A csaknem tízórás repülőutat Budapesttől Pekingig – 7348 kilométert – nem egyszerű végigülni. A kínai fővárosban szeptemberben párás, 30 fokos meleg fogadott bennünket, ami még inkább felerősítette a hatórás időeltolódás okozta rosszullétet. Akkor és ott délután egy óra felé járt az idő, ilyenkor idehaza reggel hét óra van. Peking új, nemzetközi repülőtere világszínvonalú: tiszta, világos és óriási. A folyosókon kifelé már a repülőgépen kitöltött formanyomtatványokat kellett az arra váró tisztviselők kezébe nyomni: az ellenőrzés merő formalitásnak tűnt, és csak arra alkalmasnak, hogy zsilipként felduzzassza a világ minden tájáról érkező tömeget. Amíg a bőröndünket vártuk, a közelben lévő automatánál próbálkoztam pénzváltással: dollárt jüanra. Kezdetben a lehető legegyszerűbben zajlott a folyamat, az automata bevette a zöldhasú bankjegyet, de egyszer csak az útlevelem száma után érdeklődött. Ez nem volt a kezem ügyében. A masina azonban nem várta meg, hogy megtaláljam, ráunt a dologra, és kiadta a dollár ellenértékét jüanban. Abban a pillanatban a semmiből mellém toppant egy fiatalember, aki láthatóan mindent tudott szándékaimról és a váltási ügyletről, mert tollal felírta a közben megtalált útlevelem számát egy cetlire, és rövid búcsú után visszament a helyére – az automatába, amelynek ajtaját bezárta maga után.
Körülbelül egy órán keresztül tartott az út az értünk küldött kisbusszal a reptérről a belvárosi szállodába. Két fiatal, kedves, rendkívül intelligens, angolul kitűnően beszélő kínai hölgyet kaptunk kísérőként, akik egész utunkon velünk voltak. Egyikük újságírást tanul, másikuk pedig egy pekingi, idegen nyelveken sugárzó rádió, a CRI (China Radio International) Easy FM munkatársa. Utóbbi évekig élt Ausztráliában és Angliában, ahol a brit BBC-nek dolgozott. Később kiderült, hogy nagyon örültek mindketten, amikor a minisztérium megbízta őket kíséretünkkel, mert Tibetben egyikük sem járt még.
Che Guevara, pandamaci
A reptérről induló út egyáltalán nem hasonlít a Ferihegyről Budapest belvárosába vezető lehangoló útvonalra. A Pekingig vezető széles sugárút mindkét oldalát fák és ligetek övezik, amelyek felélénkítik az utazót. A városba érve óriási építkezések nyomai láthatók mindenütt, ám azt nem lehet egyöntetűen megállapítani mindegyik házról, hogy épül-e vagy éppen bontják. Legutóbb hét éve jártam itt, de nem ér meglepetés. Most is úgy tűnik, hogy a kínai főváros alapjában véve jellegtelen település. A belváros felé haladva a szocreált felváltva egymást érik a hatalmas, építészeti szempontból minden bizonnyal különleges, ám tömeges számuk miatt egyre érdektelenebb modern épületek. A panelek átlag 25 emeletesek, amelyekben a lakások átlagosan 32 négyzetméteresek. Ami kétségtelenül szembetűnő újdonság: mintha kevesebb lenne a biciklivel közlekedők száma, az úton futó autók mennyisége viszont megsokszorozódott, és korábban nem volt ennyi típus sem. Most viszont a nemritkán hat-nyolc sávos, belváros felé vezető utakon egymást érik a gépkocsik, időnként óriási dugókat okozva. Legtöbbjük közepes nagyságú, sokszor kínai márkanévvel ellátott jármű, amely hasonlít valamely japán vagy európai típusra, az azonban nem állapítható meg, hogy importálták-e, vagy valóban tökéletesen „lekoppintott”, immár hazai termék. Az utakról nem hiányoznak az európai vagy az amerikai luxuslimuzinok, hatalmas luxusterepjárók sem. Az utcákat, tereket és házfalakat ellepő óriásplakátokon modern kommunikációs eszközöket, multinacionális cégek mütyürkéit, élelmiszereket, a háztartások kellékeit és persze a legdrágább autócsodákat hirdetik.
