Annak idején Medgyessy Péter szocialista miniszterelnök-jelöltnek Gyurcsány Ferenc javasolta, hogy Kövér László fideszes politikus ellen indítsanak lejárató kampányt a 2002-es választás finisében, holott jól tudták, sohasem ajánlott az MSZP-seknek semmiféle „kötelet”. S ugyanő volt, aki a 23 millió románnal való fenyegetést kiagyalta. Javasolta volna még a köztisztviselők „beszervezését” is az Orbán-kormánnyal szembeni lázadásra, konspirációra. Gyurcsány Ferenc azonban nem áll meg félúton – ennél sokkal többet is feltár azokból az általa normálisnak, ép erkölcsi érzékű ember számára viszont alantasnak tartott praktikákból, s szándékos félrevezetésekből, amelyekkel folyamatosan megtévesztették az ország polgárait. De hát mi késztethette ennek büszke bevallására, hiszen nehéz lenne másként, mint hálószaggató öngólként aposztrofálni az önleleplező hencegést. A válasz nem csak a szakpszichológusok számára lehet egyértelmű. Ugyanaz motiválta, mint azt a bankrablót, aki képtelen megbarátkozni azzal a helyzettel, hogy senki sem tud a „tökéletes bűntényről”.
Viszont ebben az esetben mi garantálja egy egyszerű állampolgárnak – lett légyen jobb- vagy baloldali –, hogy pár év múlva ne arról olvashasson A legeslegújabb miniszterelnök című könyvben az örök udvari krónikás Debreczeni hangszerelésében, ki mindenkit sikerült és milyen trükkökkel félrevezetnie 2006-ban? A milliárdos hobbi-miniszterelnök tudniillik azt is felfedi írnokának, hogy a 2002-es kampányban kisgazdapárti politikusok jobb belátásra térítése is javíthatja a szocialista esélyeket, mivel „megfelelő ellentételezés fejében” talán rá lehet bírni az érintetteket a Fidesszel való szembefordulásra. Gyurcsány szavaiból az is kitűnik, hogy a szakszervezetek csupán eszközül szolgálnak a „haladó” célok eléréséhez. Ahogy Debreczeni összefoglalja az akkori kabinetfőnök mondandóját: beindul az MSZP propagandagépezete.
Feltehetően Gyurcsány sincsen tisztában azzal, milyen komoly lélektani lázgörbét rajzolnak saját magáról azok a beszámolók, amelyek a Medgyessy Péter immár miniszterelnökké avanzsált mágnástárs mellett eltöltött időszakról szólnak. Ha abból a szempontból nézzük, milyen perspektívák elé néz a magyar társadalom és saját pártja a vezérlése alatt, különösen riasztó az összkép. Kiderül, hogy mindent Gyurcsány Ferenc csinált a kampány összefogásától kezdve a szerepek leosztásán keresztül az írásos stratégiák, programok kidolgozásáig. Tehát nem Ron Werber volt a spiritus rector. Mindezt a heroikus munkát úgy végezte el a nagy stratéga, hogy kevés embert leszámítva, szinte mindenki ellene áskálódott. Gyurcsány eközben – legalábbis saját tálalásában – úgy csöppent az egészbe, mint Pilátus a krédóba, hiszen ahogy magát jellemzi: nem nyomulós fajta. De a szerénység, úgy látszik, meghozza megérdemelt gyümölcseit. Bár ő az MSZP „fekete báránya”, egyre feljebb jut a ranglétrán, előbb kabinetfőnök, aztán gyermek-, ifjúsági és sportminiszter, majd kormányfő lesz. Kiderül, a legfőbb rosszakaró maga Medgyessy Péter, a később lemondatott kormányfő volt. Hosszú azonban a sor, ki mindenki akarta útját állni egy fiataloskodó középkorú milliárdos tehetségének. Kovács László akkori pártelnök, Kiss Péter kancelláriaminiszter, Szili Katalin parlamenti elnök, Lendvai Ildikó frakcióvezető, Szekeres Imre és sokan mások mind-mind számos tanújelét adták, hogy gátat kívánnak vetni – Debreczeni szóhasználatával – „hősünk” céltudatos ambícióinak. A címszereplő azonban elnéző: bár érzékelhető, minden sebet megőrzött a múltból, állítólag mégsem munkál benne bosszúvágy.
Gyurcsány bőséggel tér ki exfőnöke, Medgyessy lemondatásának időszakára. S noha kategorikusan tagadja a megpucscsolást, a mai válság tükrében elgondolkodtatók lehetnek a párhuzamok. Látszólag akkor is olajozottan működött a szocialista szavazógép, összezárt a párt és a frakció. Aztán mintegy varázsütésre mégis megváltoztak az álláspontok, s kifarolt Medgyessy mögül az addig összecsimpaszkodó csapat. Vajon miért veszi biztosra a ma még hivatalban lévő kormányfő, hogy nem történhet meg vele ugyanez az MSZP-s bűvészmutatvány? Kiváltképp akkor, ha a könyvben szinte kivétel nélkül lealázott párttársak el is olvasták a Debreczeni–Gyurcsány-tandem könyvében róluk írt sorokat? A revánsvágy itatta át szándéka ellenére is a milliárdos szavait, miért ne táplálhatnának hát vele szemben is hasonló érzelmeket a kibeszélt, lesajnált politikustársak?
