Idézzük fel pár mondatban Borbély Pál visszaemlékezését: „Ismeretes, hogy október 23-án este fél kilenc előtt néhány perccel Nagy Imre lépett a Parlament erkélyére, akit először megéljeneztek, majd a megszólítás miatt („Kedves elvtársak!”) kifütyültek. Ezt követően a tömeg skandálni kezdte: „Nincs elv-társ! Nincs elv-társ!” A hallgatóság között ott szorongtam én is. És akkor jött a hír, hogy a rádiónál lőnek. Még délután fél hat tájékán ugyanis a tüntetők egy része, körülbelül öt-hatszáz ember a Kossuth Lajos térről a rádió elé vonult, hogy beolvassa az egyetemisták követeléseit. Énekelve érkeztünk a Bérkocsis utca sarkáig, amikor a menet eleje befordult a Gutenberg tér felé. És ebben a pillanatban eldördült három puskalövés. Óriási kiabálás volt a válasz. Az emberek visszaszaladtak a körútra. Közben kiemeltek egy szőke egyetemista gyereket, aki fejlövést kapott, és azonnal meghalt. Állítom, hogy ő volt 1956 első halottja! Láttam, megéltem, nem másoktól hallottam.”
Bajtai doktor ekképpen reflektált lapunk hasábjain: „Évfolyamtársam volt egy Puskás Sándor nevű nagyon rendes tatabányai srác, aki ott lelte halálát, és sokáig úgy tudtuk mi, az évfolyamtársak is, hogy ő volt ’56 első hősi halottja. Egyébként fényképem is van róla, mert megörökítettük magunkat 1953 nyarán a böhönyei táborban töltött egy hónapos katonáskodásunk során.”
A fentiek után Várhelyi László kopogtatott be a Magyar Nemzet szerkesztőségébe.
– Egy tatabányai barátom, Perneczky László, Komárom-Esztergom megye egykori főépítésze hívta fel a figyelmemet Borbély Pál és Bajtai Attila visszaemlékezésére – mondta Várhelyi László. – Egyszer elmeséltem neki ötvenhatos élményeimet, és megragadt benne, amit október 23-a kapcsán egy Puskás nevű fiúról említettem.
Azon a bizonyos napon Várhelyi László három napja már a kispesti műszergyár érettségizett ipari tanulója volt. Reggel hattól délután kettőig dolgozott, s ebéd után a kispesti művelődési házban egy alakuló fotószakkör megbeszélésén vett részt. Ide tévedt be egy egyetemista lány a Szabad Nép példányával, amely a legfrissebb hírekről tudósított. Odahaza szülei és gimnazista öccse a Kossuth téri nagygyűlésről számoltak be. De nem érte be ennyivel. Felült a 43-as villamosra, és elment a Kilián laktanyáig.
– A Kiliánnál nagy tömeg fogadott – emlékezett. – A körút és az Üllői út egyik sarkán ácsorogtam, az Iparművészeti Múzeum oldalán, és hallgatództam. Közben néhányszor bementem a Kiliánba, amelynek egyik ajtaja nyitva volt. Már teljesen besötétedett. Talán nyolc óra felé járt. Egy idő után imbolygó fények jelentek meg az ablakokban. S ahogy ott a sarkon ácsorogtam, mellettem fiúk és lányok, egyszer csak a Kálvin tér felől egy fiú futott oda lélekszakadva a társakhoz, és hozta a hírt, hogy: „Gyerekek, a Puskás meghalt!” „Melyik Puskás? – kérdezték. – A válogatott csatár…, Puskás Zoli, az egyetemi válogatott balszélsője!” Érdekes, én Zoltánra emlékeztem, Bajtai doktor visszaemlékezéséből tudtam meg, hogy Sándor volt a becsületes neve. Nyilvánvalóan hallották mások is a hírt, vagy csak a felét, de ez elég volt ahhoz, hogy pillanatok alatt elterjedjen a városban az Aranycsapat balösszekötőjének, Puskás Öcsinek a halálhíre. Néhány nappal később néhány külföldi lap is megírta.
