Elnézzük napi kifosztásainkat

Nem sejtettem, amikor Váradi Attiláné Judit asszonnyal megismerkedtem, hogy milyen emberi sors bontakozik ki előttem, amelyről beszélni kell, beszéltetni kell a megbántott embereket, akik érdemtelen megkülönböztetést viseltek szinte teljes életükben.
– Gyerekpárti vagyok, minden elfogultság nélkül. A tanításban az a másoktól tanult törvény igazgatott, hogy a tanár szégyene, ha a diák megbukik – mondja az emlékező tanárnő. – Sok tanártársam vitatkozott velem, és az előbb emlegetett igazsággal, sok-sok érv hangzott a megfogalmazás ellen, végül kiegyeztünk, ha nem mindenkivel, de a többséggel. Mondtam ezt negyvenkét év tanári működésem nyomán, már nyugdíjas, de még mindig tanító koromban. Én nagyon határozott ember vagyok, meghátrálást soha nem ismertem, akkor sem, amikor a pályámról eltiltottak mindössze azért, mert nem voltam hajlandó belépni a pártba. Igen nagy kitérő volt, amikor katedra helyett a kisállat-árusító pultnál találtam magam, mert élni, dolgozni kellett. Nem éreztem megalázottnak magam, mert tanítványaim akkor is voltak, megtaláltak engem, így az emlegetett negyvenkét évet én végigszolgáltam.
– Hogyan került a kisállat-kereskedésbe a katedráról?
– A Gellért-hegyen laktunk, egy kisebb villában. Édesapám megbecsült főtisztviselő volt, diplomáját a Sorbonne-on vehette át. Valakinek megtetszett a mi akkori otthonunk, amelynek alapozásában még nagyszüleim is segítettek – és hogy könynyen hozzájussanak a jól helyezkedettek, kitelepítettek minket. Vidékre, hogy ne érezzünk vonzódást a fővároshoz. Tévedtek. Akkor, ott a száműzetésben kerültem közelebb a földhöz, a természethez, a jó emberekhez, és akkor tanultam meg, hogy nem a sors a kegyetlen és elviselhetetlen, hanem az emberek. A másik nagy, életre felkészítő tanulság volt, hogy mindenért magadnak kell megküzdeni. Ne engedj a kishitűséget kínáló, mindenbe beletörődő gyöngeségnek, csak akkor lehet több az ember, ha nem dől be a megkísértéseknek. Ott, akkor határoztam el, hogy tanár leszek. Számtan– mértan, azaz matematika tanár mindenáron, mert aki számolni megtanul, azt nehezebb félrevezetni. Természetesen ott derült ki az is, hogy a család mekkora erő, biztonság, sokszor az egyetlen támasz. De a család az ország is egyben. És most előrefutok. Már később, idegen országban láttam, hogy a gyerek mindenhol elébb való. Hát csak mi, magyarok „engedjük el” a gyerekeinket? Családi nevelés helyett ott a számítógép, az internet, a tévé, és nekem tanárként kellett megtanítanom, hogy fiam, ha valahová bemész, vedd le a sapkád, köszönj! Tanuld meg azt is, kit milyen módon köszönts. Megkaptam kollégáktól, hogy Váradiné milyen kispolgári életformákat kíván bevezetni az iskolában.
– A szegedi főiskolai évek sem tartoztak a napos oldalhoz, hiszen ott kellett elsajátítani, hogy kevésből hogyan lehet túlélni napokat, éveket.
– Látja, ebben segített a matematika. Mindig ébren tartotta a mennyit, és szabályozta a hogyant. Havonta hatszáz forint: mindenre. És mit tettek a régi szegény diákok is: tanítottak, így a semmihez egyszer csak valami került. Szeged egyébként a legnagyobb életátalakító volt számomra, számunkra. Itt találkoztam hasonló sorsot hordozó férjemmel. Kettőnk kapcsolata azt hiszem, életre szóló. Nem tudják igazán a mai gyerekek, hogy az az igazi próba, amikor ketten, együtt vagyunk felelősek egymásért. Dicsekvésnek ne tűnjön, de egymás megtalálása mindennél fontosabb, szeretném ha erre nem legyintene senki.
