Józan „fradizmus”

A második világháborúig a Fradiban is béke honolt. Az 1899-ben megalapított Ferencvárosi Torna Club élén a klubhoz és a kerülethez kötődő nagy- és középpolgárok, kereskedők álltak – az alapító atya Springer Ferenc ügyvéd és politikus, országgyűlési képviselő volt –, és az amatőr sport időszakában gond nélkül működtették az egyesületet. Jaross Andor, a Sztójay-kormány belügyminisztere 1944. augusztustól decemberig elnökösködött, de ez az öt hónap elegendő volt ahhoz, hogy az FTC-re rásüssék a „fasiszta” billogot. A kommunista diktatúra időszakában természetesen nem gazdasági (és sportszakmai), hanem politikai feladat volt az irányítás, így 1948–50 között a moszkovita Münnich Ferencet, Budapest akkori rendőrfőkapitányát, a későbbi belügyminisztert, majd miniszterelnököt vezényelték az Üllői útra, és őt négy évtizeden át csupa megbízható elvtárs követte. Köztük az enyhülés időszakában, 1970 és 1980 között az amúgy a sportolók által is elfogadott Harót János, aki büszkén és nyíltan vállalta, hogy Honvéd-drukker.
A rendszerváltás aztán meghozta az áhított függetlenséget; sajnos pénzügyi értelemben is. A Fradi újra a nép csapata lett, de a professzionális klubot, a havonta milliókat kereső labdarúgókat, a szocializmusból átmentett modellt, a folyamatosan túlköltekező tizenkét szakosztályt (a Barcelona négy, a Real Madrid két szakosztállyal működik) a nép nem tarthatta, az állam már nem tartotta el. Más megoldás után kellett nézni. Szívós István, Montreal olimpiai bajnoka, a vízilabdacsapat sikeredzője sportosan vezetett: az eredményeket tekintve felvirágoztatta, gazdaságilag csődbe sodorta az FTC-t. A Bajnokok Ligájába jutás 500 millió forintos bevételével együtt, mert Szívós a Fradi-család egyetlen tagjától sem vonta meg az egyre szaftosabb falatokat, sőt az éhes és szemérmetlen gyermekek mellé – akik az „apa” engedékenységét, pénzügyi dilettantizmusát korlátlanul kihasználták – egy komplett női kosárlabda-szakosztályt is örökbe fogadott.
A pólócenter után 1998 decemberében jött az újabb politikus: Torgyán József a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztériumhoz kötődő cégekkel kötött színlelt reklámszerződések árán adósságaiból egyszeri gyorssegéllyel a bajból kirántotta, minden egyéb értelemben azonban feldúlta a Ferencvárost, és olyan állapotban hagyta ott, hogy többet a nagypolitika, az állami sportirányítás a közelébe sem ment. Következett egy alulról jött, fradista elkötelezettségű, apparatcsik típusú vezető, Furulyás János. A vácszentlászlói Zöld Mező Termelőszövetkezet, majd a labdarúgó-szakosztály egykori elnöke képességeihez mérten iszonyatos magasságba került. Először Várszegi Gábor, az új többségi tulajdonos szédítette meg, akinek nem üzleti partnereként, hanem kiszolgálójaként tevékenykedett, így engedhette kimenekülni a Fotex-vezért a még élő szerződésből; aztán a pénz bódította, és havi 800 ezer forint plusz áfás járandósága igézetében minden praktikát bevetett, hogy minél tovább maradhasson. Befektetők, gyümölcsöző tárgyalások hírével hitegette a legalapvetőbb kontrollra is alkalmatlan elnökséget, mígnem 2006 elejére kiderült, hogy teljes a kilátástalanság. Napi veszéllyé, témává vált, hogy lakat kerül a klubházra, bezár, összeomlik Magyarország legpatinásabb, legnépszerűbb sportegyesülete. A legnagyobb szűkségben megválasztott Ináncsy Miklós húsipari vállalkozó még Torgyánnál és Furulyásnál is anakronisztikusabb jelenség volt az FTC élén, hiszen eszközök és tervek híján már ígérni sem tudott. Ináncsy mögül szép lassan elolvadt az elnökség, ezért 2006. szeptember 27-re ki kellett írni a tisztújító közgyűlést, amely összetételében is vadonatúj típusú elnökséget választott, a tagok pedig közfelkiáltással emelték pajzsra Dámosy Zsoltot.