Várhelyi László elmondta, hogy barátja, Perneczky László, akkortájt a Bercsényi kollégium lakója, a Móricz Zsigmond körtéren, a Bartók Béla út felőli oldalon, ahol egy népbüfé állt – mi „jóskás” (József Attilá-s) gimnazisták csak Lordok Házának hívtuk – ákombákom felírással látta kiragasztva a falon, hogy Puskás Öcsi meghalt. Így is terjedt a halálhíre, amelyet aztán maga a válogatott balösszekötő cáfolt meg a lapokban.
Az ipari tanuló fiatalember este kilenc óra után indult volna haza, de a Kilián laktanyánál lévő végállomáshoz nem akart jönni a 43-as villamos. Ekkor már egyre sűrűbb volt a fegyverropogás. Gyalog vágott hát neki az útnak. A klinikáknál aztán találkozott a 43-as villamossal. S miután a járgány visszafordult a Kiliánnál, sikerült vele hazautaznia. Este 10 óra tájban zörgette meg az ajtót.
Várhelyi László 1956-ban fényképezett, és néhány felvétele megtalálható a Nemzeti Múzeum kiállításán.
– Ötvenkilenc felvételt őrzök – mondta. – Ebből kilenc Kispesten készült, a többi a Kiliánnál, a József körúton, a Ferenc körúton, a Kossuth Lajos utcában és másutt. A forradalom leverése után az általam előhívott két negatív tekercset egy uborkásüvegbe helyeztem, viasszal lefedtem, és elástam a földben. Pontosan lemértem, hogy milyen irányban, és hány centiméterre van a barackfánktól. Aztán egy év elteltével nem mertem otthagyni, mert féltem, hogy tönkremegy. De nem ment bele a nedvesség, és úgy emeltem ki az újságok és röplapok közül, ahogy elhelyeztem. Egy napon azonban anyám – miközben én a gyárban dolgoztam – elégette a röplapokat. Közölte velem, nincs szüksége a családnak arra, hogy ebből probléma legyen. De szerencsére megmaradtak az újságok és a filmek. Nem tudom, hogy utána hová kerültek, végül aztán a garázsban kötöttek ki, és ott voltak tizenöt évig az egyéb sajtótermékek között, a filmek pedig egy foltozott zokniban. Később a lakásban őriztem őket.
A fiatalember több felvételt is készített az Üllői út és a lajosmizsei vasútvonal kereszteződésében, ahol a kispestiek ideig-óráig az oroszok bejövetelét akadályozták meg. A Kistext-gyár iparvágányáról tüzelővel, hasábfával, koksszal és brikettel megrakott vagonokat vontattak ki a helyszínre. Két felvétel őrzi a kisiklatott vagonokat, kettő pedig az ott megtorpanó szovjet páncélosokat.
Fotóriporterünk édesapja, Várhelyi (Wladyka) Oszkár ügyvéd volt, a kispesti futballklub, a KAC jegyzője 1931-ben, majd ügyésze, végül főtitkára a harmincas évek végéig. Abban a klubban serénykedett, amelyben – jóllehet később – Puskás Öcsi is bontogatta szárnyait. 1950-ben Várhelyi Oszkár a Budapesti Honvéd Baráti Kör alapító tagja volt, s haláláig (1989) társadalmi munkásként tevékenykedett. Amikor Puskás Öcsi már haza-haza járt, gyakran szerveztek találkozókat a csapat egykori játékosa, Varga László szigetszentmiklósi nyaralójában. És ilyenkor az egykori főtitkár elővette a hegedűjét.
1956 és 1984 régi emlék. De jó mesélő az a személy, akinek jó a memóriája, és reméli, hogy a másoké rossz. Ez a vigasz, ha van vigasz egyáltalán.
origo.hu
Újabb harckocsikkal bővült a dandár – képeken mutatjuk a high‑tech páncélos szörnyeket
