Az agyról való gondolkodásunkban a magyar származású Neumann János munkássága és az első számítógép megjelenése talán a legnagyobb fordulat. Az 1950-es évek óta a számítástechnikai metafora határozza meg gondolkodásunkat, amely a számítógép és az agy közötti hasonlatosságot emeli ki. Ez az információfeldolgozási paradigma, amely szerint az ember úgy ismeri meg környezetét, s úgy tud benne cselekedni, hogy szigorú sorba rendezett műveletsort hajt végre. A műveletsor első lépése az érzékelés, amely nem más, mint adatbevitel. Ezt követi a feldolgozás, amely korlátozott kapacitású. A harmadik lépés a tárolás, a feldolgozás eredményének rögzítése rendezett, visszakereshető módon. S a végén jön az eredmények felidézése a gondolkodás és a cselekvés igényei szerint. Ebben a modellben minden az első lépésre épül, s a figyelem, emlékezet, gondolkodás, cselekvés csak egymást követően jöhetnek létre.
Tegyük fel, hogy elfogadjuk az információfeldolgozási paradigma ezen egyszerű változatát. Belegondolva a négy lépés munkaigényességébe, mit tippelünk, agyunkból mennyi szentelődik az első, egyszerű adatgyűjtő tevékenységnek? Az agyról sokáig az a hír járta, hogy csak nagyjából 10 százaléka aktív még éber állapotban is. Ha ebből indultunk ki, akkor tévedtünk, mert ma már tudjuk, hogy éber állapotban szinte a teljes agy, illetve még álmunkban is legalább 70 százaléka aktív. A kérdés azonban a percepciónak szentelt agyterületekre vonatkozott.
Nézzük sorban, hogy a különböző érzékleti modalitásoknak szentelt területek hogyan is alakulnak az emberi agyon belül. A szaglás és az ízlelés mint legősibb, tovább nem nagyon finomodott érzékeink viszonylag kis részt, nagyjából 2–3 százalékot foglalnak el együttesen. A testérzékelés, amely a tapintást, hideg-, melegérzést, az izmok állapotának érzékelését foglalja magában, körülbelül 9–10 százalék agykérgi területet igényel. A hallókéreg 6–7 százalékot, a látással foglalkozó kéreg 25–30 százalékot foglal el. Ez összesen 42–50 százalék agykéreg a percepció számára fenntartva! Az agykéreg fele pusztán adatgyűjtésre szolgálna tehát? Ez nem valószínű. Hol fér el akkor az a sok minden, ami az adatgyűjtésen túl következik? Vagy talán az egyszerű információfeldolgozási paradigma sántít? Lehet, hogy a percepció nem is puszta adatbevitel? Akkor hogyan jellemezhető?
Egy másik érdekes metafora szerint a percepció olyasmi, mint az időjárásjelzés. Vagyis a környezet fizikai dimenziói közül ad az élőlény számára fontos válogatást, s e dimenziókon belül méréséket végez a paraméterek változásaival kapcsolatban. Ezt illusztrálja az időjárásjelző kő tréfája. Elég ránéznünk a kőre, vagy megfognunk, s máris tudjuk, milyen idő van. Amikor nedves, akkor esik, ha száraz, akkor pedig nem esik. Amennyiben látjuk az árnyékát, biztosan süt a nap. Előfordulhat, hogy nem látszik a kő, ebben az esetben talán köd van. Ha dülöngél, szélre, ha pedig már ugrabugrál, akkor földrengésre kell következtetnünk. Egy biztos, ha a kő eltűnik, akkor tornádó van. Ismét akad azonban egy kis probléma: az időjárásjelző kő pusztán jelez és nem előre jelez. Az előrejelzéshez szükség van előzetes tudásra, mintázatfelismerésre, értelmezésre, döntésre. Lehetséges, hogy a percepció is előre jelző, s képes mindezekre?
Miért érdekes számunkra az előrejelzés, a jóslás aspektusa? Ha az időjárás-jelentés szerint esni fog, akkor feltehetően viszünk magunkkal esernyőt (pontosabban eldönthetjük, hogy akarunk-e vinni, vagy sem). Vagyis jobban tudunk alkalmazkodni a környezet változásaihoz. Ugyanígy van ez az érzékeléssel is. Nyelvünk azt is kifejezi, hogy mely érzékszervünk a legalkalmasabb az előrejelzésre: előrelátók s nem előrehallók vagy előreszaglók vagyunk.
