A Kortárs a kádári „konszolidáció” legitimáló melléktermékeként indult, de idővel valami más lett: irodalmi vezérhajó. Ön hogy csöppent a szerkesztőség munkájába?
– A nyolcvanas évek második felében Orbán Ottónak, a prózarovat akkori vezetőjének segítettem. Nemzedékem számos olyan íróját nyertem meg a lapnak, akikkel jó viszonyt ápoltam, sőt néhányukkal barátságban is voltam. Fintora a sorsnak, hogy a kilencvenes évek elején ezek a kapcsolatok megszakadtak, és így például Nádas Péter, Esterházy Péter, Lengyel Péter, Spiró György, Kertész Imre vagy mások ma sem írnak a Kortársba.
– A kilencvenes évek elején lett főszerkesztő, már túl a Magyar Napló első folyamának kalandján, amelyet még Cseres Tibor próbált írószövetségi lapként meggyökereztetni.
– Az akkori szerkesztőség kért föl, és 1991. január elsejétől, immár tizenhat éve vagyok főszerkesztő. Az előzményekről csupán anynyit, hogy a régi Kortárst valóban az ötvenhatos politikai konszolidáció céljával alapították, a legelső számban Németh László Magyar műhelye is megjelent. A Kortárs lényegében egyeduralkodó volt az Új Írás 1961-es megjelenéséig. Az inkább a fiatalabbaknak szánt, Váci Mihállyal, Pándi Pállal, Illés Lajossal fémjelzett folyóirat pedig nagyjából kijelölte a megjelenési lehetőségeket. A vidéki folyóiratok csak a hetvenes évektől jelentettek némi konkurenciát. Voltak persze átfedések a lapok szerzőgárdái között, a népfrontosság és a színvonal kettős kívánalmát igyekeztek mások is érvényesíteni, de a Kortárs irodalmi monopóliuma 1989-ig nem igazán kérdőjeleződött meg. A hetvenes években a Kortársban való megjelenéshez sem kellett már feltétlenül a hatalomhoz való hűségnyilatkozat: lehetett tisztességesen írni azon az áron, hogy sok mindenről nem volt szabad. Lehetett igazat írni, ám semmiképpen sem a teljes igazat. Így történt, hogy annyi hazugság, elfogult fércmű mellett a Kortárs hasábjain rendre jelen voltak a valóságos gondok, hiteles elemzések, és persze, nem utolsósorban, itt jelent meg az igazi irodalom is. Ebben a folyóiratban talán nem egyenlő eséllyel, de majd minden érték helyet kapott. Csak jelzésszerűen sorolom: Illyés Gyula, Déry Tibor, Németh László, Vas István, Kassák Lajos, mellettük Weöres Sándor, Pilinszky János, Cseres Tibor, Csoóri Sándor, Mészöly Miklós, Orbán Ottó, Nagy László, Csanádi Imre, Fodor András, Jókai Anna, Tatay Sándor, illetve az utánuk indulók Ágh Istvántól Lázár Ervinen, Kertész Imrén, Lengyel Péteren, Utassy Józsefen át Zalán Tiborig.
– Mi történt 1989-ben, amitől ez a monopólium hirtelen megrendült?
– Egyrészt megfordult az ország, másrészt megfordult az irodalom. Megjelentek például új folyóiratok, olyanok is, amelyek valamilyen irányzatosságot tűztek a zászlajukra. A Hitel vagy a Holmi kisebb szigetekké váltak. Ez borítékolható volt, hiszen többségünknek a legendás Nyugat volt a példakép. Amelyet pedig szintén meglehetősen eklektikusan szerkesztettek.
– A népfrontos folyóiratok alkonyát követően, az erősen polarizált irodalmi térben milyen játéktere maradt a Kortársnak? Az Új Írás például nem élte túl a rendszerváltozást.
– Szépirodalmi vonatkozásban evidensnek látszott a hagyományok folytatása, hogy továbbra is a legjobb írók legjobb írásait közöljük. Ez ment úgy 1992-ig, amikor a politikai törésvonal mentén az irodalom is lényegében kettészakadt. Még sokáig próbáltuk keresni a legkisebb közös többszöröst, egyre kevesebb sikerrel. Tartalmi szinten egyértelmű maradt a Kádár-korral való szembenállás, az antikommunista szándék kifejezése.
– Sokáig konszenzust mutattak ebben a rendszerváltó erők is. Irodalmi síkon mi jelentette a szakadást?
