Köznapló

Október 20., péntek
A kormány és háza tája tele pironkodó, szűzies politikussal, akik másra se gondolnak, csak arra, mit szól ehhez vagy ahhoz Európa? Mind úgy tekint nyugatra, mintha pontozók ülnének ott, azt lesve, tudja-e a magyar a brüsszeli pályán a dupla Axelt vagy a leszúrt Rittbergert? Ezek a kétballábas, pontosabban: bal-liberális emberek azt viszont sehogy nem veszik észre, hogy itthon vékonyodik alattuk a jég.
Mindez arról jutott eszembe, hogy hallottam a pécsi püspök riadt hangját: egyházmegyéje területén hatvan plébánia van veszélyben. Mayer Mihály nem riogat, a belvárdgyulai templomnak már bedőlt a tornya, s ráomolhat a hívekre a kiskassai és a bicsérdi templom is – hogy meg ne történjen, bezárták őket. Imádkozzék a magyar, mint az őskeresztények: Isten ege alatt, vagy bújjanak össze otthon a konyhában, vagy mint Bulányi páter, alakítsanak bokrokat. Nem kell félni, nem fogják elvinni őket, mint hajdan György atyát: vallásszabadság van, nemdebár?
Kétségtelen, de van más is, illetve: lesz – Pécs lehetőséget kapott, hogy Európa kulturális fővárosaként kivághassa a rezet. Pécs azonban több, mint belvárosának néhány rangos műemléke. Hozzá tartozik a Mecsek, a villányi borvidék, no meg a hatvan falu, ahol összedőlhet a templom. Mi lesz, ha 2010-ben egy kóborgásra hajlamos vendég kocsiba ül, és arra téved? Mit mond neki a szocialista polgármester, ha rákérdez: lehet az, hogy Pécs ki akarja tagadni Istent Európából?

Október 23., hétfő
Embernek lenni, vagy az állam szolgálatkész polgárának, ez itt a kérdés. Gyurcsány Ferenc nyilván az utóbbit pártolja, annak nevében, hogy ő az állam, s ő tudja, mi jó a polgárnak. Láttunk már ilyet: a politika zavaros vize időnként kivet a partra furcsa képződményeket, ezek nem hajlandók emberszámba venni senkit, azokat sem, akik hatalomra juttatták őket.
Gyurcsány Ferenc láthatóan egyeduralomra tör, és az ilyen politikusok többsége türelmetlen. Át akar lépni stációkon, de ügyetlenül, így aztán – hasonló ambíciójú elődeivel összehasonlítva – sosem lesz belőle komoly diktátor. Elfelejti, hogy kinn a cégéren demokráciát hirdetni, benn viszont nem tűrni a pisszt sem, elégedetlenséget gerjeszt kívül-belül, amelyet nehéz levezetni, s fölöttébb kockázatos, ha valaki úgy próbál az elégedetlenség szelepén feszültséget csökkenteni, hogy kiszivárogtatja titkos beszédét, hogy kiköveteli pártfrakciójától a hűségesküt, vagy úgy rendez nemzeti ünnepet, hogy kitiltja onnan a közembert, majd az egészet megfejeli egy előre szervezett rendőrattakkal.
Tiszta sor, hogy az rendez így jubileumot, aki fél, és a miniszterelnök láthatóan fél. Kitől? Népétől. Ezért volt kétszeres rendőrsorfal a Kossuth tér környékén.
Hogy politikusként ki tehetséges, rendkívüli helyzetben dől el. A mai nap bizonyította, Gyurcsány Ferenc képtelen felismerni, hogy a harc immár nem pártok, hanem az erkölcs és az erkölcstelenség között folyik, ráadásul az utóbbinak ő lett a szimbóluma. Egyértelmű, hogy a kormány feje nemcsak a gazdaság dolgában olyan, mint a porcelánboltba tévedt elefánt, fejetlenül kapkod akkor is, amikor politikusnak kéne lennie. Ha ez így van, nagy kérdés, hogy irányítja az országot addig, míg a társak le nem köszöntetik? Valószínűleg úgy, mint ma: erőszakkal. Csakhogy az erőszak olyan szél, mely azt is elsodorja, aki feltámasztotta.
Egy emigrációban élt német író szerint: „Mindenkinek van varázsereje, mindenki elérheti céljait, ha tud gondolkodni, tud várni, tud böjtölni.” Úgy hiszem, ezt kell most tenni: gondolkodni, böjtölni és várni. Ha e három képes lesz összeadódni, a diktátorjelöltre sugározva milliók akaratát, akkor az gólemként, kitől alkotója visszaveszi erejét, szétporlik majd.

Október 24., kedd
A tévében a szocialisták embere, egy Simon nevű beszél, azt mondja, a rendőrség kemény intézkedéseit nem az váltotta ki, ami az ünnepnapon történt, lapozzunk csak vissza szeptemberig. Jó, visszalapozok.
Előtűnik Gergényi tábornok, szokása szerint mosolyog, és másik szokása szerint arrogáns. Nem érti, mondta akkor, miért háborog néhány fotós, amiért felhasználták a képeiket… Merthogy a rendőrség, mint Hollós Ervin és a karhatalom ötvenhétben, fotókról azonosította a tüntetőket, s aztán bevitték őket. Ötvenhétben egész az akasztófáig, kétezer-hatban a bíróságig, ahol nagyobb büntetést kaptak, mint Szabadi Béla, az egykori államtitkár, aki több mint egymilliárdot eltapsolt.
A tiltakozó fotósoknak Gergényi azt üzente, a rendőrséget nem érdeklik a „széplelkek”. Ezt a kegyetlen embert azóta Drakulának hívjuk itthon, és cseppet sem csodálkoztunk, hogy a mai sajtótájékoztatón hazudott: azt mondta, rendőrei nem használtak ólmos gumibotot: „viperát”, ahogy a szakma ismeri. Bizonyítsa be, vetette oda cinikusan az újságírónak.
Lovasroham, lakásba lőtt könnygázgránát, megrugdosott nők, vipera, gumilövedékkel kilőtt szemek – a fél világ látta a feudális brutalitást.
Bravó, Gergényi úr, remekül halad, így hamar országos főkapitány lesz, mert ez a vágya, ugye, nagyon szeretné? Ennek persze ára van, a magyar rendőr fizeti, gyűlöletes lesz, amilyen Rákosi óta sosem volt. Az is félt, Sztálin szinte rettegett, viszont egyik sem került olyan helyzetbe, hogy egy ünnepen a kitüntetett elüsse gratuláló kezüket. Meg kellett bosszulni. Ezt…

