Összefirkált geographica

Sárospataki diák volt még Kazinczy Ferenc, mindössze tizenhat esztendős, amikor 1775-ben Kassán „Landerer Mihály betűivel” megjelent egy hangulatos kis könyve, kacskaringós címe szerint „Magyarország geographicaja, azaz földi állapotjának lerajzolása, mellyet egynehány fő-Geographusok munkájából ki-szedegetett, és azoknak, a kik Hazájokhoz illendő szivességgel viseltetnek, szemeik eleibe terjesztett Kazintzy Ferentz”. Pályám emlékezete című emlékiratában elmeséli, hogyan született ez a korai munkája.
Az ambiciózus diákot érdekelte a magyarok ősi története, ezért lelkesen olvasta Pray György művét a hunokról. Hamarosan rájött azonban, hogy „ha a történeteket akarom tudni, elébb a földdel kell megismerkednem”. Nekilátott hát a földrajz tanulmányozásának. Kezébe került kora népszerű tankönyve, Losontzi Hányoki István munkája, a Hármas kistükör, s elhatározta, ő is csinál valami hasonlót. A hangulatos és számtalan kiadást megért Losontzi-munkáról tudni kell, hogy részben kérdés-felelet formájában, részben versekben tudósít népünk történetéről és a magyar földről. Kazinczy, aki később, már felnőtt fejjel, elég epésen nyilatkozik a régi magyar poéták verseléséről, különösen a „négysarkú strófáról”, mely négy, tizenkét szótagból, a végén négyszeresen összecsengő verssorból áll – a nagy Gyöngyösi Istvánt, a Murányi Vénusz költőjét el is marasztalta a „rotyog–potyog–kotyog–szotyog” típusú rímek monotóniájáért –, nos, diákként még nem volt ennyire finnyás, és (Losontzi példáját követve) maga is hasonló versezeteket kanyarított Magyarország földjének bemutatására.
A széphalmi mester utólag azt is elmeséli, hogy munkájával még csak a kezdeti stádiumban tartott, amikor – anyja és a kassai lutheránusok rektora, Klein Efraim – elcsenték és kinyomtatták „a hirtelen összefirkált és szurtos” kéziratot.
„Magyar Ország a Deákoktól Hungariának vagy Ungariának neveztetett, minden kétség nélkül a mi eleinkről, az Hunnusokról vagy Unusokról, a kik az napkeleti Ásiából, a Caspium Tengere mellől, az ötödik Században ki indulván, itt telepedtek le, elfoglalván hatalommal Magyar, Erdély, Tót s Horvát Országokat” – kezdődik a könyvecske, majd rátér a nagyobb hegyek, többek között a nyáron is hó borította Kárpátok, a „nem annyira magas, mint hosszú” Mátra, a „borokról híres” budai meg tokaji hegyek, aztán a nagyobb tavak és folyók bemutatására. Ezután akkurátusan sorra veszi és – Losontzi mintája nyomán – versekbe szedi az összes vármegyét, szám szerint ötvenhármat, Pozsony megyével kezdve és a Kiskunsággal végezve a felsorolást.
„Tekints ama híres Balatón tavára, / S kies partján épült Tihány Városára, / Veszprémre s Vásonyra, Pápa s Palotára, / Hunyadi Mátyásnak mulató házára…” – e rigmus jut Veszprém megyének, míg például a Szepesség (Comitatus Scepusiensis) így mutatkozik be: „Késmárk, s Lőtse, dísze Szepes Vármegyének, / Szepes-vár, és Lublyó, tzimere földének, / Kevés hasznát veszi sovány mezejének, / De azt ki-pótolja fája erdejének”. A versekhez hozzáfűz még ilyen-olyan kultúrhistóriai megjegyzést is, utalva a táj történetére, lakosságára, felekezeti, egyházjogi és közigazgatási nevezetességeire…
Kazinczy utólag bevallja, nem örült a könyvecske elhamarkodott kiadásának. „Nem tudom, van-e sok író, ki ily keservesen lakola első kirepüléséért, de felfogadám, hogy nevem nyomtatva soha többé nem lesz…” – jegyzi a Pályám emlékezetében. Keserű fogadalmát szerencsére hamar elfelejtette.