(kicsoda Fehér Béla…)

Én nem tudom, érdemes-e visszapillantani tűnt időkre, amikor a Magyar Nemzet főszerkesztője, Pethő Tibor lehetőséget adott a lapnál dolgozó fiataloknak arra, hogy szombatonként az újság egyik oldalán a humort, az iróniát és a kritikát tegyék vezérlőelvvé, önmagáért való céllá, az akkori magyar sajtó átlagától merőben különböző produktumot létrehozva.
A Kádár-korszak talán legszürkébb időszakában, amikor a jótét lelkek számára az újságírás valódi kín volt: a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején a Szombat oldal mintegy vigaszul szolgált azoknak a fiataloknak, akiknek volt humoruk, s észre-észrevették a „szocializmus építésének” mulatságos és ijesztő voltát. Ez egyben cinkosságot és egymás iránti szeretetet is jelentett.
A neveket említve némi szomorúság fog el, hogy ez a szellemi közösség a rendszerváltozás során mily könnyen odalett. Boros István, Javorniczky István, Kertész Péter, Malonyai Péter, Szényi Gábor, Fehér Béla és jómagam (mint középkorú) nagy élvezettel dolgoztunk együtt, s mindenfajta jó dolgot tételeztünk fel egymásról: tehetséget, a szocializmusban való kétkedést, a párt és a KISZ iránti undort. Úgy hihettük, hogy egy gyékényen árulunk, vagyis egy bordában szőttek bennünket. A gyékény szétszakadt. Az emlék viszont, bármilyen furcsa, a jelenhez tartozik.
Számomra a legmaradandóbb emlék, hogy Fehér Béla egyik írásától valóságos nevetőgörcs fogott el, a humorban áradó tehetség viszont a szó szoros értelmében szíven ütött. Akkor még Béla muszájból írt újságcikkei nem csigázták fel igazán az érdeklődésemet, de az a kis írás, amelynek főhőse bizonyos Mikepércsi apuka, jól megválasztott shakespeare-i idézetekkel ért el elementárisan kajla hatást, szinte előrevetítette, hogy Fehér Béla, ez a szarkazmusra hajló fiatalember egyszer majd a magyar irodalom komoly értéke lesz.
Lényegében a lelkem mélyén, már akkor ezt egy emberöltővel ezelőtt tudtam, mi rejtőzik benne, mi az, ami időnként felszínre tör. Ezt nevezzük istenáldotta tehetségnek. Mint író, először egy szatirikus bűnügyi történettel jelentkezett, A kék autóval, amely mint mű hamar a feledés homályába veszett. Amikor első komoly regénye, a Zöldvendéglő megjelent, előzetes várakozásom ellenére „velőmig” megdöbbentem, olvasás közben a tehetség áradása egyszerűen magával sodort, olyan érzés fogott el, mint amikor látom, ahogy a bimbóból kibomlik egy csodálatos virág. A szerzőt akkor már tizenöt éve ismertem, mégis a regény hatása alatt azt kellett kérdeznem magamtól: ki ez az ember?
A Zöldvendéglő különös nyelvezetével, elsöprő humorával, rejtőzködő s csak többszöri olvasással bejárható gondolati mélységeivel hatalmas sikert aratott. Egyértelművé vált, hogy a Magyar Nemzet hajdan volt fiataljai közül Fehér Béla az, akit kifejtett képességei a legmagasabb szintre, a magyar irodalom első vonalába emelték. Egymás után jelentek meg kitűnő regényei, a Magyar Nemzet olvasói pedig intellektuális humorú, stabil, konzervatív értékeket őrző tárcáiért és az általa szerkesztett hétvégi magazinért szeretik és tisztelik.
Ennek az írásnak az az apropója, hogy az Ulpius Ház most jelentette meg tizenöt év után ismét a Zöldvendéglőt. Ez a regény maradandóságát jelzi.
Hogy egykori „sejtésemet” mennyivel múlta felül a valóság, én nem tudom…