Magyar Irodalmi Zéró

Egy minapi lapinterjúban Bozóki András kultuszminiszter konokul megismételte: ha nem volnának a nyakunkon a választások, igenis eltörölné a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma elnevezést. Merthogy az az ördögtől való, Orbán Viktor találmánya. Az alakias megnevezés ezzel szemben: Kulturális Minisztérium. Bozóki nem értesült sem a vonatkozó amerikai nyelvhasználatról, sem a brüsszeliről – ami azért kínos az ő pozíciójában. De felfigyeltem egy nem elhanyagolható nézőpont-módosulásra is: Bozókinak immár nem annyira a „nemzeti” jelzővel, mint az „örökséggel” van baja. Miniszterünk nem akar örökölni semmit kulturálisan. Megdöbbentő fejlemény: egy perverz, szuicid kultúrfilozófia végpontja. Mivel fogalmunk sincsen, hová tartunk, a sutba vele, honnan jöttünk. Bozóki eszerint nem a nemzeti kultúra szolgája, hanem a felszámolóbiztosa. Szavaiból kitűnik: az államnak végeredményben kolonc a kultúra, a liberális kiskáté szellemében jöjjön itt is az üdvözítő piac, Magyarország legyen az öntudatos és áldozatkész mecénások, kultúraérzékeny ipar- és pénzmágnások földi paradicsoma…
Szerencsétlen egybeesés, hogy szinte ezzel egy időben szárnyra kapott a hír: megszűnik a Magyar Irodalmi Díj. Januárban már ki se adják, s a kultúrbotrány elkerülése végett nem árt ezt már decemberben kiszivárogtatni. A minden évben ötmillió magyar forinttal együtt járó Magyar Irodalmi Díj – megtévesztő elnevezése ellenére – nem állami elismerés volt, hanem az úgynevezett Magyarország Európában Alapítvány adományozta az év legnagyobb szépirodalmi teljesítményét jegyző szépírónak vagy költőnek. Vagyis ez egy magándíj, amely a „magyar” jelzőt bitorolva lényegében egyetemes nemzeti kitüntetésnek, voltaképpen állami elismerésnek maszkírozta magát. S mint ilyen, bizonyára a szíve csücskében volt Bozókinak, hiszen nem neki kellett kiszorítania ezt az ötmilliócskát. Az odaítélések nem voltak mentesek a skandalumoktól – elég most itt csak erdélyi remekírónk, Szilágyi István megalázására utalni, aki nem volt hajlandó megosztott díjat átvenni, s akit bosszúból emiatt ki is felejtett a Népszabadság a díjnyertesek fotógalériájából. Az alapbotrány azonban magának a díjnak a gründolása. Az egész feltehetőleg azért találtatott ki, mert Göncz Árpádnak, az SZDSZ fétisének 2000-ben le kellett köszönnie az államfői tisztségről, s így hirtelen szerepléshiány állt elő. Holott Göncznek még voltak feladatai (egyszer még kérünk tőled valamit, Pelikán elvtárs): kampányolgatás Medgyessy mellett, miegymás. Így hát teljesen spontán tíz magyar óriáscég úgy gondolta: összedobnak egy díjat, amit aztán Árpi bácsi, a valamikori író minden januárban átadhat, őrizve a nemzet fölött lebegő államférfi nimbuszát.
Most meg beütött a mennykő: oda a pénz, oda a fellépés. A hírt Fazakas Szabolcs alapítványi ügyvezető elnök erősítette meg, így biztosra vehető. Fazakas szocialista színekben előbb miniszter volt, jelenleg meg az Európai Parlament pénzügyi ellenőrző bizottságát elnököli ugyancsak szocialista delegáltként, így hát a „pártpolitikától mentes” díj méltatása az ő szájából különösképpen mosolyfakasztó. Arról nem is szólva, hogy a finanszírozó tízek felajánlásának nemcsak az önkéntessége kérdőjelezhető meg az alapítványi összetétel ismeretében, hanem – a gazdasági és pénzügyi függőségek miatt – nekem például még a korrupció kénköves szaga is facsarja az orromat. Arra meg már csak legyinteni tud a kibic, hogy a nyilatkozó nem tudja eldönteni: arra hivatkozzék-e, hogy az egész buli csak erre az ötéves tervre volt méretezve, vagy arra, hogy a tíz adományozó cégből több megszűnt vagy átalakult.
