Tudathasadásos kettősség figyelhető meg az MSZP kommunikációjában. Frázisokban antiraszszisták, másfelől viszont saját táborukon belül szemet hunynak minden kirekesztő megnyilvánulás, így a zsidózás, a cigányozás felett. A pártállami rendszerrel nem vállalják a jogfolytonosságot, ezzel szemben hisztérikusan kommunistázást emlegetnek, ha bárki szóvá meri tenni a Kádár-rezsim legrosszabb hagyományainak átörökítését az utódpártban. Gyurcsány és köre újabban a liberális tradíciók letéteményeseként adja el magát, nem kis fejtörést okozva ezzel a parlamenti küszöböt kétségbeesetten kereső SZDSZ-nek. Ha ellenben azt az arcukat célszerű mutatni, hogy ők igenis megbecsülik a pártállami időket, hisz akkor is voltak értékek, rögvest kitüntetnek magas rangú pártállami apparatcsikokat.
Ez nem akadályozza meg a szocialistákat abban, hogy ők maguk kommunistázzanak, ha a jobboldalon számukra áruló módon feltűnnek azok a volt reformer MSZP-s vezetők, akik rájöttek a régi-új kurzus megreformálhatatlanságára. Vagyis arra, hogy a nómenklatúra-kapitalistáknak éppúgy nincs közük a valódi baloldali értékekhez, mint a bolsevik diktatúra pártjának. Ez a kint is vagyok, bent is vagyok – ha akarom kommunista vagyok, ha akarom nem – blöffstratégia a pókerprogram lényegi része. Mindig az adott helyzettől és közönségtől függ, hogy a mágnás-miniszterelnök melyik kazettára táncol: a sikeres kapitalistát, vagy a nép gyermeke volt ifjú kommunista vezető Oleg Kosevoj dalát löki be a lejátszóba. Látszólag sikeres ez a politikai átöltözős „Feri házhoz megy show”, ám egyre nyilvánvalóbb: szinte kizárólag olyan emberek körében arat babérokat, akik mindenfajta kampány nélkül is az MSZP-re adták volna voksukat. Az alternatíva legfeljebb az lett volna, hogy nem mennek el szavazni. A lakosságnak ez a része a polgári oldal számára csaknem elérhetetlen, helyesebben meggyőzhetetlen. Így Gyurcsány rábeszélő-, illetve kampányképessége minden ellenkező beállítás ellenére gyenge lábakon áll, hiszen csupán saját szimpatizánsait képes nagyobb lángra gyújtani, a tényleg bizonytalan szavazókat nem. A fenyegetett államférfi póza kissé komikus, a „Veszélyben a köztársaság” értelmezhetetlen szlogenje pedig még a saját tábor lelkesítésére sem alkalmas a szombati nagygyűlésen tapasztalt hozzáállás bizonysága szerint. Úgy is fogalmazhatunk: a mesterségesen kreált „bombaüzlet” nem jött be.
A jobboldalnak jóval nagyobb mozgósítási tartalékai vannak a kampány véghajrájában. A szocialisták félelemkeltő gesztusai amúgy is inkább növelik a szolidaritást, kohéziót a polgári gondolkodású emberek körében, mintsem visszatartanák őket az aktív politizálástól. A legfontosabb elem mégis az, hogy míg a baloldalon nincsenek az SZDSZ maradék bázisának egy részén kívül tartalékok, a Fidesz számíthat, legkésőbb a második fordulóban a kis pártok addig kitartóan hűséges szavazóinak zömére. Ez annyit jelent, hogy ha a szocialista képviselőjelölt egy választókörzetben nem tudja már az első fordulóban hozni a győzelmet – amire legtöbbjüknek kevés esélye van –, a másodikban még kisebb sansza lesz a szavazatok bővítésére. Nem véletlen, hogy Gyurcsány április elsején zavarosan ostorozta azokat, akik ajtókon kopogtatnak. Példa nélküli, hogy a felesküdött kormányfő az alkotmány és a választási eljárásról szóló törvény ellen agitál populista demagógiával. A mozgósítás ugyanis ez idáig az MSZP privilégiuma volt, olyannyira, hogy 2002-ben még a választás napján is zaklatták az embereket. Ebben is megmutatkozik a bizánci hagyományokat követő stratégia: azzal vádolják meg ellenfelüket, amit ők maguk követnek el. A mozgósításnak nem tesz jót a bizonytalan szavazók körében az MSZP állandó offenzívája a Fidesz szinte minden megnyilatkozásával szemben. A magát baloldalinak nevező párt olyan lépések ellen is protestál, amelyek még meg sem történhettek. Lendvai Ildikó frakcióvezető nemrégiben a győzelemről álmodozva azt mondta, azért kértek ők is EBESZ-megfigyelőket, mert nem akarják, hogy menekülési útvonalat találjon magának a Fidesz a választási vereség után.
