint az Európai Unión is sok a lyuk. A puszta tény például, hogy az athoszi szerzetes-köztársaság lényegében csorbítatlanul átörökíthette autonóm státusát Görögország uniós csatlakozása után is, azt mutatja: a brüsszeli szigorra sem kell mérget venni – mindig előfordulhatnak indokolt kivételek. Athosz alkotmányának alappillére ugyanis az, hogy erre a több mint háromszáz négyzetkilométerre teremtett nő be nem teheti a lábát. Aki megmutatja nekem, hogy ez a tiltás miként harmonizál a már-már abszolutizált uniós jogelvekkel, amelyek a nemek közötti diszkrimináció tiltását is evidenciaként kezelik, annak őszinte tisztelettel gratulálok.
Félreértés ne essék: semmi bajom Athosszal, a bizánciak kétezer méteres szent hegyével, sem a vadregényes félsziget köréje települt húsz kolostorával. Azóta izgatja ez a hely a fantáziámat, mióta süvölvény koromban a kezembe került egy izgága amerikai, bizonyos Richard Halliburton útleírásfüzére, amely a hangzatos Varázscsizmában a Föld körül címet viselte. Az elsöprő önbizalmú jenki éppen úgy nyomába eredt elsüllyedt afrikai királyságoknak, mint az orosz cárkultusztól betegesen rettegő Lenin (cár) által lemészároltatott Romanovok tragikus sorsának. Mellékesen pedig elvetődött Athoszra is, ahonnan nem csupán a hölgyeket tanácsolják el egy végtelennek tűnő évezred óta, de még a nőstény állatokat is. A tiltásnak – akárcsak feltehetőleg magának a cölibátus intézményének – eredendően gazdasági okai voltak. Míg a papi nőtlenség a fennkölt teológiai elvek mellett az egyházi birtokok öröklés útján való felaprózódását is hivatott volt megakadályozni, az athoszi asszonyfóbia nemcsak a szerzeteseket kívánta megóvni a két lábon járó e világi kísértésektől, hanem a középkor gyorsan szaporodó „gazdasági menekültjeit” is sikeresen távol tartotta az Égei-tengerbe nyúló, háromujjú Halkidiki-félsziget keleti csücskétől. A férfiasan szigorú tilalmat mindössze kétszer hágták át: egyszer a XIV. században, egyszer meg 1916-ban – bizonyságul, hogy nem csak az uniós törvények alól létezik kivétel.
Az idegenforgalmi nagyüzem azonban van olyan leleményes, hogy akár a legdrákóibb szabályokat is kijátssza. Ha a szebbik nem a megszentelt földre nem teheti be a lábát, akkor erre specializálódott sétahajók fedélzetéről, a tenger felől lopakodva kell megmutatni neki a tiltott kolostorokat. Azok pedig nemcsak elképesztően festőiek, de funkcionálisan is dacolnak az évszázadok természeti és történelmi viharaival. Noha mára – az elhúzódó török uralom és az ikonokat megtizedelő szabad rablás után – a zord regulájú szerzetesi közösségek létszámban csupán a töredékét képezik a hajdani virágkorénak, ma is másfél ezer „állampolgára” van Athosznak. A görög kolostorok mellett van bolgár, sőt orosz kolostora is; s nemcsak önálló kormánnyal, de saját kikötővel, rendőrséggel, sőt vámhivatallal is rendelkezik. Idegenek útlevéllel, szabott kvóta szerint (naponta harminc görög és tíz külhoni férfiú) léphetnek a teokratikus miniállam területére; s ha a görögök a bizánci kultúra előtti időkből merítve még arra is leteszik a nagyesküt, hogy itt zenélt Poszeidón tengeristen zenekara – igazán semmi nem hibádzik az évezredeket összemosó egyetemes kultúrillúzióból.
S lojális uniós polgárként ilyenkor sajnálja igazán a zárt kolostorokat a tengerről megcsodáló magyar, hogy annak idején Kós Károlyék transzilván Kalotaszegi Köztársaságát „elsodorta a történelem”. Ki tudhatja, hány rejtett lyuk bújik meg még ezen az amúgy fölöttébb tökéletes Európai Unión?