Este az egész belváros reklámok fényében úszik. A hazai és a külföldi áruházakat, a pálcikára tűzött csemegeként skorpiót, csikóhalat és rovarlárvákat áruló tradicionális kínai büféket, az éttermeket és lokálokat, a sárga-piros, kínai írásjelekkel is jelzett McDonald’sot vagy a többi amerikai gyorsbüfét hirdető fényreklámok nem azt a hatást keltik, hogy ez a hely a Tibetet beolvasztó kommunista diktatúra központja volna – különösen nem egy volt kommunista országból érkező előtt. Ebből a szempontból Peking pont olyan, mint mondjuk Washington a szabad Amerikában. Amely szintén nem úgy néz ki, mintha Afganisztán vagy Irak megszállójának a fővárosa volna.
Peking belvárosának bazárjaiban elképesztő választékot találnak a világ minden pontjáról nagy számban idelátogató turisták. Az áruk felsorolásába fölösleges belekezdeni, de mégis: találunk karórát például, amelyen a másodpercek múlását a karjával integetve jelzi Mao Ce-tung – vagy ott az általa írt Vörös könyv a világ minden nyelvére lefordítva, a legkülönbözőbb méretekben. Vehetünk Che Guevarát és pandamacit pólóingek hátán, az amerikai és a szovjet hadsereg zubbonyait, rangjelzéssel, ginszengpálinkát gyökérrel együtt és anélkül, illetve csak gyökeret pálinka nélkül. A kereskedők által mondott ár megtévesztő: kínai kísérőnk az eredeti árat rögtön tízzel osztva segít alkudozni, s végül majdnem ennyiért jutunk hozzá a bóvlihoz.
Alkudozni egyébként szinte mindenhol érdemes, nem csak a piacokon. A külföldiek által leginkább kedvelt óriási áruházakban is, amelyek Peking belvárosában találhatók, s amelyek arról ismertek, hogy a hagyományos kínai kézműipari és képzőművészeti áruk mellett a világ legnagyobb divatcégeinek márkás holmijait is árulják. Ugyanez igaz a szórakoztatóelektronikára is, s ha valaki ügyes, akkor potom áron juthat olyan termékhez, amelynek ára Nyugat-Európában vagy Amerikában akár hússzorosa az itteninek. Ennek az a titka, hogy gyakorlatilag minden áru nagyon ügyes hamisítvány. Az eredeti termékhez Kínában nem nehéz hozzájutni, hiszen a gazdag országok vállalatai ide szervezik ki számtalan iparcikk gyártását, a kínaiaknak csak gondosan le kell másolniuk mindent, és a know-how, valamint a marketing költségei nélkül dobhatják piacra a világ más tájain már bevezetett, legdivatosabb holmikat. A csínyről minden bizonnyal a hatóságok is tudnak, hiszen az öt-hat szintes áruházak polcai roskadoznak a bőséges kínálattól. De a kereskedők is tudják, hogy eljárásuk a nemzetközi (és a kínai) jogszabályok területén kívülre esik. Az óraosztályon például kollégám a világhírű svájci óramárka, a Patek Philippe példányai után érdeklődött, amelyek közül Magyarországon a legolcsóbb is legalább 1,5 millió forintba kerül. A kereskedő térült-fordult, és a raktárából kihozott elénk egy kosárban vagy százat, majd kiborította őket az asztalra. Az általa kiválasztott, igen látványos darab ára az alkudozást követően körülbelül 400 jüanra, azaz tízezer forintra apadt.
