Szenvedés, történet

Miközben az iszlám világ igyekezett egyértelműen és mindenki számára világossá tenni, hogy a vallásának legszentebb földi személyiségét, Mohamedet ábrázoló karikatúrák megjelenése lelkük mélyéig felháborította vallásos tömegeit, a Nyugat megpróbálta kitalálni, hogy milyen nyilvánosságra nem került politikai okok és jól titkolt érdekek rejlenek a túl nagyra sikeredett tiltakozási hullám mögött. Egyedül Iránban voltak olyanok, akik megpróbálták a nyugaton használt eszközökkel és a Nyugat számára is érthető formában érzékelhetővé tenni, mit jelent egy civilizáció legszentebb értékeit belevonni a köznapi gúnyolódás tárgykörébe. Feltették a kérdést: van-e olyan téma, amely megközelítőleg ugyanolyan szentséggel és érinthetetlenséggel bír a nyugati civilizáció egésze számára, mint Mohamed személye a muzulmán hívők számára?
Jézus Krisztus személye szóba sem jöhetett. Egyrészt azért, mert nyugaton Jézusról mindent lehet hirdetni anélkül, hogy bárki hallhatóan felemelné a szavát ellene. Kétségbe lehet vonni, hogy élt-e egyáltalán, vagy pedig csak a mítoszteremtő emberi fantázia szüleménye. De ha élt is, az élete bizonyára más volt, mint ahogyan azt az egyház tanította és tanítja. Még azzal a gondolattal is el lehet játszadozni, hogy Jézus nem is az volt, akinek a vallásos keresztyének gondolják, hanem egészen más valaki. Nem is Palesztinában élt, hanem másutt. Talán Indiában vagy a párthusok között. De ugyanígy jártak volna Ábrahámmal, Mózessel, Dáviddal vagy bárkivel a próféták közül. Másrészt Jézus személye szent a muzulmánok számára, a szűztől való születés dogmáját sem lehet gúny tárgyává tenni, mert azt is vallási igazságnak tartják az iszlám hívei. Ugyanígy tisztelik Noét, Ábrahámot, Izsákot, Jákobot, Jóbot és Keresztelő Jánost. Nyugaton meg úgyis gúnyolódtak rajtuk eleget. A szekularizált Nyugat számára nem létezik szentség, nem létezik semmi, amit ne lehetne kételkedés és gúnyolódás tárgyává tenni úgy, hogy az egyetemes felháborodást keltsen.
Vagy talán mégis? És itt az irániak a lényegre tapintottak. Azt mondták: tegyünk kísérletet. Írjunk ki karikatúrapályázatot, amelynek témájául a zsidók második világháború alatti szenvedéseit jelöljük meg. Vajon éppoly nagy lelkesedéssel jelentetik meg azokat is a sajtószabadság rendíthetetlen védelmezői, mint a Mohamedről készült karikatúrákat?
Ez az ötlet bevált. Hisz alapvető igazságra döbbenti rá a nyugati embert. Mert valljuk be őszintén: van-e olyan téma, amely szentségben, érinthetetlenségben felülmúlja ezt? Van-e ezenkívül olyan esemény, amelynek megtörténtét, abszolút voltát és páratlanságát ne lehetne bátran tagadni vagy kétségbe vonni? A felvilágosodás óta nyugaton az istentagadás az értelmi képességek meglétének nyilvánvaló jele. Ha valaki kétségbe vonja azt, hogy Jézus élt ezen a földön, történészi babérokra pályázhat. Ha valaki lehetetlennek tartja, hogy Illés és Elizeus próféta valaha is találkozott, jóllehet a Biblia ezt kifejezetten állítja, az mindjárt az Ószövetség jeles tudósának számít, akinek gondolati eredetiségét és ehhez az eredetiséghez való természetes jogát nem volna célszerű bárkinek is kétségbe vonnia. De ha valaki számolgatni kezd, és megkérdőjelezi a holokauszt legfrissebb statisztikai adatait, vagy helyteleníti, hogy a második világháború bármely eseményét a többi közül kiragadva külön értelmezzék, akkor az már maga is bűncselekmény. Nincs olyan bűn, amelyre ne lehetne mentséget vagy magyarázatot találni, kivéve ezt, mert erre a bűnre nincs többé bocsánat.
