Az összevert tüntető a jó tüntető

Az október 23-i demonstrálók közül senki sem akart hős lenni. Ha viszont az emberre bűnözői pszichével támadnak rá a magukból kivetkőzött rendőrök, ha ártatlan járókelőknek, mozgássérülteknek, nagymamáknak, külföldi turistáknak verik szét a fejét, csak azért, mert rosszkor voltak rossz helyen – nos, akkor a helyszínen lévők hősnek, de legalábbis a jogos ügy mellé szegődött polgárok sokaságának tekintik magukat. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy alighanem emiatt folytatódnak majd az utcai jelenetek. A magyar rendőrség október 23-i szégyenletes produkciója százezrekben, sőt milliókban erősítette meg a hitet, hogy le kell váltani a hazugságözönbe fulladt Gyurcsány-kormányt. S ami az ünneprontó történetben új elem, talán még ennél is fontosabb: a szabad polgárok gyülekezetének meg kell oltalmaznia a rendszerváltozás egyik legfontosabb alapvívmányát, a gyülekezési jogot.
Még az sem számít, hogy a jelek szerint Gergényi főkapitány és anonim verőlegényei éppen ezt az alapjogot száműznék végképp az életünkből. A rendőri vezetés és a széles körű felhatalmazás birtokában annyi tréning után végre élesben intézkedő rendőrök ugyanis kizárólag a könnygázgránátok igazságában hisznek, az alkotmányos ismeretek szemináriumon nem figyeltek jól. A hatósági leckét mindenki megértette ebben az országban, csak az a baj, hogy nincs visszaút. A szellem kiszabadult a palackból, a brutalitás újabb erőszakot szül.
Nyilvánvalóan akadnak szép számmal, akik kifejezetten örülnek a történteknek, hiszen az ő olvasatukban a gyűlölt jobboldal híveit verték össze a rendőrök. Mielőtt azonban megindulna a zsigeri csőcselékezés szapora árja, figyelmükbe ajánlom a BCC-tudósító Nick Thorpe jellemzését, aki szerint a tömegben „diákok, orvosok, fogorvosok, üzletemberek, tiszteletre méltó középosztálybeliek találhatók néhány radikális jobboldali társaságában”.
Pontos a látlelet, a tömeg valóban így festett. A rendőrök tehát a kedves tapsolók szomszédait, barátait, ismerőseit, sőt fogorvosát, valamint annak asszisztensét verték össze módszeres alapossággal. Miután senkinek nem kegyelmeztek, joggal gondolhatjuk: ha legközelebb történetesen baloldali magyarok vonulnak az utcára, vagy akár összegyülekeznek valamilyen politikai céllal, a viperás hatóságiak őket éppen úgy összeverhetik, mint az október 23-án demonstrálókat. Továbbmegyek, a történtek után egész egyszerűen bármi megtörténhet, hiszen Gergényi nyíltan megmondta, hogy nem marasztalja el rendőreit, nem történt semmiféle túlkapás, tessék az ügyészségre futni a panaszokkal. Vagyis – ha én rendőr lennék, legalábbis ezt következtetném ki a fentiekből – mostantól bátrabban lehet vegzálni az állampolgárokat. Ha a közúti igazoltatáskor nem tetszik az illető képe, behúzok egyet, majd kimagyaráz a parancsnokom. A tömegoszlatás még nagyobb hecc: jól arcba rúgom a rohadtakat, az őrsön meg behúzzuk a strigulákat a srácokkal. Nem kell félnem semmitől, nincs azonosító jelzés rajtam, csak egy vagyok a sok közül, felőlem villoghatnak a vakuk.
A Hír Televízióban tegnapelőtt egy felkötött karú, de nem megtört férfi elmondta, hogy a rendőrök brutálisan összeverték, több helyen eltörték a csontjait, megrugdosták, az arcába köptek, és rohadt fideszesnek nevezték. – Éreztem rajtuk az alkohol szagát – tette hozzá, én pedig azon gondolkodom, utoljára a második ukrán front katonáit vodkáztatták bevetés előtt. Persze, nyilván ez sem igaz, vetné közbe magabiztosan Gergényi főkapitány. Nem igaz semmi sem. Mindenki legurult magától a lépcsőn, úgy törte össze magát. Tudja, főkapitány, ebben az országban most ünnepeltük néhány napja azt a forradalmat, amely éppen az egész társadalmat beszennyező hazugságok eltiprására robbant ki ötven évvel ezelőtt. Nem mintha ennek bármi jelentősége volna, csak halkan jegyzem meg: 1956 októberében még az sem állította meg az utca népét, amikor a gyilkosok élesben belegéppuskáztak a sokaságba.