Miért és mit kell egy élőlénynek előre jelezni? A paradicsomnak például nem nagyon van szüksége előrejelzésre. Ugyanis nem tud elmenekülni, ha be akarjuk kapni, s akkor sem tudna, ha ezt előre látná. Az érzékelés képessége szorosan összefonódik a mozgás képességével. A látószervek akkor alakultak ki az evolúció során, amikor először jöttek létre olyan nagyobbacska élőlények, amelyek aktívan tudtak mozogni. Ez körülbelül 530 millió éve történt, s azóta a látásra igen sokféle változatot barkácsolt az evolúció.
Akadnak olyan lények, mint például a szépséges, ősi lábasfejű, a nautilusz vagy csigaházas polip ma is élő változata. A nautilusz szeménél egyszerűbbet nem is nagyon lehet elképzelni. Ha a nautiluszt forgó hengerbe helyezzük, elkezd körbe-körbe úszkálni. Így stabilizálja magát a környezetéhez képest. Ez már több, mint amit a paradicsom tud, de azért még mindig nem túl sok. A közönséges fésűkagyló pusztán planktonokat fogyaszt, s azok után nem kell sokat szaladgálnia, kiszűri őket magának a vízből. Vannak azonban ellenségei szép számmal, akik illetlenül behatolnának házába. Ezt elkerülendő, arra használja két sorban elhelyezkedő, valódi képalkotásra alkalmas, szemlencsével ellátott szemeit, hogy időben abbahagyva a planktonszűrést, gyorsan becsukja héját. Ez az igen egyszerű idegrendszerrel rendelkező lény is képes a látást védekezésre használni. A legnagyobb evolúciós nyomás az egyre jobb szem, az egyre jobb téri felbontóképesség, az egyre jobb látás s ezzel együtt az egyre koordináltabb mozgás irányába a táplálékszerzés zsákmányszerző, ragadozó formája. A ragadozók között a macskaféléknek van a legjobb sztereolátásuk, ami nagyban hozzájárul vadásztudományukhoz. A macskaféléknek azonban, csakúgy, mint nekünk, meglehetősen beszűkült látóterük van. Csak szemmozgás vagy fejmozgás révén tudnak a kétoldalt történő dolgokról tájékozódni. A ragadozók pontos távolságbecsléssel tudnak lecsapni zsákmányukra, illetve a pontos háromdimenziós forma érzékelése révén tudják a kamuflázs különböző természetes változatait leküzdeni. Az elöl elhelyezkedő szemek látóterének nagybani átfedése hozza létre a két szemmel való mélységlátás, a sztereolátás lehetőségét.
Az eddig felsorolt példák révén talán sikerült bemutatnunk a látás által közvetített legfontosabb funkciókat. A testhelyzet stabilizálása, a menekülés, a zsákmányszerzés funkciói talán a legfontosabbak, de persze szerepe van a látásnak az egyszerűbb élelemszerzés, a navigáció s a párválasztás esetén is.
Egyes jellemzőiket tekintve az emberi látás nem feltétlenül múlja felül a fenti példákat, de talán a legfokozottabb alkalmazkodóképességet, tanulási képességet mutatja. Az újszülött látórendszere még igen fejletlen, s évekbe telik, mire a felnőttéhez hasonló kontrasztérzékenységgel és felbontóképességgel rendelkezik. Az evolúció során egyre jobb szem s egyre jobb látás jött létre, egyre bonyolultabb agy, s az organizmus ezzel jobban tudott alkalmazkodni a környezetéhez. Az emberi látás alkalmazkodóképességét a tanulás és a tudás fokozza.
Az emberi látás tanulóképességére igen sokféle példát hozhatunk fel. A következőben azt demonstráljuk, hogy van olyan tanulás, amely egyetlen pillanat alatt bekövetkezhet, s a látás modalitásán belüli tanulást jelent. Egy-egy trükkös rajzot vagy animációt vizsgálva azt látjuk, hogy amit korábban értelmetlen zagyvaságnak gondoltunk, hirtelen átrendeződve értelmes képpé válik. A változás amúgy örök időkre szól, aki egyszer meglátta, nem fogja elfelejteni. Ráadásul ez a mágia tudatunk közbeavatkozása nélkül történik. Ne lepődjünk meg azonban, ha hatéves, érdeklődő gyermekünk itt elveszti a fonalat. Úgy tűnik ugyanis, hogy a segítő ingernek nincs hatása a legtöbb 6-7 éves gyerekre, nem tudják felhasználni a rajzos portré kínálta információt még akkor sem, ha a két képet egymás mellett látják. Tehát míg az első bemutatásnál felnőtt és gyerek egyaránt tanácstalanul néz, s nem talál értelmet az ábrában, a segítő inger bemutatása után a felnőtt értelmes képet lát, a gyerek viszont ugyanolyan tanácstalan.