Életünk a kínai vendéglátóink által összeállított program szerint alakult, előzetes kívánságaink figyelembevételével. Megérkezésünk estéjén hivatalos vacsorára kaptunk meghívást Vang Pi-jun úrtól, a Kínai Államtanács Információs Irodájának igazgatóhelyettesétől. A messziről jött ember nem is gondolja, hogy az étkezésekkel összekötött hivatalos vagy családi találkozókra mennyire felkészült a kínai vendéglátás. Mindenhol jellemző, de léteznek olyan éttermek, amelyek kizárólag kisebb-nagyobb különtermekből állnak az üzleti tárgyalások, megbeszélések lebonyolítása céljából. A kínai családok is előszeretettel veszik igénybe ezeket az elkülönített helyiségeket, mert aránylag olcsók, s az apró lakásokban képtelenség nagyobb összejöveteleket tartani. A helyiségek az étterem színvonalától függően vannak berendezve. Ami mindegyikre jellemző: középütt kerek asztal, a forgó üveglapjára helyezett ételekből mindenki vehet, ha udvariasan és lassan maga elé forgatta a tálat. Kínában mindegy, hogy ki merre forgatja az üveglapot, Tibetben azonban csakis az óra járásának megfelelő irányban szabad, visszafelé sértésnek számít – hívták fel figyelmünket. Mindenki keveset szed, ami ajánlott is a fogások száma miatt. Ez ugyanis nem kevés, esetünkben legalább tizenöt volt, amelyekhez különleges ízű gabonapálinkát, majd vörösbort szolgáltak fel. A terített asztalra evőeszközként kizárólag pálcikát helyeztek, amelynek eredményes használatát örömmel díjazták a vendéglátók, folyamatos sikertelenség esetén azonban a kés és a villa is előkerült.
Mr. Question
Molnár Tamás gasztronómus szerint a rendkívül kifinomult, több ezer éves kínai kultúrában az étkezésnek nagyon fontos szerepe van, az emberek nemcsak az ízek élvezetéért esznek, hanem az alapanyagok, a fűszerek kiválasztásában a gyógyászatot, a természettel való szoros együttműködést is figyelembe veszik. A leves, a különböző fűszerezésű húsok, a tészták és a párolt zöldségek, az illatos és olajos gombák között az egyik fogás az európai ízlésnek is tökéletesen megfelelő pekingi kacsa volt, elkészítésének előkészületeit a szakács az orrunk előtt mutatta be. A palacsintaszerű tésztába becsomagolandó barna színű szójalekvárral, valamint zsenge újhagymával ízesített, sült kacsaszeletek mindenkinek ízlenek, aki kóstolta már őket. A lecsupaszított csontokat a szakács visszavitte a konyhába, ahonnan később gőzölgő tál kacsalevessel tért vissza. Ezt hagyományosan a lakoma utolsó fogásaként tálalják fel. Mindeközben két-három felszolgáló ugrásra készen várt körülöttünk, s azonnal töltött, ha valakinek kifogyott poharából az ital.
A beszélgetés a protokollnak megfelelően indult, természetesen Tibetről. A nyugati országrész hatalmi-politikai státusáról is szó esett. A vidám hangulatban töltött vacsorán részünkről sok kérdés merült fel. Az igazgatóhelyettes a legkíváncsibb kollégát tréfásan Mr. Questionnek (Mr. Kérdésnek) nevezte el, ami általános derültséget okozott mindkét oldalon, más-más okból ugyan. Mindenesetre az állami adminisztráció vezető munkatársa egyértelművé tette előttünk Kína álláspontját: Tibet megkérdőjelezhetetlenül Kína része, ezt szerinte a tibetiek is így gondolják, s utazásunk célja, hogy saját magunk is meggyőződhessünk minderről.
Az asztaltársaság vendége volt egy rendkívül barátságos, mosolygós tibeti fiatalember is: utunk későbbi állomásain kiderült, hogy nyugodt derűje a tibetiekre általában jellemző tulajdonság. A tibeti emberek mind testi jellemzőiket, mind nyelvüket tekintve alapvetően különböznek a kínaiaktól. A bőrük kreol, szemük kerekebb, s hallottam, hogy a kínai nők a sudár tibeti férfiakról mint a másik nem megjelenésének ideális formáiról beszélnek. A tibeti nyelv és írásmód teljesen más, mint a kínai, s talán itt kell megemlíteni az erdélyi utazó, Kőrösi Csoma Sándor nevét, aki 1827 és 1830 között India és Kína határán élt a Himalája csúcsai között. Kőrösi elsőként tett meg egy óriási lépést a tibeti nép megismerése felé, amikor megalkotta a tibeti–angol szótárat, amelyet 1834-ben nyomtattak ki.
