Kampány van. Olyan időszak, amikor itt az ideje egyrészt a számadásnak, másrészt a tervezésnek, a programalkotásnak. Ha a magyar külpolitikáról beszélünk, mindkét esetben nagyon fontos a mozgástér helyes behatárolásához a külső környezet alapos elemzése. E ponton pedig rögtön kilyukadunk az Európai Unióhoz, amelynek állapota immár alapvetően hat nemcsak a külpolitikánkra, hanem mindennapjainkra is. Az utóbbi időben sokan mondják, hogy az európai integrációs folyamat válságba került. Mennyire súlyos a helyzet?
– Egyesek ugyan alapjaiban vitatják ezt a helyzetképet, míg a francia miniszterelnök néhány nappal ezelőtt nagyon egyértelműen leszögezte, hogy az európai integráció válságban van. Ő is azt mondja azonban, amit mi is nagyon sokszor említettünk már, hogy a válság szó eredeti görög jelentése szerint a krízis mindig fordulópont, ahol a nagy változások megszületnek, és amelyből mindig van valamilyen kiút. Nem azon kell vitatkozni, hogy válság-e a mostani, avagy sem, hiszen bajban van az európai integráció, valószínűleg azonban nincs olyan nagy bajban, mint azt sokan gondolják. Tény, hogy alapvető kérdéseket kell most megoldani, és komoly kihívásokkal kell szembenézni, ami egyébként arra jó, hogy egy gondolkodási folyamat, az a bizonyos nagy európai vita beinduljon.
Eltérő jövőképek
– Egy ilyen helyzet valóban alkalmat nyújt arra, hogy szembenézzünk önmagunkkal, és elemezzük a helyzetet. A már említett francia miniszterelnök például úgy fogalmazott, hogy Európa általános rossz közérzetének oka a bővítés. Ez a válasz körvonalazódott az alkotmányról szóló referendumok kapcsán is. Valóban ez lenne az ok, avagy a problémák ennél jóval mélyebbek?
– Ez az a tétel, amivel egyáltalán nem értek egyet. A jelenlegi válság oka nem a bővítés, bár kétségtelen, hogy az Európai Unió, ha úgy tetszik, a régi tagállamok nem készítették fel megfelelően a közvéleményüket a bővítésre. A tíz új tagállam mentálisan jobban felkészült Európa újraegyesítésére, mint a másik oldal. Nem vitatom, hogy a bővítés okozhat egyes régi tagállamokban bizonyos politikai problémákat, de véleményem szerint a gazdasági előnyök messze felülmúlják ezeket az esetleges hátrányokat. A tagállamok jelentős előnyökhöz jutottak minden korábbi bővítéskor. Ilyen volt egyébként az ibériai és most a közép-európai kibővítés is. Az persze más dolog, hogy a régi tagállamok voltaképpen már a bővítést megelőzően hozzájutottak a piacokhoz. Ez teljesen rendben van, csak szögezzük le, arról van szó, hogy az újak megelőlegezték azokat az előnyöket, amelyeket egyébként maga a bővítés hozott magával. Nem kétséges az sem, hogy a tíz új tagállam jelenléte többlettehertételt jelentett és jelent az intézményrendszer számára, ám ez soha nem volt vitás. Már Maastrichtnál, de különösen Amszterdamnál és még inkább Nizzánál is az volt az egyik fő szempont, hogyan készítsük föl az integrációs intézményrendszert a bővítésre. Voltaképpen ennek a kihívásnak akart megfelelni az alkotmányszerződés. Az intézményi kihívás egyébként a bővítéstől függetlenül is fennáll, de nem kétséges, hogy a bővítés még inkább aláhúzta e gondok megoldásának a szükségességét.
– Baj van a jövőképekkel is. Éppen az elmúlt fél év, a brit elnökség mutatta meg nagyon világosan, mennyire másképpen gondolkodik Európáról annak úgymond régi és új része, ráadásul nem ugyanazt értik Európán a régi tagok sem…
– Az európai jövőkép kezdettől eltérő volt, e tekintetben tehát nem állt elő új helyzet. Ugyanaz a körülbelül fél évszázados vita folytatódik, amelynek a lényege, hogy föderális, valóságos politikai egységre épülő legyen-e Európa, amely mintegy a tagállamok felett áll, avagy ne legyen más az európai integrációs folyamat, mint a nemzetállamoknak a szorosabb együttműködése, egy hatalmas szabadkereskedelmi övezet, bizonyos gazdasági előnyökkel. Ez a vita más és más formában persze, de ma is velünk van, és kétségkívül megjelent most a költségvetés kapcsán is. Véleményem szerint azonban ebből a klasszikus, az embereket közvetlenül nem olyan nagyon érintő, inkább kicsit ideologikus vitából ma már ki kell lépni, és azt kell megnézni, hogyan lehet az európai integráció továbbfejlesztésének a menetében megtenni azokat a lépéseket, amelyek egyrészt megoldják a jelenlegi gondokat, megpróbálnak megfelelni a számos és súlyos külső-belső kihívásnak, és mindemellett egyfajta továbblépést, erősítést, ha úgy tetszik, mélyítést is biztosítanak. Ezek ugyanis az igazi kérdések.