Október 25., szerda
Nem tudom, miféle erők működnek közre abban, hogy az ember akkor talál rá egy könyvre, amikor szükség van rá, miközben hetek óta ott a polcán. A könyvtárból hoztam haza Joszif Brodszkij esszékötetét azzal, hogy ha lesz pár szabad órám, előveszem. Ma került rá sor.
Brodszkij orosz volt, zsidó, költő, jól ismerte a zsarnokság természetét. Először huszonhárom évesen vitték el, elmegyógyintézetbe dugták, majd mint munkakerülőt – az írás nem számított munkának a Szovjetunióban – ötévi kényszermunkára ítélték. Felhorkantak az orosz kultúra nagyjai, ennek hatására másfél év múlva kiengedték, de a KGB tovább zaklatta. Írásai nem jelenhettek meg, útlevelet nem kapott, végül 1972-ben, mikor Brezsnyevéknek már kínos volt a sok külföldi tiltakozás, kipaterolták az országból, mint utóbb Szolzsenyicint. Amerikába ment, beutazta a világot, megkapta a Nobel-díjat, mégis boldogtalanul halt meg New Yorkban ötvenöt évesen.
„Gyűjtőknek való” a kötet címe, s már az első írásban találtam valamit, amiért érdemes volt belefogni. Azt írja Brodszkij a 29. oldalon: „A szovjet hadseregben három vagy négy évig tart a szolgálat, és sohasem találkoztam olyan emberrel, akinek a lelkét ne nyomorította volna meg az engedelmesség szellemi kényszerzubbonya. Talán csak a zenészek jelentenek kivételt, akik katonai zenekarokban játszanak, meg két távoli ismerősöm, akik golyót eresztettek magukba Magyarországon 1956-ban, ahol mindketten harckocsiparancsnokok voltak. A hadsereg az, amely végül állampolgárt formál belőled, nélküle még volna egy szalmaszálnyi esélyed, hogy megmaradj emberi lénynek.”
Ámulva olvastam. Brodszkij szinte a képletét adja annak, amit tegnap fogalmaztam meg a miniszterelnökről. Ennyire azonos kaptafára készülnének a dolgok? De hiszen Gyurcsánynak nem orosz, hanem, mint hírlik, angol tanácsadók mondják meg, mit tegyen… Lehet, hogy az egésznek, ami Európa keleti felén történik, nyugaton írják a forgatókönyvét? És lehet, hogy Magyarországnak különleges szerepet szánnak, ezért nem akarják a Le Monde vagy a Standard cikkírói észrevenni, mi ellen tiltakozik a magyar, amikor az utcára vonul?
Ha ez így van, be kell látnunk, a helyzet alapvetően ötven év alatt sem változott. Idejönnek nyugatról tankot fotózni, otthon képeikért felveszik a jó honoráriumot, a mi ifjainktól meg, ha tüntettek, a brutális rendőrök a szabadságot is elveszik.

Október 26., csütörtök
Kaptunk egy liliomfát. Messziről hozták, elültettük, örömmel láttuk, hogy használ neki a szép idő, az öntözés, jól érzi magát. Teltek a hetek, jöttek levelek, és a levelek egy idő után elárulták, hogy valami nem úgy van, mint azelőtt: a barátságon csorba esett. Pár napja észrevettem, baj van a fával. Ágai színt váltottak, lombja hervad, de nem őszi hervadással: az elmúlás szomorúságával. Megpróbáltam mindent, amit az ember egy kis csemetefáért tehet – hiába. Elszáradt, a múlt héten kivettem a földből.
Lementem a Dunához, néztem a vizet, válaszra vártam, miért történt ez, holott tudtam: érzelmeink apadását sínylette meg a fa.
Sokan hiszik, hogy egy barátság attól erős vagy gyönge, milyen gyakran találkoznak a felek, és mit tudnak a másik mindennapjairól. Pedig nem, ez csak a felszín. Valahol mélyen lehet bennünk egy különleges adóvevő, mely szavak nélkül képes közvetíteni jót, rosszat, derűt, borút, életet és halált.
Volt nekem egy délceg keresztapám, büszke katonatiszt, egykor a finn légió tagja. A jó arcú férfit megszerette odakinn egy nehezen hevülő, teli, szőke karjalai lány, de hát a légió pár hónap után hazatért. Múltak az évek, a magyar tiszt vonásai a lány szívében mégse halványultak.
Egy tányérral minden délben többet rakott az asztalra, hátha visszatér, ám egy nap belehasított valami, és visszarakta a szekrénybe a tányért. 1990-ben történt: akkor halt meg az én hűtlen keresztapám.
Jó volna tudni, honnan a titok, amely magyarázatát adja ennek, ám félő, hogy aki meglesi, attól az égi mester megvon valamit. Tán épp azt a képességet, amely szavak nélkül is elviszi üzenetünket a messzibe, oda, ahol várják.