– Ha valaki széttekint Váradi Attiláék otthonában, magában nyugtázhatja, ebben a családban az egyetértés jegyében szinte mindent elértek.
– Akkor most előveszek egy kis füzetet. Régi, megviselt, de a tartalma nem mindennapi. Mosókonyhás, albérletes nyomorúság után, amikor már őszinte vággyal óhajtoztunk gyermekek után is, sok veszekedést, kilincselést követően a nagy hatalmú tanács azt mondta: van lakás, vegyék meg. De rögtön. Százhúszezer forintot kellett volna kifizetni, amikor húszezer forint OTP-kölcsönt kaptunk. Tessék belelapozni ebbe a lila fedelű füzetbe. Ezer-, kétezerforintos kölcsönadóink neve: a tartozások törlesztéseinek dátumai sorakoznak itt, és ha azt mondom, gyötrelmes időszak volt, szépítettem. Férjem éjjel taxizott, reggel ment munkába. Magántanítványaim váltották egymást iskola után a lakásunkon. És ez volt az az időszak, amikor eltiltottak az iskolán belüli tanítástól. A rendszer ellensége lettem. Ma is él az az igazgató elvtárs, aki eltiltott a katedrától. Sokszor felteszem a kérdést: itt mindig voltak, akiknek mindent lehetett? Csak a kommunisták nem kell szégyelljék magukat?
– Arra szeretném kérni, próbáljuk megkeresni a válaszokat most ebben a beszélgetésben együttesen.
– Az én megítélésem szerint nagy, sokszor megoldhatatlannak tűnő lelki bajok vannak. Mindez abból következik, hogy vannak felelősséggel élő, alkotó emberek, és számosan sorakoznak, akik mindent elvehettek és elvesznek ma is. Mi szenvedők, eltűrjük ezt a visszás állapotot, elnézzük napi kifosztásainkat éppen azoktól, akiknek felmenői erre példásan megtanították őket. Véleményem szerint a máig ható félelem, és a hétköznapi gyávaság ennek az alapja. Nincs felmentés a gyávaságra, mert minden beosztást, minden munkahelyet nem vehetnének el az új-régi hatalmaskodók, mindössze gyümölcsözőn ijesztgetik az egész országot. Sajnos hatásosan. Gyakran kerültem szembe önmagammal: hányszor is kell megbocsátani ellenségeimnek? Megbocsátani egyébként annak lehet, aki belátta a hibáit, tévedéseit. Én még megbánással részükről nem találkoztam. Amikor eddig jutok a magam emésztésében, azt is megvizsgálom, tettem-e eleget a gyerekekért, a rám bízottakért?
– Erre egyszerűbb, ha én próbálok felelni. Saját számvetése után mondom, több ezer tanítványa volt életében. A gyerekek és a felnőtté vált tanulók közül ma is nagyon sokan felkeresik. Akinek tanítványai vannak, annak gazdag az élete.
– Igen, de engedje meg, hogy elégedetlen legyek magammal szemben. Nem ismerheti közelről, hogy a mai iskolai köznapi gondok sokszor olyan új, átgondolatlan terhekkel rakják meg a tanárokat, amelyeknek egyre nehezebb megfelelni. És a tanári testületek éppen a kaotikus feladatok közepette, nem igazán alkotó közösségek, mert az idő és az erő elpazarlódik jelentéktelenségekre.
– Bizonytalannak, jövőtlennek gondolja saját törekvéseit?
– Negyvenkét év után nem kívánom abbahagyni, amíg szükség lesz rám az iskolában, iskolán kívül örömmel szolgálom tanítványaimat. Engem sohasem a gyerekek kedvetlenítettek el, hanem az összevisszaságok, a szándékos és igaztalan megbántások és természetesen a hazugságok. Én mindig a gyerekek oldalán álltam. Ez ma sincs másként.