Elbizonytalanított szakértők
– Beszélhetnénk még az unió előtt álló kihívások soráról, így a demográfiairól vagy a versenyképesség erősítéséről, a közös, kül- és védelmi identitásról, az átlagember azonban máson méri le az EU működését. Az, hogy milyennek látják egy-egy országban az Európai Uniót, attól is függ, hogy milyen pozíciókat tudott kivívni magának e rendszeren belül az adott ország, és ennek mi volt a konkrét hozadéka. Mennyiben volt képes tagságának eddigi időszaka alatt kiteljesíteni reális lehetőségeit a magyar külpolitika?
– Az alapvető gondot abban látom, hogy nem tudtuk a tagság pillanatától fölvenni azt a sebességet, amire szükség lett volna. Ez különböző okoknak tulajdonítható. Az egyik, hogy az Európa-politikában is megjelent az immár általános jelenséggé váló belpolitikai indíttatású marketingkommunikáció, ami sokkal fontosabb volt, mint a valóság, annak alakítása, az ehhez szükséges szakmai fellépés. Megint a látvány került előtérbe. Fontosabb volt, mint a valóság, s ez bizony nehezítette az amúgy sem könnyű helyzetben lévő szakértőink dolgát is. Általános gond, hogy a politika dilettáns és megdöbbentő javaslatokkal jött elő, gondolok itt a közös európai választási lista ötletére, a hároméves költségvetés vagy a kínai vízumkényszer eltörlésének felvetésére. Mindez elbizonytalanította a szakértőinket, és idő kellett ahhoz, hogy belássuk, az Európai Unió nagyon bonyolult, összetett, fél évszázad alatt kicsiszolódott rendszer. Ezt meg kell érteni ahhoz, hogy az ember mozogni tudjon benne, és képes legyen hatékonyan érvényesíteni az érdekeit. Ezért mondtam, hogy az európai integrációt – Shakespeare Brutusa után szabadon – nem temetni kell, és nem is dicsérni kell, hanem egyszerűen meg kell érteni. A legnagyobb kihívás itt az érdekek hatékony érvényesítése. Úgy is lehet mondani, hogy felzárkózásunk alapvető közege, terepe az EU lett, ami egyben azt jelenti, ha az Európai Unióban nem tudunk sikert elérni, akkor nagyon nehéz helyzetbe kerülünk.
– Ez mindenképpen így van, ám ahhoz, hogy egyáltalán jól határozzuk meg az érdekeinket, mozgásterünket, ahhoz a csatlakozás után legalább a legfontosabb kérdésekben közös nevezőre kellett volna jutniuk a hazai pártoknak…
– A jelenlegi koalíciós pártok 2002-ben lényegében felmondták a külpolitikára és a nemzeti összetartozás politikájára nézve a nemzeti konszenzust. Ettől kezdve úgynevezett össznemzeti külpolitikai stratégiánk nem volt. Meg vagyok tehát arról győződve, hogy sikeres külpolitika, európai politika csakis egy nemzeti egyetértéssel kidolgozott, átfogó, hosszú távú, tehát több kormányzati cikluson átívelő stratégia alapján lehetséges. Ilyen stratégiában tudjuk meghatározni, hogy az EU-ban melyek számunkra a legfontosabb kérdések, hogyan látjuk saját magunkat ebben a rendszerben, mi az, amit el tudunk érni, és hogyan tudjuk ezt a rendszert felhasználni a nemzeti felzárkózás és felemelkedés megvalósítása érdekében. Adott esetben miként tudjuk ezt a rendszert igénybe venni olyan sajátos nemzeti problémáink megoldásához, mint például a nemzeti összetartozás, a határon túli magyar közösségek erősítése, vagy a kisebbségpolitika. Mindez egy ilyen átfogó, ismétlem, össznemzeti stratégiára kell, hogy épüljön. Sajnos, itt történtek nagyon-nagyon kellemetlen dolgok. Még a mi kormányzásunk idején nagyon rossz néven vettem azt, hogy a Benes-dekrétumok kapcsán az akkori ellenzék egyértelműen a másik fél oldalára állt. Hasonló volt a helyzet a huszonhárommillió románnal történő riogatás esetén. E helyen érdemes megemlíteni december 5-ét is, aminek viszont a drámai következménye az lett, hogy az anyaország és a határon túli közösségek között rendült meg a bizalom és az egyetértés, ami azért úgy 15 éve nagyjából fennállt. Mindig volt egy kimondott vagy ki nem mondott nemzetstratégiánk, s most úgy tűnik, hogy ez is megbomlott. Egy össznemzeti stratégiában tehát ezt is helyre kell állítani.