– Ennek már korábban is mutatkoztak jelei. Például az, hogy mivel ott voltam a lakiteleki sátorban, nyilván okkal hitték, hogy számomra, számunkra a nemzeti kérdés különlegesen fontos. A politikai szembenállás azonban többnek bizonyult, mint pártharcnak: erkölcsi és hatalmi konfliktusként is jelentkezett, az embereket szekértáborokra osztotta, s így a korábbi közös nevező is megsemmisült. Utólag nyilvánvaló: a rendszerváltozás gyakorlatilag felszámolta, eljelentéktelenítette szinte a teljes humán értelmiséget, esztétikai és morális értelemben egyaránt. Az a nemzedék, amelynek még fontos a régi értelmiségi szerep, lassanként kiöregszik. Arra törekedtünk, hogy ha már nem lehet feltartóztatni ezt a folyamatot, ha már széthullott a szellemi élet, legalább kimentsük a romok alól, ami menthető. És ez nem is annyira pénz, mint hozzáállás kérdése. Elismerni és felismerni, hogy az irodalom nem egyszerű termék, hanem egyike a művészeti ágaknak, amely ráadásul több száz éven át alapjaiban meghatározta a magyar művelődést és kultúrát.
– Ezzel kapcsolatban többfajta érvelés került forgalomba. Az egyik szerint a „nemzetközi nyelvű” vizuális művészeti ágakkal, a képzőművészettel és a zenével eleve nem érdemes versenyre kelni. Ha már kevert műfaj kell, legyen inkább a méregdrága film. A másik szerint meg nem az irodalom napja áldozott le, hanem kifejezetten a magyar irodalomé. Még ha a nem túl hiteles kulturális miniszter virágkort vizionál is. Irodalmunk e gondolatmenet szerint nem csupán a nyelvi elszigeteltség miatt került a képletes másodosztályba, hanem azért is, mert túl sok közéleti túlsúlyt szedett magára a XX. század folyamán.
– A Kádár-korszakban kialakult a fiatalabb írógenerációkban egyféle közös hatalomellenes törekvés, de már megjelenik a „diszkrétumok” csemegézése, majd istenítése, vagyis a diszkontinuitás egyre fontosabbnak és modernebbnek ítélt parancsa is. Lefordítom: nem fekszünk le a diktatúrának, de mégis inkább Nyugat-Európa legyen a példa, mert a népi-urbánus vita mucsai. Aztán 1990 után szétrobbant az egész. Amikor a ránk szakadt szabadságban a legnagyobb szükség volna a szellem embereire, engesztelhetetlen szellemi polgárháború kezdődik és tart ma is: az írók csoportokra szakadnak, az irodalmi élet de facto megszűnik. A csoportok két kristályosodási pont köré szerveződnek: én úgy mondanám, az esztétikai és a morális elv köré, de mondjunk inkább hagyományosan individualitást és közösségben gondolkozást. A folyamatot erősíti, hogy a sztárírók – értsd: a külföldön is úgy-ahogy ismertek, kelendők – szinte kivétel nélkül a diszkontinuitás mellett törnek lándzsát, persze nemcsak esztétikai, hanem politikai és pénzügyi okokból is.
– Az illyési tételre gondol, miszerint a magyar írónak a vízügyekhez is értenie kell?
– Nem egészen. Az illyési vállalás nyilvánvaló túlvállalás. Ugyanakkor az irodalom erkölcsi, nemzeti felelősségvállalása semmiképp sem tekinthető provincializmusnak. Az igazi művészetet még sohasem érvénytelenítette, ha valami mást is – vallást, eszmét, sorskérdéseket? – képviselt. Egyébként a szemétkosárba dobhatnánk az egész reneszánszt Dosztojevszkijjel egyetemben.
– Visszatérve a Kortársra, a megváltozott politikai közegben miként lehetett az irodalmi vezérhajó programját átmenteni?
– Nehezen. Már a legelső hónapokban szembe kellett néznünk az anyagi ellehetetlenüléssel, hiszen a tulajdonos, az Arany Lapok Kft. és a Pallas Kiadó összeomlott. Fél évbe telt, míg – már Jókai Anna elnöksége idején – sikerült áthozni a lapot az írószövetséghez. A pénzügyi gondok máig tartanak, ennek a lényege az, hogy az állam – és ebben nem volt különbség a kormányzatok között – egyetlen irodalmi intézmény fenntartását sem vállalja el. A működési költség 40-50 százalékát elvben a szponzoroktól kellene beszerezni, akik persze nincsenek. Valódi túlélési esélye csak annak a műhelynek van, amely pénzes háttérintézménnyel is rendelkezik. Márpedig a Magyar Írószövetség maga is adósságcsapdában vergődik. Az új szituációban drasztikus terjedelemcsökkenésről kellett dönteni, 168 oldalról 128-ra karcsúsítottuk a folyóiratot. A központi irodalmi lap jelleget ennek ellenére sikerült megtartanunk, bár a hosszabb tanulmányokról és regényrészletekről le kellett mondanunk. Ennek ellenére – köszönhetően a tipográfiának is – a helyzeti előnyünket megőriztük.
– Ezek a technikai vonatkozások. Nyilván azonban konkrét tartalmi elképzelésekkel is érkezett a főszerkesztői székbe.