A mélységes lenézésnek tankönyvi illusztrációját adta a szocialista vezérember Balatonőszödön, ahol úgy beszélt frakciótársaival, mint kocsis a lóval. Vagyis nemcsak a parlamenti ellenzéket és a sikeresen átvert társadalmat, hanem elvtársait is holmi alsóbbrendű szavazógépnek tekinti. Éppúgy rájuk akarta maszatolni a felelősséget, illetve saját bűneit, mulasztásait, mint ahogy aberrációba hajlóan meg szeretné osztani a felelősséget a jobboldallal, s az egész rendszerváltás tizenhat esztendejének demokratikus időszakával. Valahogy úgy gondolkodik mindenkiről, mint ahogy – már a választások után – a lehetséges társadalmi elégedetlenségről. Úgy fogalmaz: „Nem kell félni a küzdelmektől, nem kell meghátrálni, ha jön négyszáz tüntető, és letáborozik a Parlament előtt.” Vajon honnan tudhatta nevezett személy már májusban, hogy előbb-utóbb elszakad a cérna a porig alázott, átvert polgárokban?
Az új miniszterelnök című leleplező önvallomás valóságos orvosi látlelet, amiből diagnosztizálhatjuk, miért következik logikusan Gyurcsány személyiségéből az állandó konfrontálódás vágya. A felsőbbrendűségi érzésen túl valójában az motiválja ebben, hogy ideológiát gyárt a jobboldal elleni küzdelemből. Ki nem mondottan is a lenini „permanens forradalom” téziseit olvashatjuk ki gondolataiból. Ebben a kontextusban a jobboldal elleni fellépés már nem is eszköz, hanem cél. Merítve az utóbbi évek terméséből, olyan passzusokat találunk, mint hogy a Fidesz fő bűne az volt, hogy az alternatív gazdaságpolitikai elitet akarta megerősíteni. Szerinte a kormányzás négyéves politikai harc, s ezt mint létformát kell elfogadni és alkalmazni. Leszögezi: az ellenzéki pártokkal szemben nem védekezni kell, hanem folyamatos támadás alatt kell tartani őket, az ellenzéket alkotó erők gyengítése az egyik legfőbb cél. Másutt az szerepel: annyiszor kell választási vereséget mérni a jobboldalra, míg be nem fogadja az ország által kívánt változásokat. S mi történik akkor, ha a polgári oldal nem lenne hajlandó megtörni? Egy helyütt az szerepel: provokálni kell az ellenzéket.
Ha valakinek túl ismerősen csengenének ezek a militáns elgondolások, segítségképpen közreadjuk „a nagy országcsináló” idevágó direktíváit. Szerinte ugyanis aki a közvetlen népakaratra építi a maga és országa (sic!) politikáját, az hamis illúziókat kelt. A nép tudniillik szerinte nem alkalmas a kormányzásra. A nemzet sorsát érintő döntések nem a vonaton, a kocsmákban vagy a panellakásokban születnek. Ezek megvalósítója a politikai osztály, illetve elit. Tudjuk, a népfelség elvének elutasítása és a kiválasztott elit uralma a szélsőjobboldali gondolatkör torz agyszüleménye volt – no meg a szélsőbaloldali bolsevizmusé (lásd „élcsapat”).
Amúgy a kötet nyomán napnál világosabb: Gyurcsány nemcsak – bevallottan! – a kormányzati működésben újította fel a keményvonalas pártállami kézi vezérléses szisztémát, hanem az államháztartás karbantartásában is. „Én majd osztok, szorzok, és aztán szólok, mennyi pénzetek van” – mondta minisztereinek az az ember, aki arról is vall, nem látja olyan drámainak az ország helyzetét, amely drákói megszorító intézkedéseket igényelne. Gyurcsány tehát írásban, nyomtatott szavakban is még mindig hazudott balatonőszödi beszéde előtt nem sokkal. De hát miért zavarna ez egy minden felelősség felett álló személyt? Aki a könyv végső lapjain imigyen szól: „Én nem látom magam valamiféle időtlen nemzetvezetőnek.” Ebben mi is reménykedhetünk, hiszen az ország eleddig egyetlen nemzetvezetője is csak rövid ideig, idegen megszállók segítségével bitorolhatta a hatalmat.
origo.hu
Nagykanizsa híres a vicces kocsmanevekről, hallott már a Tanácsházáról?
