Forradalmi elemek

k ö n y v e s h á z

Először ismerd meg a dokumentált tényeket, aztán már tetszésed szerint torzíthatod őket – javasolta Mark Twain. És valóban: hányszor torzítjuk a tényeket anélkül, hogy tudatosan cselekednénk mindezt, pedig tudjuk, az emberi emlékezet tökéletlen szerkezet. Működését meghamisítják a vágyak, könnyen szennyezik szenzációsnak tetsző, de hamis információk, feszültség hatására pedig gyorsan romlik a teljesítménye.
Ötvenhat ötvenedik évfordulóját is elsősorban a dokumentumok, a tények láncolják a forradalomhoz. Mindenkinek joga van véleménye kinyilvánítására, de senkinek nincs joga ahhoz, hogy a tényekben tévedjen.
Ezért üdvözölhető – a Nemzet és emlékezet sorozat részeként – az 1956-ról szóló gyűjtemény, amely ismert és ismeretlen beszédeket, felszólalásokat, jelentéseket és határozatokat, követeléseket és felhívásokat, tárgyalási jegyzőkönyveket és vallomásokat, ítéleteket, közleményeket, leveleket stb. tár az olvasó elé.
Csupa olyan dokumentumot, amelyben fél évszázad távlatából elgondolkoztató mondatokat talál az olvasó, és hozzásegíti az összefüggések megértéséhez. Déry Tibor író mondta például a Petőfi Kör sajtóvitáján június 17-én: „Azt hiszem, bajaink kútforrása a szabadság hiánya.” Élénk taps fogadta. Ugyanezt erősítette meg Tildy Zoltán, a Nagy Imre-kormány államminisztere október 30-án a rádióban: „Kicsiny nemzet vagyunk, de a magunk országában magyarul és szabadon akarunk élni.” Kellett még hozzá néhány évtized. Vagy: az MDP-kv október 26-i ülésén Hazai Jenő, a hadsereg főcsoportfőnöke kijelentette: „Soha olyanokat, akik a vörös zászlót elégetik, akik a katonákról letépik a vörös csillagot, nem ismerek el demokratának.” Aztán kifutott a Szovjetunióba. Kádár János szintén a rádióban, Nagy Imréről és társairól szólva, november 26-án így nyilatkozott: „Mi ígéretet tettünk, hogy velük szemben – az általuk is utólag elismert – múltbéli súlyos cselekményeikért eljárást nem indítunk. Ezt be is tartjuk.” Nem tartották be.
A dokumentált tények nem ugyanazok, mint amelyeket elmondásból tudunk. Ezért is fontos a szóban forgó válogatás. A dokumentumokat a közéleti, politikai és irodalmi emlékezet egészíti ki. Wittner Mária egykori halálraítélt írja: „Csak tudnám, miért jöttem haza! Milyen hülye voltam. Ezt sokszor megállapítottam magamról a börtönben, meg amikor a siralomházban ültem […], mert Kádár büntetlenséget ígért mindenkinek. De ilyen szinten hazudni, hogy embereknek az élete menjen rá! Hogy minél többet haza tudjanak csalni, hogy minél többet fellógathassanak! Ez több mint kegyetlenség, ez aljasság!”
Aztán keserű összeállítást kapunk a „hivatalos” Magyarország 1956–1989 közötti írásaiból, az „ellenforradalmi elemek” és Nagy Imréék „összeesküvéséről”. Tanulságos ez is. Átrendezi a gondolkodásunkat. Az ember idővel megtanulja, hogy hiba, ha mások fejével próbál gondolkozni.
És milyen jó, hogy ma már van erőnk ahhoz is, hogy a forradalom folklórjáról és humoráról írjunk és beszéljünk. A válogatás szubjektív műfaj. De felelősség is. Aki 1956 dokumentumaival, visszaemlékezéseivel, értékelésével és utóéletével kívánja megismertetni az olvasót, arra áll: a felelősség nagysága arányos a felkínálkozó lehetőséggel.
Az eredmény megnyugtató. A válogatás felkelti az érdeklődést, irányít és vezet, aztán ki-ki hozzáteheti a maga dokumentumait és emlékeit.
Mégis lehet, hogy a felejtés képessége teszi lehetővé, hogy éljünk?
(1956 – Nemzet és emlékezet. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. Szerkesztette: Szakolczai Attila. Ára: 8980 forint)