– Mindez egyben azt is jelenti, eleve korlátozzuk érdekérvényesítési képességünket azzal, hogy nincs nemzeti konszenzus külpolitikai téren. Ennek megteremtése érdekében azonban legalább a külpolitikánk alapfilozófiájában kellene megegyezni. A két nagy párt ugyanis jelenleg egyrészről túlzott ambíciókkal, középhatalmi törekvésekkel, míg viszont sodródással, a lehetőségek alulértékelésével vádolja egymást…
– Miniszterként sokszor elmondtam, s most minden kötöttség nélkül még egyszer elmondom, hogy soha nem gondolkodtunk hatalomban. Se kis hatalomban, se nagy hatalomban, se közép hatalomban. Mi nem hatalomban, nem is területben, hanem emberekben gondolkodtunk, és most is abban gondolkodunk. Egyéni és közösségi emberi jogokban gondolkodunk, ideértve mindenekelőtt a nemzeti kisebbségek közösségi jogait is. Azt kell tehát megértenünk, hogy Magyarországnak nem hatalomban, hanem értékekben kell gondolkodnia. Olyan értékekben, amelyek számunkra már csak azért is fontosak, mert ezeknek az érvényesülésétől függ, hogy a határainkon túl élő 3-4 millió magyar mily módon őrizheti meg a magyarságát. Csakis az értékeinken keresztül tudjuk kiaknázni mind az univerzális, mind az európai integrációs, mind pedig a lokális lehetőségeinket. Erről szól az autonómia, de végső soron a magyar állampolgárság könnyített megadásának kérdése is. Ha ezt megértjük, akkor ezen az úton el tudnánk indulni egy össznemzeti stratégia kialakításának az irányába, és akkor meg tudnánk alkotni egy olyan nemzeti stratégiát, amelyben le tudnánk fektetni, amiben egyetértünk. Lehet, hogy a módszerekben nem mindenütt értenénk egyet, ezekről lehetne vitázni, a célokban azonban igen. Nem olyan rendkívüli dolog ez, hiszen 15 évvel ezelőtt volt már ilyen. Még akkor is, ha Antall Józsefet megtámadták azért, mert lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke akart lenni. Ma ezt már mindenki természetesnek tekinti. A legfőbb érdekeinket, a cselekvés fő irányait rögzítő nemzeti stratégia biztosíthatja az oly hiányzó külpolitikai folyamatosságot is. Már többször elmondtam, hogy sikeres országoknál mindig van egyfajta kontinuitás. Még akkor is van, ha a választási kampányban azt mondják, hogy az előző kormány rosszul végezte a dolgát. Az örök példa erre Franciaország, de így van ez egyébként Németországban is.
– Ne menjünk olyan messze, lényegében hasonló módon működik Lengyelország is…
– Így van. Ideológiai értelemben tűz és víz a jelenlegi és a volt kormány, a nemzeti érdekek tekintetében azonban nagyjából hasonlóképpen gondolkodnak.
– Már csak azért is, mert a közös értékeken alapuló nemzeti konszenzus biztosabb hátteret nyújt a külföldi tárgyalásokon, segítve a nemzeti érdekek érvényesítését…
– Ez így van. Hogy ne kelljen óvatosságból mindig hátranézni, elég legyen azzal foglalkozni, aki az asztal másik oldalán ül.
A felzárkózás terepe
– Mint említette, felzárkózásunknak az alapvető közege, terepe az EU lett, ezért a programok közelítése érdekében is tisztázzuk még egyszer, milyen a magyar polgári oldal Európa-képe, hol szeretné megtalálni a helyét az Európai Unióban?
– Mi nagyon részletesen leírtuk elképzeléseinket az európai parlamenti választásokra készült programunkban. Megmagyaráztuk, mit értünk a közösségek közössége alatt, s továbbra is úgy látjuk, hogy nekünk alapvető érdekünk, hogy Európa, az európai integráció erősödjön, bizonyos elveket pedig – így a szolidaritás, vagy a közösségi jogok befogadása – erőteljesebben érvényesítsen.
– Melyek azok a pontok, amelyek közösek a két nagy párt Európa-politikájában, s mi az, ahol alapvetően másképpen közelítenek az EU-hoz?
– Mind a két fél szorgalmazta, hogy az alkotmányszerződésbe bekerüljenek a kisebbségi jogok, s az Európai Parlamentben jó néhány kérdésben együttműködnek a szocialista és a néppárti képviselőink. Mi ugyanakkor mindent megteszünk annak érdekében, hogy az Európai Unió minél gyorsabban és teljesebben befogadja az autonómia különböző formáit. Vannak más kérdések, amelyeknél az európai jogszabályok megalkotásakor lehetnek köztünk eltérések. Mi például nagyon fontosnak tartjuk a családpolitikát európai szinten is, a munkaalkalmak megteremtését tartjuk a legfontosabbnak az európai integrációs jogalkotás területén is, s mi természetesen beleírnánk az alkotmányszerződésbe az Európa keresztény gyökereire történő utalást. Van tehát egy értékvilág, ami sajátosan a mienk, ettől azonban még adott esetben nagyon sok kérdésben együtt tudunk működni, és tudunk össznemzeti stratégiát is alkotni.
origo.hu
Rendhagyó árverés – melltartók és bugyik milliós tételben a NAV kínálatában
