(ki szavaz az „elfekvőből”...)

„Én nem tudom – mondta Vörös Székfű (özv. Mányoki) legutóbbi kampányértekezletükön Tárnoki néninek –, hogy járóképtelen, kómában lévő, lélegeztetőgépre csatolt szavazóinkat miképpen tudnánk mozgósítani.” „A kómában lévők ismereteim szerint csak nagyritkán mozgolódnak” – szólt be a gangról a hároméves Esztike, hasznosítva a Vészhelyzetből szerzett ismereteit. „Ne hallgatózz! – fedte meg Tárnoki néni. – És ha már hallgatózol, legalább tagadd le.” Azzal becsukta az ajtót, kizárva Esztikét. „Miben töri a fejét?” – fordult viszsza Székfűhöz. „Arra gondoltam – felelte az –, hogy ön, bár Ördöglovasként aligha illik oda, korát tekintve bízvást beköltözhetne a kerületi idősek otthonába, amit némelyek rosszhiszeműen elfekvőnek neveznek.” „Semmi kedvem élő halottat játszani – felelte méltósággal az öreg hölgy. – Hiszen az a hír járja, hogy az elfekvőben egy ápolt élelmezésére mindösszesen napi kilencvenhét forint ötven fillért költenek, azt meg egye meg maga. „A legionáriusbetegséget a légkondicionáló terjeszti, és az otthonban ilyen drága berendezést nem használnak. Legfeljebb szalmonelláról lehet szó, de a legutóbbi járványt és a gerontofil éjjeliőrt éppen most fékezte meg a Köjál.” „Gerontofil éjjeliőr? – élénkült fel Tárnoki néni. – Mi lett vele?” „Jól megadták neki. Áthelyezték egy leánykollégiumba, ahol a legidősebb növendék tizennyolc éves. Ezt a csapást az éjjeliőr nem bírta elviselni. Most mélakórral kezelik.” „Helyes – állapította meg Tárnoki néni. – Mi büszke, bátor baloldaliak sem a -fileket, sem a -fóbokat nem szeretjük. És ha éhen halok az elfekvőben?”
„Nem fog – biztosította Székfű. – Én mindennap meglátogatom, és viszek be lágytojást. Akkor a párt nevében és érdekében elvállalja?” „El – sóhajtott Tárnoki néni. – A párttal, a néppel egy az utunk…” Egy héttel a kampánycsend előtt költözött be független szocialista szakorvosi beutalóval az idősek otthonába. A kórlapján a dementia praecox megjelölés állt. A normatíva szerint napi két Seduxent és személyi ágytálat kapott. Megbízatása arra szólt, hogy térképezze fel a gondozottak pártpreferenciáját.
Az elfekvő büszkesége a százhárom éves doktor Kristályfalvy Erzsébet volt, akit az orvosok és nővérek Böbe babának becéztek. 1949-től hét évet húzott le a Hortobágyon számadó juhászként egy juhhodályban, egykori rózsadombi villájában egy Tárnoki néni által szeretve tisztelt személyiség lakott, aki a rendszerváltozás után megvette az államtól a 924 négyzetméter területű ingatlant 746 ezer forint értékű kárpótlási jegyért, amelyet tizenhat százalékos árfolyamon a Kristályfalvy családtól vásárolt. A százhárom éves hölgy kitűnő egészségnek örvendett, bár senki sem tudta, miért és mitől él. Amikor GyF szóba hozta az utcán kóborló veszett kutyákat, Böbe baba csak annyit mondott: „Én hét évig birkát nyírtam, mit akar tőlem ez a himpellér?”
Tárnoki néni a szomszédságában lévő ágyat kapta meg, és amikor Kristályfalvy doktornő meglátta a lázlapját, föléje hajolt, és azt kérdezte: „Én vagyok őrült, vagy maga?” „Miért?” – kérdezett vissza Tárnoki néni. „A dementia praecox serdülőkori elmezavart jelent. S bárhogy nézem, ön már nem pubertás. Megmondaná nekem, hogy mit keres itt, és ki küldte ide?” Tárnoki néni nem mondta meg. De a matróna, aki szintén a választás lázában égett, s annak idején hallott a „kriptokommunistákról”, nem szállt le róla. „Maga olyan egészséges, mint a makk – állapította meg. – És most kamuból bekómázik. Engem nem téveszt meg: ez kriptokóma, semmi más. Figyelni fogom magát!” Így aztán Tárnoki nénit az a szégyen érte, hogy nem tudott kibontakozni az elfekvőben, szégyenszemre három nappal a választások előtt kiköltözött, és a kampánycsendet már otthonában töltötte.
Hogy ki gyalogolt el egyedül, önként, segítség nélkül a kerületi szavazóhelyiségbe az öregek otthonából a Fideszre szavazni, én nem tudom…