Látható ebből is, hogy komoly gondban van az MSZP. Mindent elkövet, hogy populista vádakkal provokálja a polgári erőket, s ezzel saját potenciális választóit feltüzelje, ám lángcsóvák helyett már csak alig parázsló, hamvába holt tematizációra futja. Minden lehetséges alkalommal elismétlik a legtöbbek számára érthetetlen szerverügyet, az állítólagos fideszes gyulai esetet, agyonhallgattatják a médiában a szolnoki, a többszörös miskolci vagy pomázi botrányos visszaéléseket. Jobb híján bíznak az olyan ásatag hívószavak erejében, mint „szőlőügy”, „bánya”, csakhogy ezek már a politikai archeológia kategóriájába tartoznak, felpaprikázó momentumoknak hallatlanul vékonyak. Végeredményben az embereket nézik le, amikor csasztuskaszerűen kommunikált szlogenekkel akarják őket lázba hozni, miközben a rohamosan romló kormányzati teljesítmény nemzetközi következményeit megpróbálják elbagatellizálni.
Mivel a jobboldal egyáltalán nem hagyja beugrasztani magát, nagyrészt hatástalanul hangzanak el Gyurcsány álszent pszeudodemokratikus szósszal leöntött – hol luxusautóban, hol „előrecsomagolt” közönség előtt elmondott – folyamatos populista szidalmai, amelyek homályosan a régi világ, a múlt felelevenítésével gyanúsítják meg az ellenfelet. Akaratlanul is a gyengeség jele, hogy mint a németek a V–2 világháborús csodafegyverben, úgy bíznak azokban a reklámfilmekben, amelyeknek fantáziátlanságát csak durvaságuk múlja felül. Önleleplezően ötlethiányra vall, hogy Mikola István határon túli magyarokkal kapcsolatos szavaira egy teljes reklámklipet szerveznek rá. Orbán Viktor személyének szintén egész negatív propagandafilmet szentelnek, úgy állítva be, mintha elbliccelte volna az országgyűlési munkát. A bejátszás vége az igazán érdekes: egy lehajtható parlamenti képviselői ülés csapódik föl nagy zajjal. Többen felfigyeltek rá: ugyanazzal a hangi és képi effektussal, mint amikor mozifilmekben az akasztás megtörténtét jelzik.
Az MSZP előzetes ígérete ellenére mégsem ment bele a rendkívüli parlamenti ülés összehívásába, illetve a választási eljárásról szóló törvény módosításába. Pedig elemi érdeke lett volna, hogy még a gyanú árnyéka se vetülhessen rá sem az előző országgyűlési választások láncszavazásai, sem pedig a mostani voksolás lehetséges trükkjei kapcsán. Úgy ítélhették meg: hagyományos szavazórétegük nem szívesen vállalna semmilyen zavaró új motívumot a megszokott procedúrában. Rossz hír viszont az álbaloldalnak, hogy így éppen a még tétovázó szavazókról kénytelenek végérvényesen lemondani.
origo.hu
Egy szélsőbaloldali provokátor kerül Gyurcsány helyére
