Titkos felkészülés a lehetetlenre
1943 áprilisában Jack Buckley csatlakozott a RAF frissen felállított 617-es századához. Egyetlen cél vezette őket: felkészülni az ismeretlen, de életveszélyes küldetésre. A században 133 brit, amerikai, ausztrál, kanadai és új-zélandi pilóta szolgált. A titoktartás olyan szigorú volt, hogy senki sem ismerte a valódi célt. „Valaki azt találgatta, hogy tankokat fogunk ledobni a sivatagba, mások a Tirpitz csatahajó elleni támadást gyanították. De senki sem volt közel az igazsághoz” – idézte fel Buckley a BBC-nek 1976-ban a scamptoni RAF bázison történteket. Végül kiderül az alakulat feladata, a cél három stratégiai fontosságú gát megsemmisítése volt, a németországi Möhne, az Eder és a Sorpe gátaké. Ezek a vízi erőművek kulcsszerepet játszottak a német hadiipar működtetésében.
A támadáshoz új fegyver kifejlesztésére is szükség volt, ez lett a „pattogó bomba”, amelyet Barnes Wallis mérnök tervezett meg.
A bomba – kódneve Upkeep – a víz felszínén pattogva jutott túl a gátakat védő torpedóhálókon, majd a víz alá merülve robbant. Wallis az ötletet gyermekkora kedvelt játékából merítette, amikor lapos kavicsokat pattintott a víz felszínén, magyarul „kacsázott”. Az ötlet működőképességét saját kertjében, vízzel töltött fürdőkádakban tesztelte le. A bombák bevetéséhez a négymotoros Lancaster nehézbombázóknak mindössze 18 méterrel a vízfelszín felett kellett repülniük, 373 km/h sebességgel. A bombák rendkívüli mérete miatt a repülőgépeket át kellett alakítani, a bombatérből kiszerelték a páncélzatot, hogy a pattogó bombákat kívülre függeszthessék.
A Dambusters hadművelet
1943. május 16-án 19 Lancaster bombázó szállt fel a RAF scamptoni bázisáról. A gépek három hullámban indultak. Jack Buckley Dave Shannon bombázógépének hátsó lövésze volt és szintén az első hullámmal repült.
A támadást a 24 éves wing (zászlóalj) parancsnok, Guy Gibson vezette.
„Örültem, hogy úton vagyunk. Telihold volt, szinte olyan fény, mint nappal” – emlékezett vissza Buckley. Az éjszaka kihívásait fokozta, hogy a bombázók a radarok elkerülése érdekében szinte a földet súrolva haladtak. A légvédelmi tűz, a navigációs hibák és a természetes akadályok miatt már a célpontokhoz vezető útvonalon is több gép veszett oda.
Buckley gépe elérte a Möhne-gátat, amelyet fákkal borított dombok védtek, a toronyból tüzelő légvédelmi lövegekkel. A megfelelő magasságot reflektorokkal ellenőrizték: az orrban és a farokban elhelyezett fények éppen 18 méter magasságban értek össze. Több kísérlet után David Maltby bombája szakította át a gátat. „Éppen kifutottunk volna az időből, amikor Gibson leállította a küldetést, a gát eltűnt” – mondta Buckley. A víz hatalmas hullámokban zúdult ki, letarolva a környező vidéket.
Gátak sora
A következő célpont az Eder-gát volt, amelyet nem védtek lövegek, de a megközelítése rendkívül nehéz volt. A Lancastereknek meredek völgyben kellett leereszkedniük, pontosan 18 méter magasságot elérve, majd teljes gázzal kiemelkedniük. „Ötször repültünk rá a célra, mire sikeresen lebombáztuk” – idézte fel Buckley. A támadás végül áttörte az Eder-gátat is. Knight gépe követte Buckleyt, újabb robbanást idézve elő. A harmadik célpont, a Sorpe-gát, részben földből épült.
A robusztus szerkezet csak részleges sérülést szenvedett, mivel a bombák nem tudták megfelelően meggyengíteni a falát.
A támadás következményei pusztítóak voltak. 330 millió tonna víz áradt végig 80 kilométeren, elpusztítva gyárakat, erőműveket, hidakat.
A mezőgazdasági területek megsemmisültek, jószágok tömegei fulladtak meg. Az emberi veszteség is súlyos volt: 1200–1600 civil vesztette életét, köztük 749 kényszermunkás nő, főként lengyel, orosz és ukrán származásúak, akiket a gátak alatti táborokban szállásoltak el.
A Dambusters rajtaütés rövid távon súlyosan károsította a német hadiipart, de a gátakat mindössze öt hónap alatt helyreállították, kényszermunkások, a Hitlerjugend és hadifoglyok bevonásával. A haditermelés hamar újraindult, de a náci vezetés kénytelen volt erőforrásokat átcsoportosítani, amelyek más frontokon hiányoztak.
Hősiesség és emlékezés
A 617-es század túlélőit hősként ünnepelték. Guy Gibson Viktória-keresztet kapott, Buckley és George „Johnny” Johnson Kiváló Repülő Keresztet. Az akciót az 1955-ös The Dam Busters film is megörökítette, a brit kultúra ikonikus részévé téve a történetet. Johnson később így emlékezett: „Mindent megtettünk, amit tudtunk. De ez ráébresztett, milyen súlyos következményei vannak a háborúnak a civilekre nézve.” Barnes Wallis pedig, a bomba megalkotója, zokogva vallotta be: „Megöltem azokat a fiatal férfiakat és nőket. Soha nem tudom jóvá tenni.” A bevetésekre induló 133 résztvevőből csak 48 élte meg a háború végét.
További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.