Az öngyújtó lángja
Visszatérve a beszélgetésre: a Pekingben tanuló egyetemista fiatalember arcára pillantva nem lehetett ellenkezést észrevenni a határozott politikai állásponttal szemben, láthatóan egyetértett az elhangzottakkal. A vacsora vége felé közeledve egyszer csak minden előzmény nélkül felállt, és a színpadiasságot sem nélkülözve körbejárta az asztalt, miközben igen felszabadultan elénekelt egy tibeti népdalt. A váratlan előadás és az idegen, ám a fülnek mégis kellemes dallam a meglepetés erejével hatott a társaságra, s a zavart pillanat megakadályozta a témába való túlzott belemerülést.
Másnap reggel utaztunk tovább. A sofőr jóval a gép indulása előtt jött értünk, hogy átverekedje magát Peking reggeli csúcsforgalmán. Lhászáig, Tibet fővárosáig körülbelül 4000 kilométeres út várt ránk, a repülő egy Szecsuán tartománybeli város, Csengtu közbeiktatásával körülbelül hat óra alatt tette meg ezt a távolságot. Az állami tulajdonban lévő kínai légitársaság, az Air China gépeit egy rossz szó sem érheti. Bármelyik útvonalon mentünk is, a különböző méretű Boeingek és Airbusok mindegyikén látszott, hogy újak, keveset repültek még.
Kora délután szálltunk le a Himalája csúcsaival körbevett lhászai repülőtér betonjára. A kis reptéren tűzött a nap, a gépből való kiszállás után pedig szinte azonnal érzékelni lehetett, amire minden útikönyv figyelmezteti a Tibetbe utazókat, s amire a budapesti nagykövetség munkatársa is nyomatékosan felhívta figyelmünket. Fejem kóvályogni kezdett, s időnként mély sóhajtással kellett levegőt vennem. Lhásza a tengerszinttől számítva 3658 méter magasan fekszik a Tibeti-fennsíkon. A légnyomás sokkal alacsonyabb, illetve a levegő oxigéntartalma csak 70-80 százaléka az általunk megszokottnak. Kipróbáltam a még itthon vásárolt öngyújtómat, hogyan reagál az oxigénhiányra. Nos, hiába próbálgattam, nem gyulladt meg. A tanácsok szerint kezdetben tartózkodni kell mindenfajta fölösleges mozgástól, kizárólag a legindokoltabb mozdulatokat szabad elvégezni. Az információs irodától kapott könyv a különös helyzet pszichés elviseléséhez is nyújtott segítséget. Eszerint csakis az elvégzendő feladatokra kell koncentrálni, és minél inkább el kell kerülni azt, hogy belemélyedjünk szervezetünk megváltozott környezetre adott reakcióinak megfigyelésébe.
A szállodához vezető utat – ugyanúgy, mint Pekingben – értünk küldött kisbusszal tettük meg, vagy másfél órát tartott. Addig pedig belekóstolhattunk Tibetbe: kietlen és rendkívül változatos, félelmetesen szép vidék tárulkozott föl előttünk. A Himalája vonulatainak karéjában, egy széles völgyön keresztül utaztunk. Egy hídon átszeltük a Lhásza folyót, majd amellett párhuzamosan haladtunk felfelé. A gyors vizű folyó sekély és zavaros, egy helyütt oldalára fordult, megfulladt marha látszott ki belőle. A repülőtértől egy darabig még tudtuk menet közben fényképezni a távolabbi, hóval fedett hegycsúcsokat, ám amikor a kétsávos út közvetlenül a hegyláncok lábánál folytatódott, az út minősége is megváltozott, s kirázta belőlünk a lelket. A sofőr jól vette a kanyarokat, miközben teherautókat és kisebb, lassan fuvarozó, felismerhetetlen típusú járgányokat előzött. Minden előzést és beláthatatlan kanyart hosszú és harsány dudálás kísért, amelynek hatása azonban érzékelhetetlen volt. Az előttünk lassabban, az út közepén hajtó jármű vezetője ugyanis a füle botját sem mozgatta, nem húzódott lejjebb, hogy segítse az előzést.
