Minden út egyforma: sehova nem vezet. Az ösvények a bozótba vezetnek, vagy azon keresztül haladnak. Saját életemben hosszú-hosszú utakat tettem meg, mégsem vagyok sehol. De jótevőm kérdése megvilágosodott. Van ennek az útnak szíve? Ha igen, akkor az jó út, ha nem, akkor haszontalan… Az egyiken az ember örömmel utazik, és amíg az utat követi, eggyé olvad az örömmel. Ha a másikat választja, elátkozza az életét – mondja a mester Castanedának a Don Juan tanításaiban.
Behozhatatlan előnnyel indul a most megjelent Jaffa-kötet, Jaime de Angulo Indián mesék című könyvének olvasásakor az, aki valamit egyszer már megsejtett az indián tér-idő szemléletből, és a gyerekkorral együtt leszámolt Winettouval és Gojko Miticcsel, hogy tapogatózni kezdjen a valaha volt – mára nem létező, alkoholista, segélyen tengődő, gettókba zárt – indiánok világa felé. Nem könnyű vállalkozás. Abban a pillanatban ugyanis, hogy európai fogalmak és meselogika szerint kívánnánk rendszerezni az olvasottakat, értelmetlennek tűnne minden. Európai aggyal olvasva teljesen zavaros Prérifarkas, Róka fiú, Antilop, Medve és Fürjecske vándorútja is, akik a történet folyása szerint rokonlátogatóba igyekeznek az óceánhoz, majd megérkezvén nyomban haza is térnek. A mese – amely egyébként a kaliforniai indián törzsek teremtésmítoszából nőtt ki – ugyanis nem célidejű mese. A család megérkezik, de a rokonoknál az égvilágon nem történik semmi, teljesen lényegtelen, hogy az úti céljukhoz vagy máshová jutottak el. Nem az odaérés – a három feladat teljesítése, a királylány keze, a sárkány megölése – a történet tétje, hanem az út. Az oda- és visszaút, amelyet meg kell tenni a tudásig, a tudástól pedig önmagunkig, vagy ahogy Castaneda mestere mondja, a „tudatossággal élt, erős, jó életig”.
Az indián mesék hősei nem győznek le senkit; a gonosz segítővé válik, ha okosan megegyezel vele, a vándort pedig nem bántják az erdő lakói, ha biztosítja őket, hogy jó szándékkal érkezett. Az indián hősöknek egy feladatuk és egy ellenségük van: önmaguk, le kell számolniuk ugyanis a bennük élő rosszal, kicsinyességgel, lustasággal és önzéssel, hogy mesterek legyenek. És ezt a mesterséget nem lehet tanítani – mindenkinek a maga dolga, hogy leragad valahol, vagy továbbmegy az úton odáig, ahol eléri az egyetlen, emberhez méltó létszintet; a tökéletes harmóniát azzal, ami rajta kívül van.
És ha sikerül, akkor már csak gyerekjáték a karrier, a hírnév, a pénz meg az összes euroamerikai álom. A valódi tudás ugyanis nem igényli a folytonos visszaigazolást, az egyszerűen csak van. Ehhez persze nem kell indiánnak lenni, pontosan ezt a tudást birtokolja Giuseppe, a velencei körzet ügyeletes koldusa vagy egy vallástudományi főiskola székely származású tanára, akinek a nevét azért nem írom ide, mert megkérdezné, nem mindegy-e, hogy hívják…
(Jaime de Angulo: Indián mesék. Jaffa Kiadó, Budapest, 2006. Ármegjelölés nélkül)
origo.hu
Kiderült, miért látogatott Pécsre Orbán Viktor
