A miniszterelnökségen túl leginkább a külügyi, a védelmi és a gazdasági tárca teljesítménye határozza meg, hogy Magyarország kihasználja-e a biztonságpolitikai játéktér alakításához rendelkezésre álló erőforrásait, és sikerrel bővíti-e mozgásterét. Az elmúlt négyéves kormányzati ciklus biztonságpolitikáját a nagyhatalmaknak és a szövetségi rendszereknek megfelelés, illetve annak ígérete jellemezte, a sajátos geopolitikai helyzethez szabott biztonságpolitikai profil kialakítása elmaradt – a kudarcból pedig minden érintett szerv kivette a részét.
A magyar biztonságpolitika rákfenéjének tartott fenyegetéselemzés regionális szempontból ezúttal is túl optimista forgatókönyveket eredményezett. Szakértők szerint a regionális fenyegetettség lehetőségének elvetése olyan környezetben, ahol a szomszédos országok egyikében háborús bűnös (Seselj) vezette párt a legerősebb politikai erő, veszélyes meggondolatlanságról tanúskodik. A védelmi felülvizsgálat során bevezetett új haderőszervezet (fegyvernemi kultúrák felszámolása) és létszámkeret (a gyurcsányi megszorítást követően 27 ezer fős céllétszám), a haderő sebezhetőségét növelő és redundanciáját csökkentő koncentrált elhelyezés azonban nem csak a területvédelem lehetőségét számolta fel. A magyar döntéshozatal immár nem rendelkezik olyan „vészhelyzeti” eszközökkel sem, melyek megléte akkor kerülhetne előtérbe, ha a magyar kisebbségek elleni incidensek intenzitásának fokozódása miatt azok átsorolódnának a biztonságpolitika tárgykörébe.
Míg a regionális fenyegetettséget teljesen elvetette a Medgyessy–Gyurcsány-kormányzat, a Juhász Ferenc fémjelezte felülvizsgálat – egyensúlytalanul – minden erőforrást a hangzatos „missziós haderő” megvalósításának rendelt alá. A NATO-vállalások teljesítését így is többször vissza kellett mondani, ám a tervek végső soron akkor lehetetlenültek el, amikor kormányfőváltásra sor került. Ennek oka abban rejlik, hogy míg Medgyessy Péter (pénzügyminisztersége és ügynökmúltja miatt) nem lebecsülendő kül- és biztonságpolitikai kitekintéssel bírt, addig feltörekvő politikusként Gyurcsány Ferenc nem habozott a GDP-ből 1,7 százalék felett részesedő honvédelem költségvetési arányát 1,18 százalékra csökkenteni, ami a rendszerváltás óta a legnagyobb megszorítás volt. Ez a nadrágszíj-politika vette el a „missziós haderőhöz” elengedhetetlenül szükséges haditechnikai modernizáció finanszírozási keretét, kitolva (egyesek szerint a végtelenbe) annak megvalósulási idejét.
A „missziós haderő” mellett a „terrorizmus” fogalmát is bőkezűen használta a kormányzat, főként, ha az Egyesült Államokkal tárgyalt. Míg az iraki és afganisztáni műveletekhez való hozzájárulás értéke megkérdőjelezhető maradt a korlátozott mandátum és az elégtelen haditechnika miatt, addig szakértők arra figyelmeztetnek, hogy a magyarországi titkosszolgálatok nem készültek fel ezzel párhuzamosan hazánk növekvő (iszlám) terrorfenyegetettségének kezelésére sem. A magyar páncélos fegyvernem leépítéséből származó hetvenhét T–72-es tank Iraknak adományozása sokak szerint ráadásul nem a gerillaellenes harcot, hanem az arab ország regionális pozíciójának helyreállítását szolgálta, ami aligha állhat a magyar biztonságpolitika érdekében.
A XXI. század „puhább” biztonságpolitikai tényezőivel sem bánt ügyesen a szociálliberális kormányzat, pedig sokak szerint a jövő biztonsága ezektől sokkal jobban függ, mint például a terrorizmustól vagy egyéb hagyományos „kemény” faktoroktól. A nemzeti infrastruktúra privatizációja (Budapest Airport), az energiaellátásban fennálló kiszolgáltatottság konzerválása, valamint az alternatív energiaforrások hazai bevezetésének elodázása, kutatásának alulfinanszírozottsága ismét csak arra mutat rá, hogy a jelenlegi kabinet nem tud megbirkózni korunk újszerű kihívásaival.
origo.hu
A Kondorosi Csárda még egy utolsó esélyt adott a rongálónak