– Arra számítottam, hogy a rendszerváltozással egy hatalmas gátszakadás tanúi leszünk, olyan adalékokat és történéseket sikerül majd kiemelni a félmúltból, amelyek akár tíz évre való feladatot, muníciót is adnak a Kortársnak. Nem a kinyitott asztalfiókok legendájában hittem. Azt gondoltam, az írók egyszerűen leülnek, és megírják majd a történeteiket, amelyeket addig nem volt módjukban. Erre volt precedens, hiszen például a nyugati magyar emigráció jobbára megtette, dokumentálta fontosabb dolgait. De az itthoni negyven évet senki se bolygatta szívesen. Azzal szembesültünk, hogy 1989 után Magyarországon senki sem akar emlékezni. Sok mindenkit megkerestünk, de alig vállalkoztak a feladatra. A Kortárs tehát először is békíteni igyekezett, kihátrálni a nem ínyére való kultúrharcból, de az értelmiségi öncsonkítást, amely az irodalmat alárendelte a politikának, egy percig nem fogadta el. Meg is büntették érte: bojkottal, szürkeségváddal, pénzadagolással, elhallgatással. Ám megpörkölődve is szolid lap maradt, ütésre ütéssel sosem válaszolt. Ösztönösen rátalált egy, a tülekedők által gazdátlanul hagyott kincses területre. Talán ezért is válhatott a határon túli – s benne a nyugati – írók legfőbb hídfőállásává. Megjelenített valamilyen reális igényt, ami rövid távon lehet hálátlan, de hoszszú távon nélkülözhetetlen. Ezt a táborokon fölülemelkedő mentalitást rokonszenvvel fogadták mindazok, akik nem csak a deklarációikban szeretik hangoztatni a toleranciát. Hitem szerint a Kortárs, gyarlóságaival együtt, a kisszámú hiteles helyek egyike.
– Ám ez a jelek szerint a politikum számára nem érték. Mi tagadás, ez érthető is, hisz a honi politika világa manapság nem épp a hitelességéről nevezetes. Milyen esélyei vannak a túlélésnek?
– Ha a Nemzeti Kulturális Alap csökkenti a Kortárs támogatását, az a hagyományosan vett folyóirati lét végét jelentheti. Mindez akkor is így van, ha a Kortárs Alapítványnak az elmúlt években sikerült néhány olyan véletlenszerű támogatásra szert tennie, amellyel – szűkösen – még megvagyunk. Akkor is, ha a támogatás elszámolása során értelmetlen, bürokratikus akadályokba ütközünk, például nem fordíthatjuk a pénzt olyan megkerülhetetlenül szükséges kiadásokra, mint a dologi költségek vagy a munkabér. Valójában paradox helyzetben vagyunk. Miközben a kulturális tárca, a szakmai kollégiumok döntése alapján, a korábbi években lapunknak adta ebben a kategóriában a legmagasabb összeget, a sokszor változó miniszterek mégsem tudtak az irodalom mint művészeti ág problémáira perspektivikus, stratégiai – vagy akár csak megnyugtató – megoldást találni. Ismétlem, a magyar irodalom továbbra is diszkriminált, a piacnak nagymértékben kiszolgáltatott állapotban maradt.
– A megszorítási divat idején miért épp erre a néhány milliós tételre jutna a kormányzati pénzből?
– Anyagi okokkal mindent meg lehet magyarázni, de az is tény, hogy a hazai folyóirat-kultúra, sőt az egész magyar irodalom nem kap annyi állami támogatást, mint egyetlen közepes játékfilm. Ezt példaként és nem a filmesek ellen mondom. Ideje lenne belátni azt is, hogy a folyóirat működése korántsem csak a készítők érdeke, hanem szerény, de fontos hozzájárulás a reménytelenül elszegényedett írótársadalom megélhetéséhez. A kulturális minisztérium arra hivatkozik, hogy nem illetékes az értékelvű válogatásban. Különös logika ez akkor, amikor a minisztérium más művészeti szférákban – vagy akár az irodalmi középdíjak esetében is – természetesen és szükségképpen él ezzel a jogával. De ne adjuk föl a reményt. Ha alkalmam van rá, mindig és szinte rögeszmésen ismételgetem: a kultúra a szellem infrastruktúrája, és előbb-utóbb csak megérik rá az igény újra itthon is. Ezért sem szabad soha elfelejteni, hogy az újkori magyar kultúrát alapvetően irodalmi teljesítménye szervezte meg. A humán alkotóerő ebből a művészeti ágból tört föl vulkánszerűen; mindent, amit magunkról tudunk, jórészt ennek az élő szervezetnek köszönhetjük. Azok tudatát is meghatározza, akik egy sor klasszikust sem olvastak soha. Üdvös lenne tehát ezt a világon is párját ritkító hatalmas kincset és nemzeti kohéziós erőt megkülönböztetetten óvni és ösztönözni. Éspedig intézményesen.
origo.hu
Ókori tárgy került elő egy családi vitrinből