Volt idő, amikor nyugaton azon mérték ember voltunk emberségét, hogy milyen a viszonyunk az Istenhez. Úgy gondolták, hogy az ember Istenhez való viszonyában válik azzá, amivé rendeltetése szerint lennie kellene. Később a humanista szemlélet az Istent az emberrel helyettesítette, és úgy találta, hogy ember voltunk minősége abban nyilvánul meg legvilágosabban, hogy miként viszonyulunk felebarátunkhoz, embertársunkhoz, a másik emberhez. Napjainkra új tájékozódási pont szerint értékelünk. Emberi minőségünk mércéje mára már az, hogy valaki miként viszonyul egy második világháborús szégyenletes bűnhöz, a zsidó vészkorszakhoz, amelyet az 1980-as évek eleje óta – elég szerencsétlenül választott kifejezéssel – magyar nyelven is holokausztnak neveznek. Persze nem az a kérdés, hogy valaki ezt bűnnek tartja-e. Nincs ember, aki ép elmével helyeselhetné. A kérdés inkább az, hogy minden dolog mértékének tartja-e. Hogy elfogadja-e abszolút, páratlan, semmivel össze nem vethető voltát.
Nyugaton a vallás tekintélye utoljára a középkorban volt olyan nagy, mint ma az iszlámban. Voltaire óta bármin lehet gúnyolódni, ami a valláshoz fűződik. A nyugati társadalom felelős vezetői bátran vallják magukat ateistának, mert ez inkább növeli népszerűségüket, mint ártana neki. Nálunk a vallás lelkiismereti kérdés, és szigorúan véve magánügy. Keleten, az iszlám világban épp fordítva áll a dolog. Náluk egybeesik a vallás érdeke és a társadalom érdeke. Ezért a vallás az emberi együttélés legfontosabb közös ügye, a vallás érdeke nem sérülhet anélkül, hogy ennek kárát ne látná valamilyen módon az egész társadalom. Persze az iszlám világban is vannak vallástalanok és vannak ateisták. De az ő vallástalanságuk és istentagadásuk szigorúan magánügy. Ez nem válhat a közösség ügyévé, mert akkor veszélyeztetné a társadalom Istentől megszabott rendjét.
Nem kell tartanunk attól, hogy az iráni sajtót elárasztják a náci koncentrációs táborokban sínylődő embertársaink felett gúnyolódó karikatúrák százezrei. A síita muzulmánok önmaguk is sokat szenvedtek történelmük folyamán; épp eleget ahhoz, hogy elmenjen a kedvük mások szenvedéseinek kigúnyolásától. Holokauszttagadásuk sem annyira a vészkorszak történelmi tényszerűségének szól, hanem inkább annak a tabu szerepnek, amelyet ennek az eseménynek a felemlítése betölt a nyugati társadalmak életében. Annak, hogy erről a témáról több mint hatvan év távolából sem lehet szabad lelkiismerettel szólni. Annak a misztifikációnak, amellyel ezt a kérdést kezelik.
Lesz-e nyugati karikatúrabotrány? Valószínűleg nem lesz. De nem is ez az igazi európai kérdés, hanem az, hogy tanulunk-e belőle. Bölcsebbek leszünk-e, mint amilyenek eddig voltunk? Megmaradunk-e a saját korlátaink között, vagy képesek leszünk kívülről is szemlélni, más szemével is látni önmagunkat? Mert ha igen, akkor gazdagodunk, miközben ellenfeleink azt hiszik, hogy sikerült elvenniük tőlünk valamit.

Németh Pál iszlámkutató, református lelkész