Félreértés ne essék: jómagam – ha mondjuk szerényen Göncz-díjnak keresztelnék át – szívből pártolnám, hogy élő magyar írók minél több pénzt vigyenek haza a családjuknak, hiszen a mai magyar irodalmár nincs elkényeztetve: nem sorakoznak megsegítésére a Hatvanyk és Baumgartnerek. Így viszont csak arra tudok gondolni: a díj politikai értéke vészesen inflálódott, a résztvevők igyekeznek sebesen szabadulni a Göncz-részvényeiktől. Pedig „az irodalmi közvélemény” arra számított, hogy januárban Nádas Péter és Spiró György fáradhat a kasszához – remélem, valahogy túlélik majd az elmaradt bevétel fölötti csalódást, s bizonyára kárpótolják őket valamiképpen.
A Bozóki-féle virtuális mecenatúra vezérhajója azonban mindenképp zátonyra futott. Fazakas szerint „a cél az volt, hogy más új díjak szülessenek, amelyek átvehetik ezt a szerepet, és úgy látom, hasonlók meg is születtek”. Ezt a célkitűzést ugyan kétlem, de tény, hogy létezik például Prima Primissima: az alapítóktól igazán szép, hogy a profitmilliárdokból a kultúrába is visszaforgatnak valamicskét. Van szép és nívós gála is, no meg magyar viszonylatban krőzusi díjak: számos alkotó elmaradt nemzeti megbecsülését a nemzeti nagytőke hivatott helyreütni. Bozóki e képletben teljesen felesleges; kidobott pénz a telefonját meg a sofőrjét fizetnünk – majd a magasságos zsűri bölcsen összeül, és kihozza, hogy A szólás szabadsága két műsorvezetője közül az a primissima, amelyik a nagyobbat csalta az aktuális nagyemberek szolgálatában; egy Népszabadság-os jelölt pedig öt pontot ér, míg két irodalmi szinten író Magyar Nemzet-es összesítve kettőt. Ezúton gratulálok Tamás Ervinnek, de hát én úgy emlékszem, ebből a kategóriából a pénzosztó urak eredetileg kirekesztették az aktuálpolitikai frontharcosokat. Ezen magamban berzenkedtem is, olyan érveket felhozva, hogy egy mai Szabó Dezső vagy Ady Endre ezek szerint nem jöhetne szóba. Nyilván az én csököttségem, hogy nem ismertem fel: a Népszabadság vezércikkei a politikamentes zónához tartoznak. Eredeti témánkhoz meg ebből az tartozik, hogy ha az állam kivonul a nemzeti kulturális örökség ápolásából, fenntartásából és urambocsá honorálásából, akkor az esetlegességek válnak uralkodóvá. Ugyan milyen jogon szólhatnék én bele abba, hogy ez vagy az a milliárdos milyen díjbizottságot állít fel, vagy hogy mire szórja el a pénzét? Semmi közöm hozzá. Ha akarom, megnézem a díjkiosztó gálát; ha akarom, nem. Legfeljebb sérelmezhetem, hogy a vitatható értékítéletű közszolgálati reklámműsort a köztévé frekvenciáján terítik – akkor majd átviszik egy kereskedelmi csatornára. De mi van akkor, ha csakis más területen jeleskedő mecénások maradnak, akik megmondják a tuti frankót, míg nekünk, a nemzeti kulturális örökségünktől potenciálisan megfosztandó adófizető publikumnak csupán a szervilis taps joga jut?
Emlékeznek még a nagy kontyú Erzsébet asszonyra meg az ő díjára? A fél magyar művészértelmiség szégyenteljesen hódolt előtte, aztán azt is letagadták, hogy ismerték valaha. Mecénás volt ő is. A pénzét adta. De mulandó Erzsébetekre és Árpádokra mégsem lehet nemzeti kultúrát építeni: a magándíjak szavatossága véges. Akárhogy fáj is, Bozóki úr: a nemzeti kulturális örökséget mégiscsak az állam dolga átmenekíteni.