És éppen ez itt a lényeg. Komolyan azt gondolja bárki, hogy a televízióban nyilatkozó, felkötött karú férfi a hozzá hasonlóan meghurcoltakkal együtt majd szépen meglapul otthon, és nagy ívben elkerüli az utcai demonstrációkat? Valójában csak most kezdődik a bál, és tartok attól, hogy legközelebb a felvonulók nem érik be zászlólengetéssel és a szórványos dobálással. Ha történetesen az én szüleimet, kisfiamat, szerelmemet verik össze a helyszínen, valószínűleg nem fogalmaznék ilyen illedelmesen a karosszékben hahotázó Orbán-fóbiás szemlélődőkről.
Hallottuk azt is eleget az elmúlt napokban, hogy a történtek rossz hírét keltik hazánknak, s hogy micsoda szégyenfolt esett az ’56-os forradalom emlékén. Nekem inkább az tűnik szégyenletesnek, amikor az álarcos rendőr a kapualjban látható élvezettel odasóz a rettegő külföldinek, aki aztán angolul belemondja a kamerába, hogy köszöni szépen a szép kis vakációt a magyar fővárosban. Gondolom, lesz mit mesélnie otthon az Európai Unió keleti végein uralkodó legendás vendégszeretetről. Ne legyünk annyira farizeusok, hogy az ország jó hírnevéért aggódunk, miközben a törvényességre felesküdött rendőrök ámokfutása külföldi állampolgárok testi épségét is veszélyezteti.
Nem kétséges, hogy a magyar rendőrség – mint testület – október 23-án elvesztette a becsületét. Lehet, hogy újabb tizenhat évnek kell eltelnie, amíg visszanyerik több millió ember bizalmát. A mostani felállásban a rendőrség nem egy modern európai ország, hanem a 70-es évek pártállami testületét idézi. Emlékezhetünk rájuk: ők voltak azok a pöffeszkedő, hatalmaskodó mitugrászok, akik csak és kizárólag a pártbizottságról meg ki tudja honnan származó parancsok kivitelezésében jeleskedtek. Május elsején ott fontoskodtak a dísztribün körül, vadásztak a hosszú hajú „huligánokra”, szórakoztak a tilosban parkolókkal, vakkantó hangokkal kommunikáltak egymással. Az emberek nagy ívben elkerülték Kádár rendőreit, nem is annyira félelemből, inkább valamifajta ösztönös jóérzéstől vezérelve. A társadalom nagy többsége következetesen utálta őket, hiszen a pártállamiság élő szimbólumai voltak, dölyfös alakok, akik dolgozni nem szerettek, de rendőrnek kiválóan megfeleltek.
Itt tartanánk ismét? Nagyon remélem, hogy nem, bár egyelőre mintha csak a mundér színe változott volna. A becsülete nem.
Persze, akadnak kötelességtudó rendőrök is. Miután elvégezte munkáját, fotós kollégánk 23-án éjjel öles léptekkel hazafelé indult a törmelékek, gránátok borította, könnygázban fuldokló Budapesten. A kihalt Bajcsy-Zsilinszky úton tartott a Nyugati felé, majd éppen lelépett a járdáról, amikor egy arra járó rendőr ráförmedt, mit képzel, hogy csak úgy átmegy a túloldalra? A fotós visszakérdezett, az jó lesz, ha a közeli zebrán halad át? Igen, az jó lesz – válaszolta a rend őre –, mindig a kijelölt gyalogos-átkelőhelyen kell átmenni az utca túloldalára.
A kollégának szerencséje volt. A közismert viccet idézve, akár le is lőhették volna. Mindenesetre ennél Woody Allen sem tudna jobb jelenetet írni.