Isten mégis megengedte, hogy fellépjen a vasfogú, műanyag szemű, nőnevű „férfi”, ez az emberszerű lény az arénában. Nem mondanám kudarcnak. Fellép, hát a világ ilyen, és várhatóan még ilyenebb lesz. Fellépnek itt majd még mások is. A nyilvános imahadjárattal és tiltakozással a keresztények zöme ismét felfedte régi, kedves, buta naivitását. Sokan hitték, hogy most az énekes személyében akar belopózni az Antikrisztus Magyarországra, és mindent megtettek, hogy meg ne történjen. Ennek hatására még azok is elmentek Manson koncertjére, akik amúgy csak vállukat vonogatták neve hallatán.
Lehet, úgy kellett volna tenni, ahogy Jézus tanítja: „menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál titkon a te Atyádhoz”.
Sajnos nem ez volt a magyar fiatalok első fekete miséje. Évtizedek óta érik egymást a sátáni szövegeket éneklő, démonivá maszkírozott és okkult szimbólumokat használó heavy, trash, speed, death, black metal zenekarok a honi színpadokon. A halálzenék rajongói klubokba szerveződnek, honlapokat üzemeltetnek, és együtteseik osztódással szaporodnak. Ifjú honfitársaink zöme rendszeresen rázza a fejét olyan hangversenyeken, ahol brutalitást sugároz a zene, s a szövegek vérről, gyilkosságról, ördögről, pokolról és kénköves ménkűről szólnak – korántsem elítélő hangsúllyal. Erre az értékrendi válság enyhe kifejezés. Csak néhány példa a rengetegből: a Slayer (nagyjából: öldöklő) mellett, amely visszajáró vendége hazánknak, számos rajongót tudhat magáénak a Destruction (rombolás) és a Napalm Death (napalmhalál) együttes, valamint a Báthory Erzsébet szadista grófnőről, hazánk büszkeségéről elnevezett amerikai Bathory zenekar. Megint későn tetszünk ébredni.
Az elemzők egy része szerint ön- és közveszélyes életstílust propagálnak ezek a csoportok, mások szerint azonban a gyerekek kitombolják magukból az összegyűlt feszültségeiket (van nekik bőven) az ilyen bulikon, aztán hazamennek, és jók lesznek megint.
Régi már a frigy a rock és a sátán között. Egyes zenészek kivagyiságból, polgárpukkasztásból, vagy csak mert szerintük jól hangzik, sátános szövegekkel hevítették rajongótáborukat már a hetvenes években is, gondoljunk a Rolling Stones Simpathy for the Devil (Rokonszenv az ördöggel) című lemezére vagy arra, hogy John Lennon egy ízben komoly képpel közölte, eladta a lelkét az ördögnek. Az angolszász világban, ahol a felnőtt társadalom jórészt vallásos, a kamaszkori lázadás kézenfekvő formája az ördögözés. S a rockpiacot a kereslet-kínálat szimbiózisa működteti. Az Iron Maiden legsikeresebb lemeze a Number of the Beast (A fenevad száma, 666) címet viselte, az AC/DC szikrázó tehetségű énekese, Bon Scott pedig a halála előtti koncerten azt üvöltötte a mikrofonba: I’m on the Highway to Hell (Úton vagyok a pokolba). Néhány órával később egy párizsi kuplerájban állt meg kokaintól túlhajtott szíve, nem volt még harminc.
Hogy mikor csap át a polgárpukkasztó allűr igazi sátánkultuszba, pontosan nem tudható. A kultikus sátánizmust űző Black Sabbath énekese, Ozzy Osbourne – aki minden keresztény tiltakozás nélkül járt Magyarországon – ugyanazt állítja, mint a nemrég szintén itt szerepelő Alice Cooper: mindez csak show. Ugyanakkor a köztudomásúan szolid rockot játszó Eagles együttes tényleges sátánimádó szeánszon vett részt.
Azt hiszem, a sátánnak igen sokat segített a középkor. Akkor jelent meg ugyanis a freskóördög, ez a kénfüstös, vörös pofájú, patás-szarvas lúzer, aki retteg a fokhagymától meg a szenteltvíztől. Mint mondják, Luther doktornak is megjelent egy ízben, s a reformátor azonnal hozzávágta a tintatartót. A freskóördögtől nehéz félni. Komolyan venni is nehéz. S ez a figura él tovább a lemezborítókon. A szimatszatyros, hosszú fekete pólós nemzedék tagjai minimum egy ördögfigurát tartanak kis panelszobájuk falán.