Létezik olyan példa is, amely bemutatja, hogy nemcsak rövid, de hosszú távon is igen tanulékony a látórendszerünk. Perceptuális, nem pedig egyéb, például iskolai tanulásról van szó. A spanyolországi Montserraton van egy Szent György-szobor. Az emlékmű arca első pillanatra csak annyiban tűnik különösnek, hogy mintha maszkként emelkedne ki a keretet alkotó kőből. A szobor mellkasa pedig homorúnak tűnik. Lehet, hogy az arc is homorú? Nem, az arc ellenáll, még akkor is domborúnak tűnik, ha tudjuk, hogy homorú. Szemünk teljes mértékig félrevezet minket. Ennyire roszszul lát az evolúció csúcsán álló lény?
Nem kell elkeserednünk. A példa arra ad nagyszerű bizonyítékot, hogy látórendszerünk igencsak tanulékony. Az arc az ember számára kitüntetett képi ingerforrás. A kommunikáció s az azonosítás egyik fő közvetítője. Emberi arcot talán több ideig nézünk életünk során, mint betűket. Ezek az arcok azonban – Montserrat Szent György-szobrától eltekintve – egytől egyig kifelé kandikáló orral és domborodó struktúrákkal rendelkeznek. Ha arc, akkor domború – ez a két dolog összetartozik, még a valóságot is felülírhatja. Meggyőző bizonyíték a tudás (nem a tudat!) szerepére.
A szem az információt az agykéreg úgynevezett elsődleges látókérgébe küldi, mely elsődleges elemzésnek veti alá, s kódolja a mozgás, mélység, szín, forma információit. Innen azután egyrészt az úgynevezett „akciópályán”, másrészt a „perceptuális pályán” halad tovább az anyag. Az akciópálya az ősibb, sok-sok ősünk rendelkezett vele. Abban segít, hogy mozgásunkat vizuális visszajelzések segítségével is jól tudjuk koordinálni. Az akciórendszer nem hagyja magát becsapni holmi trükkökkel, ha viszont működése sérül, akkor lehet, hogy nekimegyünk a lámpaoszlopnak. Ezzel szemben a percepciórendszer főként emberre jellemző tudást tárol, s a tárgyak maradandó tulajdonságainak felismerése és emlékezeti tárolása a nyelvvel, az emberi kommunikáció aspektusaival való összeköttetés jellemzi. A dolgok felismerése, megnevezése ennek a rendszernek köszönhető, s ha működése sérül, akkor előfordulhat, hogy nem ismerjük meg legjobb barátunkat. A két rendszer egymástól viszonylag függetlenül, párhuzamosan, néha kooperálva működik. Az akciórendszer működésének ritkán vagyunk tudatában, míg a percepciórendszer hozza létre azt, amit szubjektíven látványként élünk át.
Az emberi látás tehát nemcsak a testhelyzet finom szabályozására, a védekezés, menekülés, táplálékszerzés, párválasztás ősi funkcióira szolgál, hanem a világ megismerésének egyik igen hatékony módja is. Mint megismerő funkció, kapcsolatban áll a nyelvvel, az egyén élete során szerzett ismeretekkel, a tudás lényegében valamennyi formájával. Különösen elgondolkodtató, hogy bár bizonyítható a tudás szerepe a látásban, mégsem tudatos, illetve akaratlagos sem az elsajátítás, sem a tudás érzékelést befolyásoló hatása. Az emberi agy esetén a megismerő látást szolgáló agykérgi területek sokáig tanulékonyak maradnak, s lehetővé teszik a folyamatos ismeretbeépítést. Ez azt is jelenti, hogy jelentős életkori eltérések vannak „perceptuális világok” között.
A fenti szöveg az október 9-i előadás rövidített változata, amely anyagtorlódás miatt maradt ki a Magazin október 14-i számából.
origo.hu
Ez nem ellenzék, hanem vírus, amit le kell gyűrni