Ilyen elődök és előzmények után került tehát pozícióba az 1979 és 1992 között Németországban élt 47 éves üzletember, akit Kovács Kokó István, Erdei Zsolt, Balzsay Károly és Kovács Ágnes, azaz három ökölvívó és egy úszó menedzsereként ismerhetett meg a hazai sportközvélemény. Örökölt közel egymilliárd forintnyi adósságot, másodosztályba száműzött labdarúgócsapatot, több ellehetetlenült szakosztályt, köztük a félamatőrré visszavedlett jéghokisokat és vízipólósokat, valamint egy működés- és döntésképtelen klubstruktúrát. Mindemellé hathektárnyi, állami tulajdonban lévő területet az Üllői út és a Könyves Kálmán körút kereszteződésében, amelyre évtizedeken át úgy tekintettünk, mint az FTC stadionjára és fellegvárára, mára azonban infrastrukturális szempontból különösen vonzó ingatlan lett belőle, amelyet a Kincstári Vagyoni Igazgatóság szeretne áron felül eladni, egy-két spekuláns pedig áron alul megvenni.
Dámosy, köszönhetően az elmúlt tizenhat évnek, ajándékba kapott egyfajta indirekt tudást is: egyértelmű, hogyan nem szabad vezetni a Ferencvárost. A sportolói, a politikusi, a saját üzleti szempontjait előtérbe helyező nagytőkési és a gürizős ügyvivői stílus megbukott. Ki, mi jöhet helyette? Egy olyan elnök és elnökség, amely egyszerre tekinti az FTC-t sportegyesületnek és gazdasági vállalkozásnak, „fradizmusa” nem elvakultságban, hanem józan értékmentésben nyilvánul meg, hogy aztán egyszer értékteremtésre is nyíljon majd lehetősége. Dámosy errefelé halad, bizonyság rá 33 oldalas elnöki pályázata, valamint az új elnökség összetétele, amely már az ő ízlése szerint alakult. Míg a korábbi grémiumokba a szakosztályok delegáltak egy-egy hajdani bajnokot, remek edzőt vagy tegnap betoppant, de mára szakértővé előlépett szponzort, addig a szeptember 27-én megválasztott testületet – a sportolókat képviselő Kassay György és Kruj Iván mellett – üzletember, ügyvéd, politológus, kommunikációs vezető, és az ingatlanra is gondolva Ybl-díjas építészmérnök alkotja.
Mindez persze még semmire sem garancia, legfeljebb ígéret. Dámosy hangsúlyozza is, hogy nem áll mögötte ugrásra készen nagybefektető, sőt – bár ezt nem mondja, de logikus – meg sem próbál senkit csőbe húzni, hiszen számára a Fradi-elnökség után is lesz élet és üzlet, ami hitelesség nélkül nem megy. Fő bevételi forrásként egyelőre az ország zöld-fehér szurkolóhadára számít, kettős minőségben is: egyrészt abban bízik, hogy a hazai mérkőzések átlagnézőszáma tízezerről tizenötre emelkedik, másrészt kötvényt bocsátana ki – ami viszont gyakorlatilag nem egyéb, mint adósságátütemezés, és az is felvetődik, miért venne kötvényt az, akinek eddig a sokkal „erősebb” részvény sem kellett?
Legfeljebb azért, mert mostanában folyamatosan nő a Ferencváros presztízse. Köszönhetően az NB II-ben is együtt maradt futballcsapatnak, Gellei Imre vezetőedzőnek, a számban és hitben megvastagodott Fradi-tábornak, a semmiből is rendre újjáéledő női kézilabdacsapatnak, amely májusban kontinentáliskupa-diadalt aratott, a hosszú évek utáni első normális légkörű és konstruktív küldöttgyűlésnek és egy picit talán már az új elnöknek is. Aki programjában nemcsak a gazdasági helyzet stabilizálását jelölte meg célként, hanem a három mágikus E betű, az „Erkölcs, Erő, Egyetértés” tartalmának felelevenítését, újraértelmezését is.
Ha Dámosy és csapata tizenöt, de akár tíz éve tűnik fel, könnyedén felépíthette volna az új Ferencvárost. Efelől semmi kétség. Ma viszont már az is részeredmény, hogy legalább újra kétségek vannak – a biztos enyészet helyett.