Jak a falon
Volt időnk bámészkodni. Lhászáig sok kis település mellett vezetett el utunk. Nem láttunk közöttük közigazgatási táblákat, pedig apró falvacskáknak tűnt a szegényesen összetákolt vályogházak közvetlenül egymás falához épített sokasága. A menetirányt jelző táblákra általában háromféleképpen írják fel a városok neveit, legfelül kis betűkkel tibetiül, középen naggyal kínaiul, alatta pedig latin betűkkel. A táj percről percre drámaian változott. A tér időnként tágra nyílt előttünk, hogy azután pár perc múlva hatalmas sziklatömb zárja el újra. Ha közel kerültünk egy-egy sziklához, némelyiken látható volt, hogy az emberek olykor hihetetlen magasságokba felmásztak, hogy teleaggassák kitüremkedő fokait fehér kendőkkel – az egykor selyemből, ma már műszálból készülő hadákkal –, amelyeket a vendéglátók a szívesen látott vendég nyakába akasztanak megérkezésekor és távozásakor egyaránt.
Lhászát középütt igen hosszú, széles sugárút szeli ketté, ennek mentén a kis házak garázsaiból nyitott boltok váltogatták egymást az európai, japán és amerikai autókat, kisbuszokat és teherautókat áruló szalonokkal. A belváros épületei sem magasak, az üzletek, mobiltelefonokat áruló szakboltok, divatáruházak szintén egymást érik.
A nem túl elegáns, de minden szempontból elfogadható szállodánk, a Himalája Hotel a város túlsó felén volt, amelyben tiszta és közepes igényességgel berendezett szobákat kaptunk. Sajnos a hotel dolgozói nem tudtak angolul, ezért minden esetben kínai tolmács segítségével tudtunk tájékozódni. Arra felhívták vendéglátóink a figyelmünket, hogy az első napon semmi esetre se zuhanyozzunk, mert tapasztalatlanul és a körülményekhez való alkalmazkodás nélkül könnyen meghűlhetünk. Az intés nem volt ok nélkül. Ebben a tengerszint feletti magasságban a napsugárzás nagyon erős: a napon a rövid ujjú ing szinte sok volt, pár méterrel arrébb, árnyékban viszont már kabátot kellett venni. A szálloda szobái rendkívül hűvösek voltak, a zuhanyozást követő megfázás elkerülésére az üzemeltetők a fürdőszobákat négy, erős hőt sugárzó infravörös lámpával szerelték föl. Eddigre már majdnem mindanynyiunkat utolérte a rosszullét, egyik kínai kísérőnk például elájult a liftben. Az oxigénhiány okozta légszomjat inkább orvosolni lehetett: mindegyik hotelszobát mágneskártyával működtethető oxigénfejlesztő készülékkel szerelték fel, de a szállodában pár jüanért körülbelül 40 centiméter hosszú oxigénpalackot is lehetett vásárolni. Kínai kísérőnk a rosszulléte után egy ilyet csapva a hóna alá közlekedett, amelyből a kórházakban is használatos, nyakába akasztott csővel adagolta magának az oxigént.
Ugyan mindenkit kifárasztott az utazás, este mégis rövid sétát tettünk a külvárosinak mondható szállásunk környékén. Félsz nélkül, teljes biztonságérzettel indultunk neki sötétedéskor a gyéren kivilágított utcánknak. A villanyrendőrök Lhászában hasonlóképp működnek, mint amit eddig Debrecenben, Veszprémben és New York mellett, New Havenben láttam: a szabad jelzésnek, azaz a zöld lámpa állásának idejét intelligens módon nagy számokkal másodpercek jelzik a közlekedőknek.
