Gyanúsítva

Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke, valamint Mandur László és Lezsák Sándor alelnökök szeptember 22-én a Parlament vadásztermében köszöntötték a győzelem 50. évfordulója alkalmából a Melbourne-ben olimpiai bajnok magyar vízilabda-válogatott még élő tagjait. Pontosabban a hatból ötöt, mert a hatodik, Zádor Ervin, a szovjetek elleni meccs emblematikus figurája – vérző feje a világlapok címoldalán szerepelt – Kaliforniából levelet küldött maga helyett. Ebben azt írta, hogy képtelen hazamenni egy olyan országba, ahol még mindig azok vannak hatalmon, akik évtizedekkel ezelőtt otthona elhagyására kényszerítették. Gyarmati Dezső elfogadta a meghívást, de kissé feszengve úgy fogalmazott: komikus, hogy ők, a kommunizmus elleni küzdelem jelképei 2006-ban kiktől kénytelenek átvenni a kitüntetéseket.
A meghívottak egy része nem értette pontosan, Gyarmati és Zádor – akinek egyébként nemhogy a levelét nem olvasták fel, még a nevét sem említették – miért nem illeszkedik bele az ihletett hangulatba. Nekik, az értetlenkedőknek kellene először elolvasniuk Kő András Melbourne, 1956 című könyvét. A mű dokumentumregény, egyben dokumentumgyűjtemény is, az 1956-os eseményekben és a sport világában is roppant jártas szerző ugyanis bölcs önmérsékletet tanúsít; a leghatásosabb, egyszersmind legegyszerűbb eszközzel él, amikor rövid, lényegre törő kommentárokkal, átvezetésekkel, egy-egy szín felvillantásával közli a korabeli dokumentumokat.
Az egyszerű középkorú vagy fiatalabb olvasó pedig hüledezik, mert a szövegek látszólag magyar nyelven íródtak, de csak a szavakat érti belőle, a mondatokat már nem feltétlenül, az eszközök, célok és szándékok pedig mai ésszel olykor egyenesen felfoghatatlanok. Mintha abszurd drámát lapozgatnánk, pedig csupán az ötvenes évek hazai valóságába merülünk, hármas tagolásban; nyomon követhetjük, mi történt az olimpia előtt, alatt és után. Melbourne hivatalos mérlegét persze ismerjük: az otthonaikat és szeretteiket teljes bizonytalanságban hagyott és a világ másik végére repített magyar sportolók 9 arany, 10 ezüst és 7 bronzérmet nyertek, ezzel – a Szovjetunió, az Egyesült Államok és a házigazda Ausztrália mögött – az éremtáblázat negyedik helyét szerezték meg. A számoknál azonban többet árulnak el a betűk. Nemcsak azt mutatják be, hogy versenyzőinknek milyen hihetetlenül méltatlan körülmények között, megfigyeltként, gyanúsítottként kellett világklasszis szinten teljesíteniük, hanem az elnyomó apparátusról is kíméletlen képet kapunk. Döbbenetes élmény, amint élet és halál urai, nagy hatalmú vezetők reménytelenül hadakoznak összetett mondatokkal, alany és állítmány egyeztetésével, vonatkozó névmásokkal, vagy amikor Czinege Lajos, a későbbi honvédelmi miniszter egy helyett két sz-szel írja: lessz.
Aki egészen addig úgy gondolta, hogy a magyar sporttörténelem csúcsa az 1952-es helsinki olimpia a maga 16 bajnoki címével, az a könyv olvastán valószínűleg arra a következtetésre jut: az örökké felülmúlhatatlan bravúr és helytállás Melbourne, 1956.
(Kő András: Melbourne, 1956. Nemzet Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2006. Ára: 3960 forint)