Az ördögkultuszt többnyire ártatlan, kinőhető szórakozásnak szokás minősíteni; ezt a kedélyes, kispolgári szimplifikációt én nagyon nem szeretem. Tény, hogy mikor Nicolas Claux-t, a hírhedt francia nekrofil gyilkost megkérdezték, mi a kedvenc zenéje, lelkesen sorolta a fenti együtteseket. A sátánizmus világszerte valóságos problémát okoz a bűnügyi szerveknek, és a többnyire állatokat, de olykor embereket is rituálisan megcsonkító és kivégző sátánisták az említett zenekarokat hallgatják szertartásaikon. A Judas Priest (Júda papja) együttesnek bíróság elé kellett állnia, mert néhány fiatal engedelmeskedett öngyilkosságra felszólító dalszövegének. Könyörgöm, gyerekekről van szó. A Metallica Seek and Destroy (Keress és rombolj) felszólítása egész nemzedék körében lett szállóigévé . Ezekhez képest Szent István-i intelem a Punk’s not Dead (lefordítva: a punk – jelentése nagyjából: szenny – nem halott), amit anarchista kultminiszterünk hirdet.
Ennek ellenére aligha lehet csupán ezeknek a zenekaroknak a nyakába varrni mindazt, ami ma a körülöttünk tapasztalható értékválságot jelenti. A pornóipar, a drog, az abortuszok, a válás, a kedélybetegségek magas száma, az alkoholstatisztika és az öngyilkossági ráta azt mutatja, hogy a bukott angyal nem Mansonnal jött be Magyarországra. Ördögkérdésben a Biblia az autentikus forrás, amely kirajzolja e lény karakterét: ravasz; „hazug és a hazugság atyja”, aki „embergyilkos volt a kezdetektől” – mondja róla Jézus. Az ördög gyűlöli az embert; a gyerekeket leginkább, mert még rajtuk az Isten kezének melege. Rendszerint a világosság angyalának tünteti föl magát, ismét a Biblia szavai szerint. Nem büdös, és nem félelmetes. Kiváló szónok, remek muzsikus, elsőrangú diplomata, vallási fenomén. S ahogy Jézusban az Isten öltött testet, úgy az ördög az Antikrisztus személyében lép hatalomra. Nem úgy fog bemutatkozni, hogy jó napot, én vagyok az Antikrisztus. Nem démoni maszkot visel, hanem Boss öltönyt. Az antikrisztusi hatalom nem ijesztget, mint Manson, hanem ígér: új rendet, újfajta embert, új identitást, új csodákat, új fellendülést. Új törvényt, a „mindent szabad” törvényét. A világdráma fináléjában pedig visszatér Jézus, és úgy kezdi a rendcsinálást, hogy megöli az Antikrisztust „szájának leheletével” (ez a kép érzékelteti az erőviszonyokat).
Egyénként pedig nem értem, miért kéne elvárni a jelenlegi, istentagadó parlamenti többségtől, hogy megértéssel fogadjon bármilyen keresztény tiltakozást. E tiltakozás édes muzsika balliberális felebarátaink fülének. A Krisztus-gyalázás őnáluk jópofaság. Szeretik Marilyn Mansont, mert kimondja helyettük: „minden hívő féreg”. Észre kéne venni, hogy rég keresztényellenes civilizációban élünk, antikrisztusi lelkület sugárzik az újságokból, az irodalomból, a rádióból, a tévéből, a politikából, a kultúrából. Manapság azok az igazi sztárok, akik nem parodizálni-kipellengérezni akarják a világ rosszaságát, hanem kéjes igent mondanak rá, és vigyorgó, pimasz nemet mindarra, ami szent és igaz.
S legyünk erősek, a kormányváltás sem fogja jobbá tenni a világot, megváltoztatni az emberi szívet, nem fogja a Fidesz Isten országát elhozni a földre, legfeljebb jobban élünk egy kicsit. A világ marad egy hatalmas és egyre durvuló Manson-koncert. A legtöbb, amit tehetünk, hogy nem veszünk jegyet.
Riport a koncertről a 15. oldalon
felsőoktatás
Rég nem volt ilyen sikeres felvételi