A belváros felé vezető utca piszkos volt, és szakaszonként meglehetősen bűzlött. Apró gyerekek rohangáltak egyik kapualjból a másikba, fenekükön a nadrágot felvágták, hogy székletüket könnyebben üríthessék e furcsa, hátsó sliccen keresztül. Ez a módszer rendkívül elterjedt egész Kínában. A házakban kétoldalt a garázsszerű műhelyekben, helyiségekben nem túlságosan bizalomgerjesztő üzleteket alakítottak ki, ahol cigarettát, alkoholt vagy épp húst árultak. A higiénés körülményeken szörnyülködve hatalmas, lábainál fogva a falra szögezett jakra meredtünk, amelyből óriási darabokat hasított ki a hentes a vásárlóknak. Ekkor megcsörrent a telefonom. Molnár Tamás gasztronómus barátomat élőben tudósíthattam a borzasztó látványról, aki elmagyarázta: mivel a húsban meglévő tejsav érleli legjobban a húst, ezért a tibetiek pontosan úgy járnak el, ahogyan azt egy valamirevaló szakácskönyvben jegyzik.
Hegyi KRESZ
A következő nap Sigace (Xigaze) városa felé vettük az irányt, ahol a pancsen láma és szerzeteseinek életterét néztük meg. A dalai után a pancsen láma a tibeti buddhizmus „sárga fejfedős” gelugpa irányzatának második legjelentősebb vezetője. A mindenkori pancsen lámák székhelye a Tashilhunpo kolostor, amely egyike Tibet négy legjelentősebb vallási központjának. Lhásza a tengerszint fölött 3658 méteren, Sigace azonban még ennél is magasabban, 3836 méteren fekszik, ami tovább rontotta közérzetünket.
Lhásza felől a jól kiépített, aszfaltozott 318-as nemzetközi autóúton nyugat felé haladva körülbelül öt óra alatt értünk el Sigacéba. Az út a szilaj Jarlung Zangbo folyót követve, hidakon, viaduktokon, alagutakon keresztül vezet. A hegyek között kanyargó út mentén, amely jórészt a hegyoldalba vájt párkányon halad, az ember szinte elveszti térérzékelését. Jobbra százméteres sziklák magasodnak fölé, balra ugyanilyen mélység nyílik lefelé, amelynek alján ott kavarog a zavaros és gyors folyó. A természet erejét és a viszonyokat is jelzi, hogy egy helyütt az út fele egyszerűen eltűnt: a víz alámosta, és lezuhant a folyó szakadékába. Máskor meg az út másik felét zárta el a majdnem 90 fokos meredekről lezúduló sziklagörgeteg.
A kétsávos utat 2003-ban újították fel, de a hegyi környezet állandóan újabb és újabb feladatokat ró a karbantartókra. A kocsiból jól kivehető volt, hogy az út sérüléseinek elhárítását főként tibetiek végezték. A karbantartói gárdában a fehér sisakos útmérnök öltönyben magyarázott egy másik, félvállra vetett jakprém felsőkabátban állónak. A baseballsapkás vagy műanyag sisakos munkások között süveges, türkiz fülbevalós férfiak is hajladoztak, míg a hollófekete hajfonatos, dióbarna arcú asszonyok házilag szőtt csíkos kötényben kevergették a jakvajas sós teát, amely két kővel kitámasztott, kormos kannában melegedett az út szélén. Az edény alá azonban nem tüzet raktak, hanem két, egymással szembeállított, láthatóan erre a célra gyártott, homorú tükröt, amely a nap sugarait koncentrálta a kanna aljára.
A hegyi közlekedés szabályait az ottani KRESZ helyett inkább valamilyen láthatatlan szokáselv irányítja. A teherautók és autóbuszok sofőrjei folyamatos dudálás mellett a legszűkebb kanyarban és a szembejövő forgalom ellenére is előzésbe kezdtek. A mai napig felfoghatatlan, hogy nem szenvedtünk balesetet, ilyesmit azonban egész tibeti tartózkodásunk alatt sehol sem láttunk.
Folytatjuk
Franciaország
Vizsgálat indult Franciaországban a X ellen, mert az algoritmusa alkalmas lehet külföldi beavatkozásra
