Néma szektor

Míg térségünk országaiban a szovjet csapatok kivonulását követően megkezdődött a hidegháborús múlt szervezett kutatása, számos színvonalas publikációt eredményezve, addig Magyarországon a legjobb eredményeket magánszemélyek érték el hadtörténetünk közelmúltjának feltárásában. Ahhoz azonban, hogy valaki sikerrel járjon ezen a téren, távolról sem csak levéltári munkára kell felkészülnie, hanem személyes interjúkra, kapcsolatépítésre és nem utolsósorban hosszadalmas terepbejárásokra, amelyek némi régészeti ambíciót is feltételeznek.
A hidegháborús kutatásokkal foglalkozó hazai civil közösség egyik legeredményesebb személyisége Vándor Károly, aki idejének jelentős részét a Magyarországon állomásozó szovjet légierő történetének feltárásával tölti. Amellett, hogy tavaly publikálta a Szovjet légierő Magyarországon és Ausztriában című könyvét, sokat tett azért, hogy kiderüljön az igazság az itt tárolt nukleáris fegyverekről. Esetében nem hiányzott a szerencsés indíttatás sem: Kunmadarason, a szovjet repülőtér mellett nőtt fel, és 1989-ben sikerült bejutnia a korábban szinte légmentesen elzárt bázisra, ahol a látottak nagyon megragadták az akkor tízéves fiú fantáziáját. Az alakulat 1991-es kivonásáig sok fényképet, videót sikerült készítenie, illetve beszereznie a gépekről, és közben megérett benne a gondolat, hogy hosszú távon is foglalkozik a témával: 1992-ben hozzákezdett a Déli Hadseregcsoport által kiürített repülőterek bejárásához. Szinte hihetetlen, de a bázisok területén, az épületekben szétszórva rengeteg értékes dokumentumra bukkant, amelyekből hiteles képet lehetett alkotni olyan részletkérdésekben is, mint például a használt gépek gyártási száma.
Vándor Károly számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a hitelesség érdekében több oldalról kell megközelíteni egy-egy kérdéskört, s ahogy ő fogalmaz, egyfajta puzzle kirakásába kezdett. Sok olyan magyart – civileket és katonákat – keresett meg, akik kapcsolatban álltak az itt állomásozókkal, legyenek azok a bázisok mellett élők vagy olyanok, akiknek hivatalos dolguk akadt a nagyhatalom „ideiglenesen itt állomásozó” katonáival. Ezzel párhuzamosan az 1960–80-as években itt szolgáló szovjet tisztekkel is felvette a kapcsolatot, és sokukkal kezdett levelezésbe. Szavaiból egyértelműen kiderül, hogy kutatómunkája gerincét a személyes interjúk, az időszak aktív szereplőitől beszerzett írott és képi dokumentumok képezik. Az ilyen forrásoknak egyaránt vannak előnyei és hátrányai, ám a téma kutatói számára – a helyszíni bejárás mellett – mégis ezek kecsegtetnek a legtöbb eredménnyel.
Az általa megkeresettekkel vegyesek a tapasztalatai, mint mondja, húsz–harminc százalékuk hajlandó támogatni a munkáját. A visszautasítók közül sokan hivatkoznak arra, hogy még mindig aktív katonák, míg mások, bár nyugdíjasok, azért nem beszélnek, mert az akkori események „még nem kerültek kellő távolságba”. Az együttműködők a levelezés során sokszor csak kis segítséget nyújtanak, ám ha sikerül személyes találkozót összehozni, megnyílnak, és nagyon értékes anyagot, sok fényképet tárnak a kutató elé.
A fiatalember munkája későbbi fázisában jutott el a magyarországi Hadtörténelmi Levéltárba, ám némi csalódással kellett tapasztalnia, hogy az ott őrzött dokumentumok javarészt nem relevánsak kutatási területe szempontjából, mivel csak mint együttműködő feleket említik meg az orosz alakulatokat, de részletesen nem írnak róluk. Tapasztalata szerint egyébként a hazai levéltárakban nem foglalkoznak ezzel a témával, s a többször elhangzó „nincs, nem valószínű, hogy találunk ilyen anyagot” mondat kellően érzékelteti a hozzáállást. Az orosz, illetve más szovjet utódállamok levéltáraihoz érthető okokból nehéz hozzáférni, Oroszországban például kellő mennyiségben és mélységben csak az 1946 előtti légierő-dokumentumok állnak rendelkezésre.
S hogy mi a leglátványosabb eredménye Vándor Károly erőfeszítésének? Talán az, hogy sikerült számos kézzelfogható bizonyítékot szereznie arra nézve, hogy Magyarországon a szovjet csapatok bevetésre készen tároltak atomfegyvert. Könyvében és cikkeiben feltárta a kunmadarasi különleges bombaraktár funkcióját, s foglalkozott az ezt őrző speciális alakulattal, az úgynevezett „néma szektor” lakóival is. Máig alig ismert tény, hogy a hazánkban állomásozó összes szovjet vadász- és vadászbombázó-ezred alkalmas volt taktikai atomfegyver célba juttatására, sőt a magyar repülőalakulatok gépei is rendelkeztek az ehhez szükséges berendezésekkel. Ezeket azonban kivonulásukkor magukkal vitték az oroszok.